Az alacsony béreket csak magunknak köszönhetjük – magyar-német cégvezető a Makronómnak

Dömény István lapunknak adott interjújában arról beszél:

 *

Dömény István magyar mérnök és feltaláló, aki a hetvenes években Németországba költözött. Itt egy multinacionális német cégnek épített fel leányvállalatokat Észak-Koreától Ukrajnán át az USA-ig. A rendszerváltoztatás után hazatért, és 1994-ben saját céget alapított, az azóta is működő ELTEC csoportot. A német autóipari beszállítóként induló kábelköteggyártó ma az autó-, haszonjármű-, és a buszgyártó iparnak, valamint földmunkagépekhez, elektroautókhoz, repülőgépekhez, illetve a nap- és szélenergia alkalmazásaihoz gyárt kábelrendszereket.

1977-ben elköltöztünk a családdal Németországba, Stuttgart mellé, ahol elég jó hírem lett önálló fejlesztőként. Ezért keresett meg egy német multinacionális cég azzal, hogy betörnének egy új, fellendülő piacra, a processzortechnológia és a chipgyártás területére, de segítségre volt szükségük, mert az ezzel foglalkozó cégük válságban volt.

Ezt a német cég eladta, a pénzből pedig több más céget építettek fel. Kezdetben a német vállalat egy középnagyságú cég volt három telephellyel, de a család újabb generációi már egyre „éhesebbek” lettek a konzervatív alapítóhoz képest, és terjeszkedni akartak. Rengeteg céget vásároltak meg, többek közt Magyarországon is. Segítettem is őket szinkrontolmácsként, amikor a kilencvenes évek privatizációs folyamatában magyar céget vettek. 

Hány céget vezetett összesen?

Amikor a multi három vállalatát vezettem egyszerre, ez már sok volt a családnak. Levegőváltozást szerettek volna, ezért elköltöztünk az USA-ba egy évre, hogy ott már csak egyetlen, a német multihoz tartozó amerikai cégre koncentráljak. Itt az volt a feladatom, hogy az ottani céget egy év alatt felépítsem, és felkészítsem a jövőre. Csak egy 2400 négyzetméteres telephelyük volt, ezért egy év alatt megterveztem a teljes átköltözést egy 13 ezer négyzetméteres csarnokba, de automata robotokat is készítettem és programoztam. E robotokból aztán német mérnökök írták szakdolgozatukat a Konstanzi Egyetemen.

Tehát a semmiből épített fel cégeket a németeknek?

Abszolút. A német gazdaság lényege, hogy a bankok finanszírozzák a vállalatokat kedvező feltételekkel, így a német anyacégek mindenhol bevásárolnak, ahol piaci lehetőségeket éreznek. Ez adta a támogatást.

Az említett multi 2007-ben az első német cég volt, amely Észak-Koreába is betette a lábát.

Miután Dél-Koreában felépítettünk a németeknek egy céget egy év alatt, Kínában is összeraktunk egy gyártást Sanghajban. De mikor már a kínai munkaerő is drágult, Észak-Korea pedig épp akkor kezdte megnyitni gazdaságát, akkor ők lettek a következő lépcső, mert ott még olcsóbban tudtunk gyártani. Ugyanez volt a helyzet Tunéziával, Marokkóval vagy az észak-afrikai részekkel. Egyébként amikor egy nagy multi beköltözik egy országba, akkor szinte kötelező, hogy a beszállítóinak egy része is odaköltözzön a helyszínre a gyors és rugalmas együttműködés végett.

Amikor a németek azt mondták, hogy Ukrajnában kellene összerakni egy gyárat, mert ott olcsóbb a munkaerő, mint bárhol Európában, akkor szintén beültünk az autóba a csapattal, kimentünk, és összeraktuk az ukrán gyárat, ami máig is működik.

Mi volt a titka a sikeres terjeszkedésnek? Most is fel tudna építeni egy új, nemzetközileg sikeres magyar céget a semmiből?

Persze, meg lehetne csinálni. A német esetben sokat segített, hogy

A konzervatív gondolkodású üzletemberek nem kerülték meg egymást, és nem is mártották egymás hátába a kést. Létezett egy üzleti összefonódás, amire lehetett építeni. 

