Közép-Európa megmutatta, hogy nem csak a neoliberális gazdaságpolitika lehet vállalkozásbarát

A válság előtti neoliberális korszak

Magyarország és Lengyelország az utóbbi években gazdaságilag „populista” ideológiát követett, ami kezd átterjedni Közép- és Kelet-Európa más országaiba is – véli Mitchell A. Orenstein, a Pennsylvaniai Egyetem gazdaságpolitika oktatója és Bojan Bugarič, a Sheffield-i Egyetem jogi professzora.

A két kutató a régió gazdaságpolitikai irányát elemző tanulmányában kiemeli, hogy bár a 2008-as világgazdasági válság előtt Közép- és Kelet-Európában még a populistának mondott pártok is gyakran támogatták a neoliberális reformokat, a válság után egy radikális fordulat ment végbe és a térség országai egy konzervatív, erősebb állami beavatkozáson alapuló fejlesztő állami modellt kezdtek alkalmazni.

A szerzők szerint a neoliberális agenda már a kilencvenes évek átmeneti privatizációs korszakában kezdetét vette, amely meghatározta ezen országok külföldi tőkére alapuló gazdasági fejlődési modelljét, amely egészen a 2008-as világgazdasági válságig kitartott.

A kutatók szerint a közép- és kelet-európai kormányok a kilencvenes évek átmeneti időszaka után a külföldi tőkére való kétségbeesett rászorultság miatt követték a neoliberális gazdaságpolitikai receptet, amelynek következtében verseny alakult ki a külföldi tőkéért.

ugyanis Kína a hetvenes években, a legtöbb fejlődő ország pedig a nyolcvanas évek elején liberalizálta gazdaságát – írja a két kutató.

Összegezve, a kutatók szerint a külföldi tőkére való rászorultság kényszerítette régiónk országait arra, hogy megadják magukat a neoliberális gazdaságpolitikai gyakorlatoknak, de a 2008-as válsággal ez a korábbi trend megtört, a gazdaságpolitikák mindinkább felmondták a korábbi konszenzust és rátértek a konzervatív, fejlesztő állami modellre.

Eközben a hagyományos baloldal teljesen hiteltelenné tette magát azzal, hogy felmondva értékeit, beállt a neoliberális reformok szószólójának. Talán a kommunista örökség ellensúlyozásának kényszere vezetett oda, hogy a baloldal az államszocialista szélsőségből a neoliberális szélsőségbe esett. És persze az uniós csatlakozás is olyan politikai célnak számított, amiért a baloldal készségesen elfogadta a neoliberális reformok megvalósítását – a baloldal a konzervatív, nemzeti irány megfékezése érdekében elárulta gazdaságpolitikai értékeit.

A poszt-krízis populista modell

A 2008-as válság tehát megváltoztatta a politikai irányvonalakat. Orenstein és Bugarič kiemelik, hogy a neoliberális reformok iránti bizalom – a közvetlen külföldi befektetések bevonzása vagy a növekedésösztönzés terén – meredeken csökkent, így

A külföldi befektetések természetesen továbbra is rendkívül fontosak maradtak ezen országok számára is, becsalogatásuk azonban egy más, a neoliberális reformoktól eltérő módszert igényelt.

A két professzor szerint a válság után „populista” pártok léptek ezen országok élére és meggyőző válaszokat kezdtek kidolgozni a neoliberalizmusban csalódott polgárok problémáira. Az új, neokonzervatív gazdaságpolitika ígéretet tett arra, hogy megvédi a hétköznapi embereket a liberális elittől és a gazdasági növekedést a gazdasági önellátásra, valamint egy konzervatív fejlesztő államra építi.

Orenstein és Bugarič hangsúlyozzák, hogy a populista vezetők olyan intézkedéseket támogattak, mint például a bankok visszavétele hazai tulajdonba, különadók kivetése a külföldi kiskereskedelmi cégekre és a nemzeti bajnokok (nagyvállalatok) megerősítése a gazdaság egyes ágazataiban.

Ezek a vezetők több munkahely létrehozására törekedtek, miközben előtérbe helyezték a családi élet konzervatív vízióját, így a cél a bevándorlás elleni küzdelem, a hazai munkaerő gyarapítása és a munkahelyteremtés, az otthon maradás jóléti feltételeinek megteremtése.

A két kutató szerint ezen

ahol tényleg sikerült e modellnek köszönhetően gazdasági eredményeket elérni. Az utóbbi időben sok más közép-kelet-európai országba is átterjedt ez az irányzat, még olyan országokba is, mint Nagy-Britannia.

