Nem látni a fától az erdőt

„A gazdaságtan örök problémája a mikrogazdaságtan és a makrogazdaságtan egymáshoz fűződő viszonyának a meghatározása, hogyan függ a kettő egymástól. A problémát nem sikerült a mai napig megoldani és van aki azt mondja, hogy napjainkban távolodunk is a megoldástól. Ezt szögezték ki lutheri módon a London School of Economics kapujára.

Pedig a mikro és a makro egymáshoz való közelítésében sok tapasztalat halmozódott fel és sokminden történt Keynes óta. A neoklasszikus és neokeyseniánus közgazdászok vitájából született meg a DSGE modell, amely elég rugalmas ahhoz, hogy némiképp közelítse egymáshoz a vállalati szintű és a nemzetgazdasági szintű gazdaságtant. De ez csak némiképp sikerült eddig, mert a DSGE modellnek is óriási hibái vannak. Legnagyobb hibája, hogy végtelen időre extrapolál: általános egyensúlyi feltételt vesz alapul, de tudjuk, hogy ideális egyensúly nem létezik még a fizikában sem. A gazdaság és a fogyasztók minden szereplőjét racionálisan jól döntő egyedeknek tekinti a DSGE modell, de tudjuk hogy a döntések nagyon jelentős része nem racionális. Gondoljunk a devizahitelek ostoba, mértéken felüli felvételére, vagy pld az értéktelen CDO-k létrehozására a pénzpiacon. Ezért a DSGE modell számára a válság csakis kívülről jöhet, ami tudjuk, hogy nem igaz. A végtelen időre való extrapolálás ordító hibája, hogy a hagyományos energia és nyersanyagkészletet úgy tekinti, mintha mindig rendelkezésünkre állna, nem fogyna.

A DSGE modell alapfeltevései tehát idealisztikusak és a valóságot emiatt különböző matematikai fogásokkal, faktorokat viszi be a modellbe. Annyira matematizált lett a modell, hogy ma már nem látni a fától az erdőt: azaz a kisvállalatot és a fogyasztó embert. Ezen próbálnak javítani a kiáltványuk kiszögezői.”