Szerény korrekciós javaslatok a minap az MTA-nak írt amerikai és svájci professzori levélhez

Nyugati magyar professzorok írtak levelet Lovász Lászlónak, az MTA elnökének, amelyben „néhány tény közreadásával” kívánnak konstruktívan hozzájárulni a kialakult vitához, nyugati tapasztalataik alapján. Jómagam is több mint két évtizedes kutatói tapasztalattal rendelkezem neves nyugati kutatóintézetekben és egyetemeken, köztük a német Max Planck Intézetben és az amerikai Los Alamos és Argonne Nemzeti Laboratóriumokban. Jelenleg a

egy chicagói magyar üzletemberrel közösen pedig startup vállalatot is létrehoztunk.

Érdeklődéssel követem a mostanában zajló vitát a Magyar Tudományos Akadémia és az Innovációs és Technológiai Minisztérium között. A véleményem ebben a vitában inkább Grüner György Los Angeles-i magyar professzornak a Mandineren és az Origón megjelent véleményéhez áll közelebb, mint a minap az MTA-hoz írt másik nyugati magyar professzori csoportéhoz.

Mivel ez utóbbi levél állításai helyenként homlokegyenest ellenkeznek a tapasztalataimmal,

úgy éreztem, hogy fontos valamilyen formában ezt nyilvánosságra hoznom.

Nézzük, mit nem látok helytállónak az egyébként nagyon tisztelt kollégák levelében.

Makronóm.Mandiner

Első állítás: „az alapkutatás és az innováció állami költségvetése a legtöbb nyugati országban világosan el van különítve”.

Helyreigazítási javaslat: nem látom értelmét az alap és alkalmazott kutatás éles szétválasztásának és tapasztalataim szerint nem is ez a gyakorlat. Még a levélben említett programok sem tesznek éles különbséget a kettő között. 

Részletesen: a levél említést tesz az Amerikai Energiaügyi Minisztérium (US Department of Energy) által indított Energia Innovációs Programról (DOE Energy Innovation Hubs). Ezek közül nagyon jól ismerem az egyiket, amely elektrokémiai energiatárolással foglalkozik, és amit JCESR néven rövidítenek, hiszen a központja a Chicago melletti Argonne-ban van. 

Ha megnézzük a JCESR  publikációs listáját és web-oldalát általában, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a publikációik zöme alapkutatással foglalkozik. Mégpedig alkalmazás-orientált alapkutatással. Ebből persze szabadalmak is születnek, szép számmal. A JCESR olyan program, amelyben az akkumulátor-kutatáshoz szükséges alapkutatástól az ipari méretűvé skálázásig minden előfordul.

 A levél írói szintén megnézhetnék a JCESR központjának is otthont adó Argonne Nemzeti Laboratórium hírleveleinek végén szereplő szövegrészt, amiből jól látszik, hogy a DOE Nemzeti Laboratóriumok mennyire alkalmazott kutatás-orientáltak (íme egy példa hírlevél). Minden hírlevél végén szerepel a mondat, miszerint

a laboratórium korunk legfőbb nemzeti problémáira keres megoldásokat a tudomány és technológia területén

(„Argonne National Laboratory seeks solutions to pressing national problems in science and technology”). Továbbá az alapkutatást mint alkalmazás-orientált alapkutatást támogatja elsősorban szorosan együttműködve vállalatokkal, egyetemekkel és más intézményekkel, segítve azokat a saját problémáik megoldásában, felkészítve Amerikát a jobb jövőre.

A cikk szerzői szerint „az Egyesült Államokban a Department of Energy (DOE) támogat alap- és alkalmazott kutatásokat, de az alapkutatási Office of Science saját költségvetéssel rendelkezik”. Valóban, de ez nem azt jelenti, hogy az Office of Science ne alkalmazás-orientált alapkutatást támogatna. Ahogy minden hírlevelük végén írják:

„The U.S. Department of Energy's Office of Science is the single largest supporter of basic research in the physical sciences in the United States and is working to address some of the most pressing challenges of our time. For more information, visit the Office of Science website.”