Lehet-e befektetőbarát egy ilyen modell?

Bár Orenstein és Bugarič elemzése nem tagadja a neoliberalizmust leváltó modell előnyeit, de inkább kritikai jellegű jelzőket (populista, autoriter, soviniszta) használ. Ha a már többször is kritikát kapott magyar (és lengyel) modell valóban populista és autoriter lenne, akkor miért sikerült a válság után továbbra is bevonzani külföldi befektetéseket, miközben az „autoriter rezsimektől” az üzleti élet általában idegenkedik?

Úgy tűnik,

de semmiképp sem olyan eszköz, amelynek minden más gazdaságpolitikai és politikai célt alá kellene rendelni.

Sőt, úgy tűnik, hogy a neoliberális időszakban Magyarországra több alacsony hozzáadott értékű munkahelyet hoztak a külföldi cégek, a nemzeti érdeket előtérbe helyező megközelítés pedig elérte, hogy legalább ennyi, de sokkal magasabb hozzáadott értékű befektetés érkezzen az országba. 

Scheiring Gábor, a milánói Bocconi Egyetem oktatója (és az LMP korábbi országgyűlési képviselője) kifejti, hogy ez a gyakran autoriternek és populistának nevezett gazdaságpolitika stabilitást képes nyújtani a vállalatok számára, így azok hosszú távon tudnak tervezni, fejleszteni.

Scheiring szerint a rendszerváltás óta Magyarország egyre nagyobb és értékesebb külföldi befektetéseket vonzott az országba és

Scheiring szerint a legtöbb elemző antiliberálisként és üzletellenesként jellemzi az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját, amely szerintük a politikai elit és a hű oligarchák érdekeit szolgálja. „Ez azonban félreértés” – emeli ki a szakértő az Emerging Europe portálnak.

A kutató kifejti, hogy a 2010-es magyarországi parlamenti választások után Magyarország gazdaságpolitikája egyre inkább a vállalkozásbarát intézkedéscsomagok felé tolódott el: a kormány közvetlen pénzügyi támogatásokat oszt mind a nemzeti, mind a nemzetközi vállalkozások számára, amelyek jelentősen meghaladják a 2010 előtti szintet, valamint a korábbiaknál jobban fókuszálnak a nemzeti vállalkozásokra.

 és üzleti vezetőket is meghívott kormányzati posztok elfoglalására. Eközben a Matolcsy György által vitt expanzív monetáris politikát a vállalkozások is kedvezően értékelik. 

A lap cikke idézi az ukrajnai amerikai kereskedelmi kamara elnökét, aki szerint

A vállalatok ugyanis azt szeretnék, ha kiszámítható környezetben működnének, ahol egészen hosszú távon is minél jobban képesek előrejelezni a környezetük alakulását. Az üzleti élet nagy veszélye ugyanis a kockázat, a kiszámíthatatlanság – és tegyük hozzá, ezt nem egy olyan instabil liberális demokrácia adhatja meg, amelyet rabul ejtettek a neoliberális érdekcsoportok, emiatt folyamatos a társadalmi elégedetlenség is.

A cégek célja, hogy az ő szempontjukból átláthatók legyenek a kormányzati folyamatok és fenntarthatónak lássák az ország gazdaságának trendjeit. Valójában végül a joguralomról van szó: arról, hogy egy cég biztonságban tudhatja-e eszközeit egy országban. És miért ne nyújthatna nagyobb biztonságot, joguralmat egy nem liberális gazdaságpolitika?

Szakértők felvetik azt is, hogy az egész elemzés a definícióktól függ, hiszen mindenki mást érthet „autoriter” alatt. 

Nem autoriter, hanem patrióta

Bár sokak szerint a magyar kormányzás a tiszta liberális demokrácia útjától elszakadó kormányzati formák közé tartozik és gazdaságpolitikáját hevesen kritizálják, de mint azt a Makronómon megírtuk, 2010 óta Magyarország a gazdasági patriotizmus útjára tért át. Ez egy olyan pragmatikus gazdaságpolitikát jelent, amely előtérbe helyezi a hazai érdekeket.

Ahogyan arra Orenstein és Bugarič is utal, a hazai tulajdon kiárusításával

amit a patrióta gazdaságpolitika igyekszik helyrehozni. Ez természetesen nem jelenti a külföldi befektetésekkel szembeni szkepticizmust, csupán annak mérlegelését, hogy a külföldi befektetések ne csak a külföldi befektetőnek, hanem hosszabb távon Magyarországnak és a magyaroknak is kedvezzenek.

(Borítókép: MTI)