A bérpolitika kiindulási pontjai

"Az erkölcsi szempont csak azt követeli, hogy a bér alakulása oly irányban befolyásoltassék, hogy a gazdasági lehetőségeken belül a munkájukból élő széles néprétegeknek is az ember személyiségéhez méltó megélhetés biztosíttassék." Azaz 8 órás munkáért annyi bért kellene kapnia mindenkinek, hogy tisztességesen megéljen belőle és eltarthassa a családját. Ma ez nem teljesül.

Nem "ugyanazon a munkahelyen", hanem például Stuttgartban (NSZK) és Kecskeméten dolgoznak az illetők. Arra senki nem kötelezheti a német céget, hogy azonos bért fizessen Magyarországon, mint mint az NSZK-ban. De ha ilyen nemzetközi szabályozás születne, a németek megszüntetnék magyarországi cégüket, ENSZ ide vagy oda. (Nem azonnal persze, hanem néhány éven belül.) Ne ábrándozzunk, mint Vona pajtás, mert bilibe ér az ujjunk.

Ez a klasszikus bal- és jobboldali felosztás gazdasági alapja, ami ma már nem nagyon érvényesül. Régen a baloldal a tőkével nem rendelkezőket képviselte és azt próbálta elérni, hogy a tőke hozadékából adók és más állami bevételek újraelosztásánál minél nagyobb arányban részesedjenek. A jobboldal pedig azt, hogy a tőkéseknél maradjon a nagyobb rész, amit újabb termelési ciklusba lehet fektetni. . Egyik oldal sem jó vagy rossz, egy egészséges politikai rendszerben mindig megszületik egy olyan kompromisszum, ami a gazdaságot sem lassítja vagy teszi tönkre és a lehetőségek között méltányos béreket és ellátásokat is biztosít. A mai viszonyok között a szerepek gyakran megfordulnak, az ún. baloldali (valójában neoliberális) pártok képviselik a nemzetközi és hazai nagytőke érdekeit, a jobboldali(valójában nemzeti) pártok pedig a hazai lakosság többségét kitevő tőke nélküli tömegek érdekeit.

Heller Farkas a legkiválóbb, nemzetközi hírű magyar közgazdász, egyetemi tanár volt. Könyveiből 1945 előtt közgazdászok generációi tanultak. A bérkérdéssel kapcsolatban idézett szövege teljesen egyértelmű. A munkabér piaci kategória, mértéke nem elhatározás kérdése. Több mindentől függ. Függ a cég termelékenységétől, az árbevételek és a költségek viszonyától. De függ a munkaerőpiac általános helyzetétől is, mert a munkaadó akkora bért fizet, és nem többet, amennyiért munkavállalót talál. De korlátozott mértékben az állam is beleavatkozhat. Persze csak úgy, hogy a túl magas bérek ne tegyék tönkre, veszteségessé a vállalatot. A szociális piacgazdaságban egyébként be is avatkozott. Németországban például a törvény előírta a munka- és a tőkejövedelmek egyensúlyát. A bérek és a profit növekedésének lépést kellett tartani egymással. A szociális piacgazdaságot a globalizáció, a tőke szabad mozgásának korlátozását tiltó nemzetközi szabályok szüntették meg. Azóta a tőkések szegényebb országokba viszik ki a termelést, ahol sokkal alacsonyabb bérekért talál munkavállalót, mint az anyaországban. Egyébként ezen a Vona-féle bérunió nem tud változtatni. Az csak egy blöff. Csak a tőke szabad mozgásának tilalma változtathatna, ami azonban ma elképzelhetetlen. De a szegény országok számára nem is volna jó, mert a cégek "hazavinnék" a termelést, a szegény országokban munkahelyek szűnnének meg, a szegénység növekedne.