Vagyis a DOE Office of Science a legnagyobb alapkutatásokat finanszírozó állami intézmény az USA-ban, azonban az alapkutatásokat elsősorban alkalmazás-orientált alapkutatásokként értelmezi, amiknek a célja társadalmi-gazdasági (és egyéb kormányzat szempontjából fontos) kihívások megoldása. 

Egyebek mellett tíz évet dolgoztam a Department of Energy (DOE) két kutatóintézetében, Los Alamosban és Argonne-ban. Mindkét intézet nagyon erősen alkalmazott kutatásokra orientált, ahogy a Nemzeti Laboratóriumok többsége. Los Alamos a kezdetektől fogva nagyon erős katonai alkalmazott kutatást folytat, ennek megfelelően néhány részébe csak erős biztonsági ellenőrzéssel lehet belépni és ott munkát folytatni. Ilyenek még a Sandia és a Livermore laboratóriumok is. Természetesen ezen laboratóriumokban nagyon sok civilszférát érintő alapkutatás is folyik.

Hasonlóan alkalmazásorientált a National Renewable Energy Laboratory Colorado államban. Főként fotovoltaikus cellákat kutatnak ott, de ezt anyagtudományi alapkutatási szinten is. Sok Nemzeti Laboratórium úgynevezett tudományos felhasználói létesítményt ("scientific user facility") is üzemeltet. Ezen intézmények túlnyomórészt külső kutatási megrendeléseknek tesznek eleget, például úgy, hogy különböző anyagszerkezeti méréseket végeznek és ezek kiértékelésében is segítenek. A külső megrendelők jöhetnek egyetemekről, de az iparból is.  Ilyen létesítmény például az Advanced Photon Source (szinkrotron röntgenforrás) az Argonne Laboratóriumban, vagy a Spallation Neutron Source Oak Ridge-ben, vagy más szinkrotron források a Berkeley vagy a Brookhaven laboratóriumokban.

Az amerikai Nemzeti Laboratóriumok rendszere tehát jól megtestesíti az alkalmazás-orientált kutatóintézeti formát.

Az alkalmazás-orientáltság természetesen rengeteg alapkutatást is magában foglal,

ahogy feljebb már említettem például a JCESR kapcsán.

Az MTA-nak írt levélben szerepelt a kissé különös „termékcentrikus” kifejezés: „A USA National Science Foundation (NSF) és a DOE alapkutatási pályázatai nem versenyeznek termékcentrikus alkalmazott kutatási pályázatokkal. Azokkal más intézményekhez kell fordulni, például a különböző szövetségi hivatalok Small Business Innovation Research (SBIR) programjaihoz”.

Igen, de itt megtévesztő lehet, hogy a „különböző szövetségi hivatalok” mit is jelent. Az olvasó érzése az, hogy itt bizonyára nem az NSF-ről, vagy a DOE-ról és társaikról van szó. Pedig igen. A szerzők nyilvánvalóan tudják, hogy az SBIR az NSF, DOE és más állami kutatásfejlesztési szervek pénzeiből él. Van olyan, hogy NSF-SBIR, meg DOE-SBIR, sőt NIST-SBIR és NIH-SBIR „együttműködés” és lehetne folytatni.  Az állami finanszírozású SBIR programok feladata, hogy az NSF, DOE, NIH, NIST és további intézmények pályázataiban keletkezett alkalmazás-orientált kutatás eredményeit segítsék a technológia transzfer folyamatában továbblépni az ipari gyártás felé. 

Az SBIR programokhoz tehát általában csak akkor szoktak fordulni az alkalmazás-orientált alapkutatók, amikor már elég sok kísérleti eredményük van és elhatározták a vállalat-alapítást. Az SBIR programok nagyobb programok (pl. NSF, DOE, NIH) teljes programkeretének 3,2 százalékát veszik el, szakítják ki és adják oda az eredmények vállalati hasznosításának elkezdésére a startup vállalatoknak. Ugyan első fázisban „proof of principle” azaz koncepciót bizonyítandó kísérletekre adnak pénzt, tipikusan fél évre úgy nagyjából 150 ezer dollárt, a gyakorlatban azok szoktak SBIR pénzt kapni, akik már kész kísérleti eredményekkel jelentkeznek a pályázásra. Legalábbis így tudom nálam tapasztaltabb kollégáktól, elsősorban együttműködő partneremtől, Leon Shaw-tól. A második fázisban általában 750 ezer – 1 millió dolláros keret áll rendelkezésre legfeljebb kétéves időkeretre, a harmadik fázisban a kormányzat legfeljebb megrendelésekkel segít, innentől piaci, vagy egyéb befektetői alapon kell folytatni az adott startupnak.

