Két eltérő röppálya meséje

„A nyugati társadalmak hazai helyzete egyáltalán nem irigylésre méltó. Az állampolgárok úsznak az adósságban, egyre dühösebbek a növekvő egyenlőtlenségek miatt, és egyre megosztottabbak úgy politikailag, mint kulturálisan. Az amerikai ezredfordulós generáció a terror elleni háború árnyékában nőtt fel, mindennapjaik részévé vált a stagnáló (inflációval korrigált) bér, a faji alapú indulatok, a fegyveres erőszak és a politikai demagógia – az internet pedig mindezt csak tetézte. Ehhez hasonló helyzetben vannak az európai fiatalok is; el kell fogadniuk a gazdasági megszorításokat, a magas munkanélküliséget, és az egyre inkább a valóságtól elrugaszkodott politikusokat.

Noha a nyugat számos innovációért felelős a kommunikációtól a gyógyszeriparig, az emberek többsége mégsem részesült az ebből befolyó haszonból. A városi tanult elit ragadta magához a gazdasági növekedés gyümölcseinek jó részét, miközben az idősekről és a kevésbé iskolázottakról – főként a vidéki régiókban – megfeledkeztek.

Mindeközben az elmúlt két évtizedben felnőtté cseperedő ázsiaiak milliárdjai stabil geopolitikát, rohamosan növekvő jólétet, és az egekbe szökő nemzeti büszkeséget tapasztalhattak meg. Az 1997-es ázsiai gazdasági válság óta a régió országainak túlnyomó része stabilizálta a valutáját azáltal, hogy lebegő árfolyamra váltottak, vaskos kereskedelmi többletet és valutatartalékot halmoztak fel, illetve folyamatosan növekvő külföldi közvetlen tőkebefektetést vonzottak be, melyből aztán modern infrastruktúrát tudtak kiépíteni. A globalizációnak köszönhetően pedig az ázsiaiak jártak a legjobban a globalizációval és ez így is maradhat. A fiatal ázsiaiak egy olyan világban nőttek fel, amit nem a nyugat dominanciája határoz meg, hanem az ázsiai befolyás. A tavalyi év kasszasiker filmje, a Crazy Rich Asians (Kevin Kwan 2013-as regénye alapján) jól illusztrálja mindezt.”