Tabuk fogságában a magyar gazdaságpolitika

„Április végén – amint arról a G7 is beszámolt – a magyar kormány benyújtotta az EU-nak a 2019-23-ra vonatkozó konvergencia programját. Ez egy igen ambiciózus, mondhatni rendkívül optimistának tűnő program, ami azért problematikus, mert azt a látszatot kelti, hogy már sikerült megteremteni a tartósan gyors magyar növekedés gazdaságpolitikai előfeltételeit. Holott ennek még a koncepcionális előfeltételei is nagyon kérdésesek.

(...)

A politikai tabuk azonban már a diagnózist is torzítják. Például már a konvergencia program első mondata is vitatható. Eszerint ugyanis: »A 2010-ben kezdődött gazdasági stabilizáció 2013-ra megteremtette a lehetőségét egy olyan növekedési fordulatnak, amellyel Magyarország Kormánya létrehozta a fenntartható növekedés eléréséhez szükséges szilárd alapokat.« A válságot követő érdemi stabilizáció azonban valójában már korábban, 2009-ben, a Bajnai-kormány időszakában elkezdődött, sőt 2011-ben (például a magánnyugdíjpénztári vagyon jelentős részének államosításával és felélésével) kifejezetten destabilizációs folyamat zajlott le, az államháztartási hiány még érezhetően emelkedett is, az előző évi 4,6 százalékról 5,5 százalékra.

Az viszont igaz, hogy ezt követően sor került a deficit tartós csökkentésére, s a túlzottdeficit-eljárás 2013-ban meg is szűnt Magyarország ellen. A fordulat fő oka azonban az volt, hogy a 3 százalék feletti hiány fennmaradása, s ezzel a túlzottdeficit-eljárás folytatódása megakadályozta volna az EU-támogatásokhoz való hozzáférést. A növekedési és egyensúlyi folyamatok azóta bekövetkezett, kétségtelenül jelentős javulása kapcsán viszont a GDP évi nettó 3 százalékát kitevő EU-transzferekről úgyszólván szó sem esik; a program a kedvező gazdasági adatokat lényegében csak a gazdaságpolitika sikerének tekinti.”