„Vagyis a kormányzat az elmúlt két ciklus alatt, ledolgozott egy jelentős, több évtizedes, a rendszerváltoztatás óta fennálló lemaradást (foglalkoztatás) az Európai Unió többi országához viszonyítva, mindezt a reálbérek jelentős emelkedése mellett, úgy hogy közben a munkaerőköltséget (és így az inflációt) is sikerült kordában tartani. A gazdaságpolitika eredményeinek áldozata egy mutatószám lett, az egy munkavállalóra jutó reál GDP, amelyet jelentősen befolyásol a munkaerőpiaci helyzet, így csak korlátozottan alkalmas a hazai folyamatok leírására, emellett semmit nem mond a jóléti, illetve vagyoni helyzetről, amelynek javítása a gazdaságpolitika fő célja. Valóban szükség van a termelékenység növelésére, mert annak segítségével növelhető a reálbér és így javítható a háztartások jövedelmi helyzete, azonban az eddigi gazdaságpolitika nem nevezhető kudarcnak és nem zsákutcába vezet, csupán a korábbi problémákat és egyensúlytalanságokat kezdte el kezelni.
Végezetül fontos kiemelnünk, hogy a szerző, mint sok, a témában megjelent cikk (de ez inkább a közgazdasági gondolkodás általános problémája) abból a feltevésből indul ki, hogy korábban a magyar munkaerőpiacon egyensúlyi helyzet volt. Vagyis a munkavállalókat pontosan a hozzáadott értéküknek/termelékenységüknek megfelelően fizették és az utóbbi időszak béremelései ebből az egyensúlyi pontból mozdítják el a munkaerőpiacot. Azonban ez a feltételezés nincs alátámasztva sehol, így az is lehetséges, hogy korábban a munkavállalók nem a termelékenységüknek megfelelően voltak megfizetve, így ebben az esetben a jelenlegi folyamatok (termelékenységnél gyorsabb ütemben növekvő bérek) az egyensúly elérését segítik elő.”