Második állítás: „az állam az alapkutatást meghatározóan fontosnak tartja, és ezért a tudományos kutatásra költött alapok döntő részét erre fordítja.” 

Helyreigazítási javaslat: úgy tűnik, tényszerűen helytelen állítás, az USA a tudományos kutatásra költött alapok döntő részét nem alapkutatásra költi.

Részletesen: a neves Science magazinban már 2017-ben azt olvashattuk, hogy az USA-beli alapkutatásnak is csak kevesebb mint felét (44 százalékát) fedezi az állam, továbbá

az alapkutatás nagyjából csupán a teljes amerikai kutatásfejlesztési költés egyhatodát teszi ki.

Ugyanígy egyhatodot ad az alkalmazott kutatás, míg a források túlnyomó többségét az USA fejlesztésre költi (500 milliárd dollárból 316 milliárd dollárt 2015-ben). Ráadásul amit alapkutatásnak (basic research) neveznek, még az is sokszor alkalmazás-orientált.

Egyetértek azzal, hogy a pályázati alapú kutatási pénzek (amerikai terminológiában a „soft money”) valóban bizonytalan egzisztenciát jelentenek a nem pályázati alapú („hard money”) pénzekhez képest. Utóbbit azonban általában nem kutatásra adják, hanem oktatásra, vagy éppen valamilyen kutatási infrastruktúra fenntartására. 

Az amerikai nemzeti laboratóriumokban dolgozók többsége bizony pályázati pénzekből él. Ezért

ha a finanszírozó, azaz a kormányzat úgy dönt, akkor a kutatók témaváltásra is kényszerülnek, ha szükséges.

Amikor az Egyesült Államok Belbiztonsági Minisztériumát (Department of Homeland Security) megalapították, éppen Los Alamosban dolgoztam. Az új minisztérium létrejötte „felkavarta” a tudományos finanszírozási viszonyokat és rengeteg kutató döntött úgy, hogy átmegy még igazán távoli tudományterületekről is az új minisztérium által jól fizetett – és valószínűleg társadalmilag hasznosnak vélt – kutatásokra. 

Egy ismerősöm, a molekuladinamika kiváló művelője a finanszírozási változások miatt ekkor nyergelt át a gépi tanulás területére: mindkét terület jó matematikai képességeket igényel, de lényegesen különbözőeket.  Egy másik ismerősöm, aki projektvezető kutató volt egy protein-kinázokkal foglalkozó projekten, szintén ugyanerre a programra nyergelt át. A nemzeti laboratóriumokban kutatók tudják és erre emlékeztetik is őket, hogy a rugalmasság fontos szempont a folyamatos alkalmazotti viszony fenntartásában. Ennek nyilván hátrányai is vannak, hiszen aki egy életen keresztül elmélyedhet egy adott tudományterületben, az kivételesen nagyot alkothat benne, feltéve, hogy kutatási pénzt is kap hozzá.

Egy a Sandia laboratóriumban dolgozó kutató ismerősöm véget nem érő küzdelemnek („perennial struggle”) nevezte az USA-ban a nemzeti laboratóriumokban dolgozókat szerinte körülvevő szerződéses bizonytalanságot.

De az amerikai kutatók nem lepődnek meg azon, hogy az ő munkakörülményeik sem száz százalékosan biztosak és nyugdíjazásig tartók.

Tudják, hogy a társadalom nagy része épp olyan bizonytalanságban él a munkapiacon, mint ők, és nem lepődnek meg különösebben ezen. Az USA-ban már rég nincsenek élethosszig tartó biztos állások, legalábbis nem a társadalom többsége számára. 

Persze mivel a kutatóvá válás nagyon hosszú évekig tartó folyamat, sokkal hosszabb, mint bármely más mesterség esetében, támogatnám, hogy az ilyen mesterségek esetében az állam esetleg garantáljon valamiféle alapvető egzisztenciális biztonságot. Talán a sokat emlegetett, minimális alapjövedelemhez hasonlót. De ez legyen olyan alacsony, hogy motiválja az ebből élőket a pályázati sikerek, a szabadalmak létrehozása vagy épp a start-up vállalkozások hajszolására. 

