Az elmúlt tíz év kormányzása mindent elrontott, amit csak tudott

„Könyvében azt írja, hogy régiónkban elmaradt a rendszerváltozás csodája, ami a társadalmakban máig tartó traumát okozott. Miért nem segített a kezükben lévő recept? Hiszen megtörtént a stabilizáció, a liberalizáció, a piacépítés, az intézményépítés és a privatizáció is.

Nehezen fogták fel a társadalmak, hogy az, ami a második világháború után történt, megismételhetetlen, mert egyedi tényezőkből rakódott össze. A negyvenes–hatvanas években létrejött egy új gazdasági, társadalmi növekedési modell, és az állami szerepvállalás, az alacsony nyersanyagárak, a stabil nemzetközi pénzügyek stabilizációs tényezők voltak. A kilencvenes években nem voltak adottak a lehetőségek. Emlékszem, Tardos Márton és Antal László néha megmutattak belső anyagokat arról, hogy mi történne, ha tényleg megcsinálnák a reformokat. A pénzügy és a tervhivatal számításokat végzett, amelyek rendre úgy kezdődtek, hogy a magyar ipar 40-50 százaléka megsemmisül, gazdasági visszaesés jön, tömegessé válik a munkanélküliség. Kádár elvtárs ezt nem akarta.

Aztán mégis megtörtént.

Nem is nagyon voltam meglepve, amikor 1990-ben három százalékkal megjelent a munkanélküliség. De amikor 1992 nyarán ott ültünk Kupa Mihály tanácsadó testületében, és azt láttuk, hogy 13 százalék fölé ment a munkanélküliség, nem kaptunk levegőt. Ő megjegyezte, fiúk, hiszen mindig ezt mondtátok. Jó, jó, mondtuk, de hogy ekkora? A lényeg, hogy amikor bekövetkezett a strukturális válság, nem voltak meg azok az egyedi tényezők, amelyek az ötvenes években léteztek, vagyis várható volt a visszaesés. És akkor egy idő után megjelent a képben az EU mint lehetőség.

A déli bővítést stratégiai, az északit gazdasági szempontok mozgatták, a keletit viszont a kényelmetlen, terhes történelmi kötelezettség vezérelte, jóvátételi háttérrel. A csoda másodszor is elmaradt?

Politikai döntés volt, hogy ebből a történelmileg viharos régióból ne jöjjenek felszínre kisebb-nagyobb viharok, ne keletkezzenek törzsi konfliktusok, a térség ne kerüljön bele a posztszovjet és a posztjugoszláv modellbe. A keleti bővítés ezzel együtt gazdaságilag sikertörténet, mert stabilizált egy olyan régiót, amely a gazdaságtörténete során még sosem volt sikeres. Ugyanakkor a beépülés nem lett olyan léptékű, mint amilyenre a társadalom számított. A felzárkózásra szűk tíz év jutott, aztán jött a válság, a válságkezelés, a válság félrekezelése, és oda jutottunk, hogy Magyarország belejutott a közepes fejlettség csapdájába, vagyis újabb nagy intézményi változások nélkül nem tudunk annál gyorsabban növekedni, mint ahogy jelenleg növekszünk. Az elmúlt két negyedév teljesítménye nem vetíthető előre négy-öt évre. Ha visszaállunk a három-négy százalékos növekedési szintre, az azt jelenti, hogy Európa perifériáján maradunk.”