Ma ilyen Magyarországon nincs, csak ifjú titánok vannak a multiknál, akik szerint az a siker titka, ha az erőfölényünkkel visszaélve mindent a lehető legolcsóbban veszünk meg a beszállítóktól, kihasználva azokat az üzleti és etikai hiányokat, amelyek Magyarországon is jellemzők. Ebben a kultúrában, ha megtudok valakiről valamit, azonnal megeresem a másikat, és megversenyeztetem őket egymás ellen. 

1995-ben egyébként elmondtam a magyar cégeknek, hogy ha egy hazai cégnek problémája van, akkor szóljon, és csinálunk egy mérleget, meghatározva a mostani profitot. Majd legalább fél évre átveszem én a cég vezetését, és ha fél év alatt ennél több eredmény keletkezik, akkor a kettő közti különbség az én fizetésem. Ha nem keletkezik, akkor ingyen dolgoztam fél évet. Én átszervezem a céget, felépítem a piacot, befektetek, ha pedig nincs piac, akkor azt is megszervezem, hogy legyen piac, hiszen széles kapcsolatrendszerem van Nyugat-Európában.

Nem volt jelentkezőm.

Nyugat-Európában tehát létezett egy erős protekcionizmus, amivel a cégeiket és a gazdaságukat védték?

Még most is van. Rám a németeknek a munkakedv miatt volt szükségük, mert ott azért nem mindenki akar 10-14 órákat dolgozni naponta. A másik az, hogy hiányzott a kreativitásuk is.

Nagyon körültekintően és sokrétűen látjuk a világot, kreatívak vagyunk. Megoldásokat keresünk. 

Ha mínuszban volt a német cég, de nem akarták megszüntetni, akkor odaküldtek valakit – például engem –, aki kreatív és felépíti a céget, legtöbbször egyedül. Összehúztam a csapatot, és morálisan felépítettem, hogy ki mennyit keressen. Ebből lettek a teljesítmények, a teljesítményből pedig az eredmények. Az eredményességből tovább lehetett növekedni, befektetni, és újabb cégeket megvenni. Ha eredményes a cég, a bank szívesen hitelez, így hízott ez a német cégcsoport is.

Az ottani német kereskedelmi kamara nagyon érdeklődött az ilyen vállalatépítési teljesítményekről. Rengetegszer meghívtak előadást tartani, hogy beszéljünk a sikeres cégépítésről, sokszor iskolákba, hogy tartsunk előadást a feltörekvő nemzedéknek arról, hogy milyen vállalatépítési, üzleti tudást lehet ellesni az életből. A németek tudták, hogy ez az alapja a növekedésnek és fejlődésnek; Magyarországon ez nem sok iskolát érdekel.

Ez a protekcionizmus állt a nyugati cégek sikerei mögött a kilencvenes években is?

A profitabilitás oka az, hogy levédték a piacaikat. Tévedés, hogy például Németország exportvilágbajnok lenne. Nem termelnek ők ténylegesen sokkal többet, mint a hetvenes években. Megvették a cégeket a spanyoloktól, a portugáloktól, a franciáktól.

Azt is elmondják, hogy nekik nincs államháztartási adósságuk. De kinek a bőrén?

Hogy néz ki ez a nemzetközi termelési folyamat a gyakorlatban? Hol keletkezik a hozzáadott érték?

Mi, magyarok száz euróért legyártunk (ebben van anyagköltség vagy adók) egy terméket, és kiszállítjuk azt a nyugati vállalati központokba. Ott fogja a szerb vagy a magyar vendégmunkás – aki minimálbért vagy annyit se kap –, átteszi a beérkező kartonból egy másik kartonba, és ráírja, hogy háromszáz, majd ezt eladják.

Egyébként, amit fizikálisan egy magyar ember össze tud rakni egyedül, azt Kínában két munkás rakja össze. Koreában 0,75-en, mert ők nagyon fegyelmezettek. 

Egy elemzés szerint a külföldi cégek Magyarországon fizetik meg a legkevésbé a munkaerőt.

Amikor először összeraktam egy magyarországi céget a nyugati megbízóimnak, eljöttek az anyacég vezetői látogatóba. Ekkor mondtam nekik, hogy itt is kötelező lesz a dolgozóknak egy sörfesztivál nyaranta, hogy emeljük a morált. De javasoltam nekik, hogy lehetőleg

Nincs ehhez morális alapjuk. 