Ha jól értem, az MTA és az ITM vitájában az egyik kritikus pontot éppen a kutatói egzisztencia kiszolgáltatottsága jelenti a változó projekt-körülmények között. A Los Alamosi laboratóriumban ennek a megoldása az volt, hogy

ha valaki már ott volt állásban és hajlandó volt átváltani más, új kutatási területre, amikor új témára járt több pénz, akkor ő maradhatott.

Sőt, előnyben is részesítették a kívülről pályázókkal szemben, ha kellően rugalmas volt és hajlandó volt tanulni, változni. 

Harmadik állítás: „az alapkutatás döntéshozói a jelentősebb nyugati országokban a tudósok”.

Helyreigazítási javaslat: mit jelent az, hogy döntéshozó? Az igazi döntések a politikában születnek meg vagy a vállalatirányításban. Itt döntik el, hogy a kormány vagy a vállalat milyen kutatás-fejlesztésre ad pénzt. A fejlett országokban nem a tudósok az alapkutatás fő döntéshozói.

Részletesen: a kormány vagy a vállalat döntéseit követően

a kutatói grémiumok már maguk között osztogathatják az adófizetői pénzt, de persze azzal a felelősséggel és vállalással, hogy a kormányzati, vagy a vállalati célkitűzéseket követik. 

A kormányzati intézményeknek küldetéseik („mission”) vannak. Ezek évről évre, vagy legalább 4-5 éves időszakokban változhatnak. A küldetés végrehajtására kapnak kormányzati pénzt és a nekik dolgozó kutatóktól is ezen küldetések végrehajtását várják.

Ez nyilvánvánvaló például az Argonne laboratórium hírlevelének zárásából is, ahogy már említettem feljebb. 

Elvileg az egyetemeken nincs ilyen megszorítás, hiszen a nem pályázati („hard money”) pénzt alapvetően az oktatásért kapják a professzorok és a bizonytalan kutatási pénzek („soft money”) csak a habot jelentik a tortán. Az amerikai egyetemek a saját költségvetésükből is tudnak valamennyi kutatási pénzt biztosítani a professzoraiknak, mert vannak vagyonból származó jövedelmeik („endowment”), vagy épp a tandíjakból is jut valamennyi a professzorok kutatásaira, ha esetleg állami pénzekből nem kerülne. Viszont az amerikai egyetemek is törekszenek arra, hogy minél több külső pénzt bevonzzanak, hiszen abból telik új infrastruktúrára, megemelt fizetésekre. Ezért valójában az egyetemek is ki vannak szolgáltatva a külső megrendelőknek, bár jobban tudják csillapítani a piaci viszonyokat, legalábbis addig, amíg elég jövedelmük van a saját forrásaikból. 

Negyedik állítás: „az innovációs kutatások bevételei a működési költségeknek csak nagyjából egy százalékát képesek fedezni”. 

Helyreigazítási javaslat: ez nagyon változó, nem általánosítható ily módon. Egyes intézetek akár a teljes költségvetés felét is fedezik az innovációs kutatásokból.

Részletesen: a Max Planck Institut für Kohlenforschung szabadalmaztatta a kávébab koffeinmentesítésére szolgáló, szuperkritikus szén-dioxidon alapuló technológiát. Ebből a technológiából óriási szabadalmi bevétele volt az intézetnek, egykori ottani főnököm szerint a fél intézeti költségvetést fedezte az ebből a technológiából befolyó jövedelem.

A Max Planck Intézet tehát óriási szabadalmi bevételekre tett szert egy viszonylag egyszerű technológiából (a kávébab koffeinmentesítéséből). 

Említhetnénk a Northwestern Egyetem gyógyszer-szabadalmából befolyó dollármilliárdokat. Az általuk kifejlesztett Lyrica nevű gyógyszer sokmilliárd dolláros jövedelmet hozott az egyetemnek, amiből óriási infrastrukturális és humántőke befektetést tudtak létrehozni, egyebek mellett oda tudtak vonzani jelentős alapkutatókat is, például a néhai, Nobel-díjas Jonh Pople elméleti kémikust.

