„A nagy feladat most az, hogy a megújuló forrásból származó villamos energia, illetve az akkumulátorok terén elért sikereket megismételjük az ebből a szempontból nagyobb kihívást jelentő szektorokban, mint a közúti teherszállítás, a hajózás, a repülés, illetve az acél-, cement- és vegyianyag-gyártás. Ehhez a karbonárazásnak, a szabályozásoknak, valamint a kutatást, illetve a kezdeti alkalmazást szolgáló állami támogatásoknak az elegyére van szükség. Ezen intézkedések némelyike nemzetközi koordinációt igényel, de vannak olyanok is, amelyeket az egyes országok egyedül is meg tudnak tenni.
Az acélipar dekarbonizálásának erős ösztönzője lenne egy olyan szabályozás, amely azt írná elő, hogy az Európában vagy Kínában értékesített autóknak meg kell felelniük a környezetbarát acél kritériumának (ezzel a szénmentes módon előállított acél aránya fokozatosan 100 százalékra nőne a következő pár évtizedben). Ha néhány nagyobb ország meg tudna állapodni egy ilyen előírásban – vagy egy jelentős mértékű karbonár kivetésében –, akkor még gyorsabban zajlana ez a folyamat.
A nehezebben dekarbonizálható szektorok szénmentesítését szolgáló technológiák már elérhetők, és becsült költségeik sem óriásiak. Ha állami intézkedéseket vezetnek be, akkor a technológiai innováció és a tanulási görbék hatásai terén robbanásszerű fejlődés következhet be, ahogy a megújuló energiaforrásoknál a költségekre vonatkozó kezdeti számítások pesszimistának bizonyultak. Ha az emberek ma hajlandók 100 dollárral többet fizetni a környezetbarát autójukért, akkor néhány évtizeden belül a költségek feltehetően még alacsonyabb szinten lesznek – de csak akkor, ha az állami intézkedések egyértelműen elősegítik az átalakulást.”