Nem kell leszakítani a zakó ujját, de jó lenne észszerűen, hogy mindenkinek jusson is, maradjon is. Már a hetvenes években is az volt a gond, hogy az elosztási rendszer nem volt megfelelő. Ha a termelt javakat nem tudjuk úgy elosztani viszonylag igazságosan, hogy jusson is és maradjon is, akkor ebből problémáink lesznek.

Lehet, hogy az alacsony béreket részben magunknak is köszönhetjük?

Csak és kizárólag.

Annak, hogy még mindig lefelé akarunk versenyezni bérekben, költségekben, adókban?

De mi kishitűek vagyunk. Ha a külföldi cég elmondja a Józsinak, hogy a termékét 50 százalékkal alacsonyabban is meg tudná venni Pistától, akkor Józsi nem kérdez, hanem máris 51 százalékkal adja olcsóbban a termékét. Egymás ellen versenyezünk, mert nem tudunk kommunikálni, nem tudunk összefogni. Kellene egy olyan erő az országba, ami összerakna egy értelmes, intelligens üzleti klubot, ahol tudnánk egymással beszélgetni. 

„Beszélgetni”?

Nem kartellezésről beszélek. A piaci értékről nagyon sok hazai cégnek gőze sincs. 

Azért került hátrányba a hazai kkv-szektor, mert nem voltak képzett vezetők?

A kkv-k tulajdonosai, vezetői a munkához, a teljesítményhez, a feladathoz nagyon jól értettek. De nem értettek a gazdasági élet és törvényhozás millió változásához. 

Ehhez értettek inkább a külföldiek.

A külföldi nagyvállalatok inkább azzal foglalkoztak a kilencvenes években, hogy hogyan tűnjenek veszteségesnek. A veszteséget több éven keresztül le lehetett írni Németországban, ezért az itteni cégeik folyamatosan veszteségesek voltak, mert ez a veszteség otthon adóelőnyt jelentett. Később rájött a német pénzügyminisztérium erre az adóelkerülési módszerre, és bezárta e kiskaput.

Ha ma Magyarországon bemegyek a bankba, és befizetek hárommillió forintot, nyilatkoznom kell róla, hogy mi a forrása, hogy megelőzzük a pénzmosást. Ha Németországban elmegyek venni egy luxusvillát készpénzben, és lerakom zacskóban a pénzt, a kutyát sem érdekli.

Készpénzben mindenhol azt veszel, amit akarsz, a pénzmosási törvény senkit sem érdekel.

Ha azt mondjuk, hogy egyenlő feltételekkel kell harcolni, hát nekünk tompa fegyverekkel nehéz. 

Elmondják nekünk külföldről, hogy Magyarország korrupt. Mondom, hogy persze. És Németország? „Ó, mi nem” – mondják ők. Akkor miért büntetik a német és más nyugati cégeket kartellezés miatt az unióban? Az más?

Az adócsalás ott kezdődik, amikor egy külföldi cégvezető elmegy egy étterembe, kér egy számlát a cége nevére, és odaírja, hogy meghívott valakit egy üzleti ebédre, miközben a feleségével volt. Ez az adócsalás mindenhol gyakorlat, kivéve Magyarországon, mert itt már nem lehet. Egyébként hívhatjuk a korrupciót baráti szívességnek is.

Vagy vállalkozói kultúrának és együttműködésnek.

Nevezhetjük morálnak is, mindegy. 

Nem csak az együttműködés, hanem az állami támogatások is fontosak a hazai vállalatok sikeréhez.

Én minden támogatást eltörölnék. Ha sikeres és működik a projekt, akkor lehet adni egy kis támogatást, hogy még jobban, gyorsabban, hatékonyabban menjen.

Amikor felavattuk az ELTEC-mintagyárat, akkor

Ez számomra nagy büszkeség. Sok cég mondja azt, hogy ha nem ad pénzt az állam, akkor el sem kezdi a projektet, mert akkor nem tud létezni. Ilyen projektet kár is elkezdeni.