Más amerikai egyetemek szabadalmi bevételei is jelentősek. Nem igaz, hogy csak a jövedelmük egy százalékát teszik ki, annál sokkal többet. 

A problémát nem ebben, hanem abban látom, amikor magyarországi kutatók mereven elutasítják az alkalmazás-orientáltabb alapkutatást és annak a vállalkozások, startupok felé való terelését, ami társadalmi-gazdasági értelemben kimondottan hasznos és felelős lépés lehet, sőt az

egyetlen lehetséges útja annak, hogy Magyarország kitörjön a közepes fejlettség állapotából és afölé emelkedjen.

Nem igaz, hogy ehhez feltétlenül nagy tőkeberuházás kellene. A Max Planck Intézeti példa is mutatja, hogy vannak kis tőkeigényű de nagy piaci hozamot biztosító felfedezések. Hasonló példa a Northwestern Egyetemé is.

Amerikában ilyen elutasítást nem tapasztaltam, itt minden jelentősebb elméleti kémiai kutatócsoport egyben valamilyen piacra dobható szoftver kifejlesztésén is fáradozik és erre pénzt is szoktak kapni állami vagy magánforrásból. Ugyanez igaz az anyagtudományi, vagy általában a fizikai, kémiai és biológiai kutatásokra. A nem csak oktatással, hanem inkább kutatással foglalkozó professzorok nagy részének startup vállalata is van.

Ötödik állítás: „a szerződéses alkalmazott kutatás támogatására sikeres példa a Fraunhofer Intézeteké, amelyeket azonban az ipar többségi finanszírozása működtet”.

Helyreigazítási javaslat: talán inkább a Fraunhofer Intézettől kellene valakit megkérdezni ezügyben, hogy ők „szerződéses alkalmazott kutatást” végeznek-e és ha igen, mely vállalatoknak. Szerintem a „szerződéses” szó használata valószínűleg az alkalmazás-orientált kutatás egy lekicsinylő beállítása a cikkírók részéről. 

Részletesen: például szerződéses alkalmazott kutatás volt-e, amikor a Bosch nevű ismert nagyvállalat az anyagtervezés egyik nagymesterének számító Gerbrand Ceder csoportjának kutatását támogatta az MIT elitegyetemen dollármilliókkal, hogy új akkumulátorok kifejlesztéséhez járuljon hozzá? A Bosch és a hasonló vállalatok szellemi tulajdont szeretnének megkaparintani, még akkor, amikor az alapkutatásból alig látszik ki az adott fejlesztés. Azért érdekeltek benne, mert már az alkalmazás-orientált alapkutatás fázisában eldőlhet, hogy kié lesz később egy esetlegesen étékes piaci monopólium. Lásd például a kávébab és a Lyrica gyógyszer példáját feljebb.

Annyit biztosan tudok, hogy egykori munkahelyemen, a Mülheim an der Ruhr-ban található Max Planck Institute für Strahlenchemie-ben (Sugárkémiai Max Planck Intézet) mostanában változik meg teljesen az intézet irányvonala.

Az egész intézetet átalakítják energiatárolással foglalkozó, azt kutató intézménnyé, egyszerűen azért, mert a német kormány mostantól erre ad pénzt. 

Úgy tudom, hogy a Max Planck Intézeteknél az ilyen jellegű témaváltás sosem volt szokatlan. Jóllehet az intézet kutatása alapkutatás marad, ámde felhasználás-orientált alapkutatás, amit a hatékonyabb energiatároló és energia-átalakító rendszerek iránti társadalmi szükséglet jelölt ki.

Tudom, mert voltam ott látogatóban az elmúlt 2-3 évben kétszer is, és a volt főnökömmel is kapcsolatban állok a mai napig, illetve az interneten is bárki utánaolvashat ennek. Nyilvánvaló, hogy alkalmazott vagy alkalmazás-orientált kutatást nem csak a Fraunhofer Intézet végez.

