A szexuális kisebbségek jogainak támogatása egyre több cégnek szolgál eszközként arra, hogy tisztára mossa cseppet sem ártatlan imidzsét.
„A Monsanto tehát minden objektív mérce szerint nem egy példakép, nem egy pozitív szereplő. Világszerte hatalmas tiltakozások zajlanak ellene, bizonyítottan manipulálta a közvéleményt, és agresszív lobbitevékenységet fejt ki; gyilkolja a méheket, káros a környezetre és végső soron az emberre is. És sztereotipikus megtestesítője annak, ami rossz a szabadjára engedett, pusztán a profit, és nem a közösség jólétének szempontjai által vezényelt gazdaságnak.
De legalább barátja a melegeknek, leszbikusoknak, biszexuálisoknak és transzneműeknek. Nem diszkriminálja őket, amikor új alkalmazottakat vesz fel. Így ezentúl melegek is ugyanakkora eséllyel dolgozhatnak a világ rosszabb hellyé tételén, mint a heterók, hurrá!
Persze ez nem is lenne föltétlenül probléma, senki sem tökéletes, egyes ügyekben szolgálhatja a jót, miközben másik ügyekben hátráltathatja azt.
Csakhogy – és itt visszatérünk a cikk elején emlegetett kultúrharchoz – a szexuális kisebbségek jogainak támogatása egyre több cégnek szolgál eszközként arra, hogy tisztára mossa cseppet sem ártatlan imidzsét.
Ezt a jelenséget nevezte az amerikai filozófus, Nancy Fraser »progresszív neoliberalizmusnak«. Fraser szerint ez a társadalmi mozgalmak (feminizmus, antirasszizmus, multikulturalizmus, LMBT-jogok) kortárs főáramlatának és a nagyvállalati szektornak a szövetsége, amelynek keretén belül a nagyvállalatok láthatóságot adnak ezeknek az ügyeknek, cserébe a magukat haladónak tartó mozgalmak képviselői szimbolikus tőkével, morális fügefalevéllel látják el a cégeket.
A filozófus azt is kifejti, hogy a progresszív neoliberalizmus lévén olyan társadalmi értékek, mint az elismerés, az elfogadás, a jogegyenlőség válnak olyan cégek társaivá, amelyek embereket fosztanak meg megélhetésüktől, élőhelyüktől, pusztítják a környezetet, és cserébe offshore-ozás révén elkerülik az adófizetést, nem tesznek be semmit a politikai közösség kasszájába.”
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Magyar Péterék még mindig tagadják, pedig egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy brutális megszorítócsomaggal készülnek a választásra. Az európai Unió elitjének megfelelő adóemelés minden magyar ember életét megnehezítené. Az önét is, bárkire tervez szavazni jövőre.
Nagy Ervin az „unalmas” Bajnai-korszakot siratja, azt az időszakot, amikor családok százezrei szenvedtek megszorításoktól. Jövőre Magyar Péterrel ugyanez térne vissza.
Kiszivárgott felvételen nosztalgiázik Nagy Ervin 2009 „nyugalmáról”. A Tisza-adócsomagja pontosan azt a brutális megszorítási korszakot hozná vissza.
Deák Dániel elképzelhetőnek nevezte a választási együttműködést Magyarék és a baloldal között.
A spanyol szerző szerint csak egy erősebb uniós együttműködés képes versenyképes választ adni a globális kihívásokra; ennek akadályai lehetnek azok az országok, amelyek vétóval élnek vagy lassítják a döntéshozatalt.
Egy lelkes riportalany véleményén keresztül mutatott be a CNN egy érdekes narratívát.
Az Európai Unió olyan feltételeket szab, mintha azt mondanák egy országnak: vágd le a lábad, és akkor kapsz pénzt – tette világossá a miniszter.