Jártam olyan, már optikailag is lepusztult cégnél, ahol az előszoba ki volt tapétázva a támogatásokról szóló plakátokkal. Széchenyi Terv, GINOP, „Minop” és így tovább. Ez azt jelenti, hogy ha e támogatások nem lettek volna, akkor nem lenne cég sem? Nem a cég tartja fenn önmagát, hanem mi tartjuk fenn a céget, a hazai és az európai adófizetők pénzéből? Mit csinálunk 2020 után, amikor az unió azt mondja, hogy már nem vagyunk fejlődő ország, és csökkentik a támogatások mértékét? Akkor kihez megyünk pénzért? 

Mi a legfontosabb problémája a kkv-szektornak?

A rendszereik kommunikálnak, nem az emberek, hogy kizárják az emberi hibázás lehetőségét. 

Ezt vagy hasonló trendeket látva én azt mondom: ne csak reagáljunk a változásokra – éljünk a bennük rejlő lehetőségekkel! Az előző példánál maradva mondjuk rakjunk össze egy magyar szabványt a kommunikációra! Vegyünk akár egy német vagy nemzetközi alapú kommunikációs platformot, hogy automatikusan küldhessünk egymásnak számlákat, szállítóleveleket, megrendeléseket és visszaigazolásokat. 

Így nem kellene felhívni, beszélgetni, megvárni, elküldeni, nem lenne email-terror sem. De itthon nincs rá vállalkozási kedv, mert

Mert ez csak pénzbe kerül. Ehelyett sokan kézzel gépelnek be adatokat. Mindenki a mesterséges intelligenciáról beszél, pedig a mesterséges az egyszerű, az intelligencia a nehéz. 

Hogyan tudunk ezen segíteni?

A legtöbb kkv vezetője száz konferenciára elmehet, de még sincs egy homokozó, ahol a valóságban is megnézheti, hogy mi az az ipar 4.0, a digitalizáció, a robotizáció, az automatizáció, vagy a mesterséges intelligencia. Vajon van-e olyan magyar cég, akinél mindez a valóságban is működik? Van, az ELTEC is számos megoldást tud mutatni.

Ha valaki tanulni jön, annak örülünk, lopja el nyugodtan az általunk bemutatott ötleteket, prosperáljon, és akkor neki sem kell majd állami támogatást adni. De ha azért jön ide, hogy megnézze, hogy kinek és mit gyártunk, hogy hívják a vevőt, akkor már gond van. Az etika és a morál annál mélyebbre süllyed, minél nagyobb a szükséglet; ez a probléma az üzleti életben. Ha rajtam múlna, egymás megkerülése mindenhol büntetendő lenne. 

De ma már Nyugat-Európában sincs visszakövethetőség, büntethetőség és szankciólehetőségek. Ma már nem tartják be a szabályokat, ma már feketemunka van, de retorzió nincs.

Mi lesz a magyar kkv-kkal, ha esetleg kevesebb uniós pénzhez jutnak hozzá 2020 után?

Aki megáll, az rozsdásodik. 

De ez nem működhet úgy, ha azzal büszkélkedünk, hogy a kapott támogatásokból még olcsóbb terméket állítottunk elő.

Az Amerikai Kereskedelmi Kamarának egy panelbeszélgetésén azt mondta egy cégvezető, hogy ő már a harmadik pályázatot nyeri és nagyon örül annak, hogy ezzel tudta növelni a piacát, mivel így olcsóbban tudja adni az árut. 

Pedig ha már támogatjuk, akkor elvárhatnánk tőle, hogy drágábban adja a portékáját. A nyugati cégek hatékonyságát növeljük azzal, hogy mi még olcsóbban adjuk, majd a külföldi cégek még drágábban adják tovább?

A költségcsökkentés egy másik módja a robotizáció. Ezzel hogy áll az ELTEC?

Ha 25 ezer euróért veszek egy robotot, ami csupán egy munkafolyamat végzésére alkalmas, ennek befektetésnek a megtérülése a saját számításom szerint legalább 8-10 év. Még nem biztos, hogy megéri.

Akkor még nem kell félni, hogy elveszik a munkát a robotok?

Tőlem aztán elveheti a munkát a robot, ezzel semmi gondom. De a robot nem megy a Tescóba vásárolni és nem költi a pénzét. Igaz, hogy nem öregszik, és nem betegszik meg, de nem is fogyaszt. Márpedig egy ország élete miből áll? Nem abból, hogy három gumival többet termelünk a Hankooknál, és eladjuk három centtel drágábban. Ha ez nem jut el a dolgozóig, és nem vásárol, akkor nincs sok értelme.