Ők is, ahogy az Argonne, vagy a JCESR és sokan mások, elsősorban alkalmazás-orientált alapkutatást végeznek, azzal a céllal, hogy abból konkrét ipari technológia legyen, ami a német gazdaságnak versenyelőnyt, a német vállalatoknak saját, magas hozzáadott értékű termékeket, a németeknek pedig magas fizetéseket hoz.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ezekben

a nyugati kutatóintézetekben egyáltalán nem különítik el az alapkutatást az alkalmazásoktól,

ahogyan amellett itthon érvelnek sokan. Inkább egy folyamatos skálát hoznak létre a kettő között, alkalmazás-orientált alapkutatás jelleggel. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ennek a folyamatos skálának a megléte a kulcsa egy-egy ország sikeres ipari felemelkedésének, ha persze a megfelelő startup vállalkozások ki tudnak nőni ebből a környezetből.

Hatodik állítás: „az innováció vállalkozói szférája rendkívül kockázatos, és csak egy kifejlett vállalkozói ökoszisztémán belül működik”. 

Helyreigazítási javaslat: ez egy kicsit a tyúk vagy a tojás kérdésére emlékeztet. A vállalkozói infrastruktúra attól fog kialakulni, hogy lesznek vállalkozó szellemű emberek, akik arra ösztönzik és hajtják a politikát és a befektetőket, hogy a számukra szükséges infrastruktúra kialakuljon. 

Részletesen: 

az nem úgy megy, hogy az állam majd létrehozza, én meg beleülök és startupolok.

Végtelen sok kilincselés, szervezés és építkezés kell hozzá. Valamennyi érintettnek vért kell izzadnia hozzá, hogy az innováció vállalkozói ökoszisztémája kialakuljon. Mindezt amellett, hogy kutatni és innoválni is kell.

Másrészt nem látom helytállónak, hogy az USA-ban 45 tagállam nem volt képes sikeres és vonzó innovációs ökoszisztémát teremteni. A levél által a 12-es referenciában bemutatott térkép nem tűnik igazán informatívnak.  Californiát a térkép „Uber-államként” tüneti fel, holott nyilván tele van rengeteg más startuppal is. Hemzsegnek a millió dolláros kapitalizációjú cégek az USA-ban, még a szegényebb államokban is. Ohioban a Nanotek Instruments csak szabadalmi jogi költségekre (220 szabadalom után) legalább 4 millió dollárt költött. A web-oldaluk szerint többször volt többmillió dolláros nagyságrendű tőkebevonásuk. 

Rengeteg hasonló nanotechnológiai vagy anyagtudományi céget lehetne említeni. Ilyenek a „Graphene One”, az „Ionic Materials” vagy a NanoXplore (ez utóbbi kanadai), akikről az utóbbi időben olvastam. Az „Ionic Materials” egy technológiailag viszonylag egyszerű de nagyon szellemes és hasznos ionvezető anyagos ötletre (az adott kation sójának és egy polimernek a keverésével létrejövő kompozit ionvezető anyag)  nagyon rövid idő alatt összeszedett 60 millió dollárt, olyan donoroktól, mint a francia Total, Renault, vagy a Hyundai. A végtelenségig lehetne sorolni a példákat.

A cikk szerint a startupok nagy többsége tönkremegy, az innováció világának több vesztese van, mint nyertese. Ezzel szemben a bukás egyáltalán nem olyan nagy tragédia a start-up világban, mert számtalan példa mutatja, hogy utána újra lehet kezdeni másik start-uppal, nagyban építve a tapasztalatokra és az eredményekre. Az amerikai ökoszisztémában nem bukásról, hanem tanulságról, tanulásról beszélnek.

Elon Musk-ot, a Tesla vezérigazgatóját idézve „failure is an option here. If things are not failing you are not innovating”. Azaz, „a hibázás lehetősége fennforog. Ha sosem hibázol, akkor nem vagy feltaláló”.

A túlzott kockázatkerülés lehet az egyik oka, amiért a magyar kutatási szféra nehezen tud mozdulni az innováció-orientáltabb megközelítés felé.