A munkaalapú társadalom lényege épp az, hogy az általa megtermelt jövedelemnek a korábbiaknál nagyobb része jusson el a dolgozóig.

A protekcionizmus, a globalizáció és a humánus gondolkodás között kellene valamilyen összhangot teremteni. 

Ezt nem segíti, hogy a világ gyártása az elmúlt évtizedekben Kínába költözött. Ez annak idején jó ötlet volt, mert ott minden olcsó. De amikor mindenki odaköltözött, otthon pedig leépült a gyártás, akkor azt mondták a kínaiak, hogy állj, most szépen elkezdjük emelni az árainkat. 

Ezért már egyre több cég költözik vissza. Német kkv-k, akik már negatív profitot termelnek Kínában, és elvéreznek az ottani piacon, elkezdtek hazaköltözni. Elmondásuk szerint a menekültekből, a lengyelekből vagy éppen bolgárokból összerakott gyártósoron már közel olyan költségen tudnak termelni, mint Kínában.

Egy elemzés szerint nincs is munkaerőhiány Németországban, csak le akarják cserélni a munkavállalókat olcsóbbakra.

Számomra az a különös, hogy Németországban van olyan nyugdíjas, aki kevesebb nyugdíjat kap a német államtól, mint egy most érkezett bevándorló. Főleg a hölgyek, akik gyereket neveltek, és sokat voltak otthon, mivel az ő idejükben még egy fizetésből meg lehetett élni. 

Neki kifizetik a szállást, vagy beköltöztetik valahova, kap kaját, piát, mindent. És még 240 euró zsebpénzt.

Nem szomorú, hogy eközben Németország a nyugdíjasait exportálja otthonról Thaiföldre meg Magyarországra, mert itt olcsóbb fenntartani a gondozó személyzetet? Ahol megszülettél, dolgoztál, majd a háború után felépítetted az országod, onnan kiemelnek, mint egy öreg fát gyökerestől, és elvisznek máshova.

Könnyen beilleszthetők a német munkapiacra az új bevándorlók?

A németek által közölt statisztikák torzítanak. Azok, akik állami pénzen nyelvtanfolyamra járnak vagy szakmát tanulnak, mind ki vannak véve a munkanélküliek közül. Ha egy munkanélküli náthás, és kiírják két hétre betegállományba, ez idő alatt kiveszik a statisztikából. A bevándorlókból nem lesz könnyen tanár, orvos, ápoló vagy kézműves.

Szépítik a munkanélküliségi adatokat, elrejtve a tömeges bevándorlásból eredő problémákat?

Abszolút. De ugyanígy vagyunk az export-világbajnoksággal is.

Ott mi a trükk?

Európa egy közösség. Ha arról beszélünk, hogy a németeknél mennyivel nőtt az export, akkor nézzük meg, hogy mennyivel csökkent az olaszoknál, a franciáknál, a portugáloknál és a spanyoloknál! Tetemek hátán sétált át a német gazdaság ahhoz, hogy ilyen eredményes, exportelső legyen ma.

Németországban, Európa leggazdagabb országában egy család egy fizetésből ma már nem tud megélni. Elvileg exportvilágbajnokok, de több mint hárommillió gyerek éhesen kel fel reggel, és közel nyolcmillió embert kell támogatni, hogy egyáltalán fennmaradjon. 

Mit gondol arról, hogy a visegrádi országoknak adott uniós támogatások jelentős mértékben végül a nyugati gazdaságokat élénkítik?

Mondok egy példát. A nyugati országok az általuk megtermelt javak egy részét arra fordítják, hogy a szegényebb országokat támogassák. Például azt mondják, hogy egy közép-afrikai országban legyen friss vizet készítő eszköz. Ez nem úgy történik, hogy odaadják a pénzt az afrikaiaknak, hogy vegyenek belőle víztisztítógépet a szabad piacon. 

A pénzt egy nyugati bank kapja, aki azt egy nyugati céghez juttatja, aki ebből leszállítja Afrikába a segélyt. A nyugati cég növekszik ezzel, ahogy azzal is, hogy az eredetileg 1600 eurós víztisztító készülékből készít egy 4700 eurós trópusi verziót az afrikaiaknak, hogy még több támogatást szerezhessen az államtól. A nyugati kormányok pedig kifizetik cégeiknek a támogatást, az afrikai ország pedig kap valamilyen eszközt. Ezzel a saját gazdaságukat pumpálják fel.

És ezt nevezik méltányos kereskedelemnek.

Még a mi cégünknek is nyilatkoznia kell, hogy nálunk nem dolgozik gyermekmunkás. De nem minden cég figyel erre a fejlődő országokban. A nyugati cégek célja, hogy olcsón szerezzenek be termékeket, ezért viszik külföldre a gyártást. Nem érdekli őket, hogy kisemmizik a környéket. 

Ezért indulnak el a migránsok Afrikából?

A migránsok azért indulnak el, mert Európa és Afrika kötött egy partnerségi megállapodást a szabadkereskedelemről. Ennek köszönhetően

Afrikában nincs munka, mert nincs rá gazdasági szükség. Még a mirelitcsirke is olcsóbban érkezik Európából szállítással, hűtéssel együtt, mintha helyben állítanák elő. Az uniós országok ugyanis támogatják tenyésztőiket. 

Mondjuk ki, hogy egy afrikai országból virágot csak akkor hozhatnak be az EU-ba, ha kötnek egy szabadkereskedelmi egyezményt az EU-val. Mióta ez létrejött, Európa szemétlerakóvá tette Afrikát. A hulladékot az afrikaiak pedig próbálják újrahasznosítani. Sokan egész életükben nem tudnak mással fogalkozni.

Miután tönkretettük a gazdasági alapjaikat, kiállunk az Európai Parlamentbe, és büszkén hirdetjük, hogy Afrikát segítjük? 

Ki kellene fizetni tisztességesen az árut, amit onnan kapunk, sőt még egy kicsivel többet is, mert nekünk belefér. Ezzel emelhetnénk fel az ottani gazdaságot, az életszínvonalat, a béreket. Nem kellene szabad kereskedelemmel és segélyezéssel átverni a nyugati közvéleményt, de nem várhatunk mást, hiszen még egymást is átverjük.

Tetemekről beszélt a német sikerek kapcsán. Ami nyugati siker, az máshol gazdasági károkat okozhatott?

Hogyne. Ha egy fazékban van egy mennyiség, és én szeretnék ebből többet, akkor valakinek kevesebb marad.

A közgazdászok kedvenc mondása, hogy pozitív összegű a játék, mindenki jól jár.

A cégünknél régen minden hónapban felálltam három raklapra és személyesen beszéltem az egész csapattal, ott helyben megtárgyaltuk a problémákat. Felvetették például, hogy szeretnének kicsivel több fizetést. Megmutattam nekik a névsort és az eredményt, amit szétoszthatnak, majd megkértem őket, hogy írják a többiek neve mellé, hogy kitől vonjam le az ő többletfizetésüket. És majd ők elmagyarázzák a károsultnak, hogy miért érdemelnek többet. Százból nem lehet 110-et osztani. 

Ha valaki megbetegszik, a csoport fizeti a szabadságát. A csoport a cég, a cég pedig mi vagyunk. A németek egyszerűen megoldották, mert ha a dolgozó beteg, és a cégnél kiesés van, majd pótolja az állam, de az állam is csak abból tud fizetni, amit begyűjt. 

Magyarországon nem tudtunk sokat szétosztani; az átlagkereset valóban sokáig nagyon alacsony volt, mert ostobán adtuk el a teljesítményünket és a cégeinket.

A cégeinket is?

Persze, nem törődtünk azzal, hogy mekkora összegeket lehetett volna begyűjteni egyes vállalatokért. Azt mondtuk, hogy ha a nyugati cég ennyit ad érte, akkor legyen ennyi. Német tolmácsként részt vettem az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. kilencvenes évekbeli tárgyalásain.

A magyar vezetés nem felfelé, hanem lefelé próbálta nyomni az árakat?

Nem csak próbálta. Nem vagyok rá büszke, hogy ebben részt vettem, de csak tolmácsoltam és bonyolítottam. A privatizációban részt vevő cégvezetők és magyar ügyvédek mára sikeres üzletemberek lettek. 

Álnaiv kérdés lenne, hogy mi volt a motivációjuk.