A levél állítása, miszerint az állam nem sikeres vállalkozó, szintén féligazság. Számos kutatás bizonyítja, hogy az állam az, amely a legnagyobb erőforrásokat képes mozgósítani egy-egy történelmi jelentőségű kutatási projektre, mondjuk a Manhattan projektre, amiből az atomerőművi technológia is kinőtt. Olyan projektekre, amelyekre a magánszektor semmilyen körülmények között nem vállalkozott volna. Az állam és a vállalkozó kifejezések szembeállítása mesterséges. A misszióorientált kutatások is példázzák, hogy az állam fókuszálja a generációk alatt felhalmozódott erőforrásokat és teríti szét a kockázatot a társadalom minden tagja között.

A személyes érzésem egyébként az, hogy az innovációs ökoszisztémát a nemzeti bankoknak kellene pénzelniük, mivel ez a kockázatos vállalkozási forma kiváló befektetési célpontja lehetne a nemzeti banki pénzteremtésnek és megfelelően nagy, illetve diverzifikált portfólió esetén meg is térülne a befektetés.

*

A véleményem mindig az volt, hogy

a kutatásnak nem az adófizetőktől kicsikart pénzből kellene élnie, hiszen képesek volnánk hosszabb távon önfenntartóvá válni az innováción keresztül.

Valaha, a középkorban a királyok föld és egyéb birtokokat adtak az egyetemeknek, hogy önfenntartók lehessenek. Ugyanez történt Amerika alapításakor, az akkor létrehozott egyetemekkel. A Texas A&M is földbirtokkal („land-grant”) kezdett. 

Az egyetemeknek és a kutatási szférának létre kellene hozniuk a maguk alapítványait, hogy hosszú távon minél nagyobb mértében önfenntartók lehessenek, ebbe beleértve az alapkutatás finanszírozását is. Általában az alkotói függetlenség egyetlen lehetséges útja a megfelelően független anyagi alapok létrehozása és azok fenntartása hosszú távon. Lásd Eötvös Lórándot, aki a birtokai jövedelméből finanszírozta a kutatásait. Ebben elkerülhetetlennek látszik az innovációs alapú forrásszerzés. 

A másik elkerülhetetlen peremfeltétel, hogy

a pénz a piacokról származik, a piacok pedig a „valamit valamiért” elven működnek.

Tehát az elefántcsonttoronyba zárkózó értelmiségi ideája (értsd társadalmi-gazdasági körülményektől való függetlenség) vélhetően a jövőben sem lesz működőképes. Az állam a jövőben is megrendelőként lép fel elsősorban a kutatás világa felé és kisebb mértékben mecénásként. Amikor mecénásként lép fel, akkor is annak reményében, hogy szimbolikus, vagy gyakorlati okokból hosszabb távon, kormányzati ciklusokon, esetleg generációkon átívelő távon ez kifizetődik a társadalom számára.

Az MTA jelenleg azt az álláspontot védi, hogy szigorúan különítsék el az alapkutatásokat az alkalmazott kutatásoktól. Példáim csak ízelítők arra, hogy ez miért nem jó hozzáállás.

Amerikában szégyennek számít, ha egy kutatás-orientált professzornak nincs legalább egy startupja.

És senki nem várja el, hogy az állam finanszírozza ezeket. Mindenkinek magának kell kilincselni befektetőkért, ez része a normális professzori tevékenységnek. 

Szomorú látni azt is, hogy ezt a mostani vitát a rendszerváltás után 30 évvel kell lefolytatni.

A rendszerváltás első 10 évében kellett volna. Gyerekként szoktam nézni a „Delta” című tudományos TV-magazint és már abban is rengetegszer hangsúlyozták, hogy nyugaton mennyire fontos a technológia-transzfer és a kormányzatok erőteljesen támogatják, hogy az alapkutatási eredményekből minél előbb legyen ipari hasznosítás. Most kezdjünk el valamit mondjuk felmenő rendszerben bevezetni, mikor már 30 évvel vagyunk a rendszerváltás után és már előtte is mindenki nagyon jól tudta, hogy mit jelent a nyugati modell a kutatásban? Nehéz kérdés.
 
Összegezve: 

őszintén nem értem, hogy miért ez a nagy ellenérzés a rendszer nyugati mintára történő modernizációjával és hatékonyabbá tételével kapcsolatban.

Itt lenne az ideje, hogy kövessük a működő, jól bevált példákat, például az amerikait. Legyen Magyarországon is minden ambiciózusabb professzornak startupja!

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.