Nem vagyok benne biztos, hogy ezek az emberek hosszú távon gondolkodtak. Még ma is az a gond sok cégnél, hogy amikor jön egy külföldi nagyvállalat, és megkérdezi, hogy te mire vagy képes itt a Balkánon, akkor sok ember azért küzd, hogy jól meg legyen dicsérve. 

A pénz nem annyira fontos, mint a dicséret, mert kishitűek vagyunk. Éltanulók akarunk lenni, és ha megkapjuk a dicséretet, akkor úgy érezzük, hogy most végre megbecsülnek minket. Pedig a nyugati üzletember gondolkodásmódjában nem szerepel a megbecsülés szó. Neki az a lényeg, hogy a cége profitábilisabb legyen, ehhez pedig kell egy magyar cég, aki olcsó, pontosan szállít, és hadra fogható.

A profitszerzés természetes, a kérdés, hogy társul-e mellé valamilyen felelősségvállalás.

Ők azt mondják, hogy építsünk a dolgozóknak lakást, a vezérhangyáknak családi házat. Javítsuk a szociális környezetet, építsünk iskolát és óvodát. Évtizedekkel ezelőtt ez még szerves része volt a vállalkozói létnek, reméljük, újra az lesz, így a dolgozóknak is egyre több juthat.

Ez a környezet, az emelkedő bérekkel lehet az, ami hazacsábítja a külföldön dolgozó magyarokat. 

Számomra a legnagyobb szomorúság nem a migránsok érkezése, hanem a magyarok távozása. Mit csinál külföldön a dolgozó a magyarországi diplomájával? Törölgeti az izzadságot a homlokán, és közben csomagokat pakol vagy hord ki, pedig egyre kevésbé éri meg külföldön dolgozni. 

Annak idején a külügyminisztérium kiadott egy brosúrát, hogy ha külföldre mész dolgozni, akkor figyelj arra, hogy légy pontos, precíz, őszinte. Nem lehetne fordítva?

Ne máshol, hanem ebben az országban építsük fel mindezt. Ha közös a cél, akkor közösen építjük, de ha egoista vagy, önző, és csak a saját célodat akarod építeni, akkor nem tudsz résztvenni a közös építkezésben.

Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a privatizáció idejében miért csak közvetített, majd miért egy új, saját céget alapított? Egyszerűbb lett volna egy külföldről érkező nagyvállalat élére állni.

1992-ben alapítottam itt az első cégem. Mivel akkor nem lehetett még külföldi a többségi tulajdonos (annak idején, amikor megkaptam a német állampolgárságomat, le kellett mondanom a magyarról, amelyet azóta már visszavettem), három másik magyarral együtt voltunk benne. És a három magyar el is adta a részét egy német befektetőnek, majd kizártak, és ott maradtam cég nélkül. 1994-ben aztán már tudtam önállóan, többségi tulajdonosként céget alapítani. 

Magyarországon nagyon sok ember dolgozott vagy fizetett azért, hogy belőlem embert formáljanak. Járhattam óvodába, és diplomát is szerezhettem. Mindez az akkori számításom szerint hárommillió forintot ért.

Mit mondana a magyaroknak 2018-ban a jövőről?

Az európai piac átalakul, miközben Kína akar 2025-re a világ legnagyobb gyártóhatalmává válni.

Persze ha semmit sem csinálunk, az a legbiztosabb megoldás mindenre, ez most nem kerül semmibe. Csak a jövőnkbe. Az pedig olcsó. 

Összefogás kell a magyar sikersztorihoz. Ne a szomszéd kertjét nézegessük, hanem a saját kreativitásunk és szorgalmunk alapján kezdjünk építkezni. 

Ha nem tudunk egymással kommunikálni, és nem tudunk megbízhatóan üzletelni – mert mindig félünk, hogy a másik ellopja, elhazudja, elviszi –, amíg a gondolkodásunk nem változik meg, addig ez az állapot marad. Ha nem fogunk össze, akkor korpa közé keveredünk, és megesznek a disznók.

Senki ne gondoljon arra, hogy bárkitől kapunk egy esélyt, hogy gazdagabbak legyünk. De ha nem ismerjük még a saját teljesítményünket sem, mert a jövőnk füllentések tömkelegére van építve, akkor még azt sem tudjuk, hogy mi magunk mire lennénk képesek. 

És akkor hogy megyünk tárgyalni a német megrendelők ifjú titánjaival?

Fotók: Szalai Ádám.