A nevetés hatalma

„Bizonyára másnak is feltűnt, hogy korunkban egyre több politikus viselkedik bohócként. Peter Sloterdijk nemrég ezt nevezte pszeudokarizmatikus hatalomgyakorlásnak, hangsúlyozva, hogy a politikai abszurditások korába lépünk, amikor a politika túllép az értelemadás feladatán és nem csupán beletörődik önnön abszurditásába, hanem ünnepelteti azt a nevető tömegekkel.

Egyesek szerint a politikához való viszonyunkat a nevetés határozza meg. Erre a felismerésre épít a gelopolitika (gelósz = nevetés), a nevetés politikai jelentőségének vizsgálata. Ezt a megközelítést továbbgondolva azt nevezhetjük gelokratának, aki meghatározza, hogy mi nevetséges és mi nem az. A jelenlegi hatalmi viszonyok fontos összetevője ez a képesség. Mindig is az volt, de különösen az ma, amikor a nevetés pszichopolitikai fegyvere baljóslatú átalakuláson megy keresztül. Hiszen a kacaj egyre hidegebb, egyre távolibb, egyre tömegesebb. A röhejek forgalmas hadiútjáról az emberi arcokat is félretaszítják a nevetés lökései. A nevetés hatalma függetlenedik a nevető embertől, a közröhej a maga technikai szervezettségében posztantropomorf jelleget ölt.

A harag, a tetszésnyilvánítás és a nevetés ma menedzsment illetve szervezés kérdése. Következésképpen egyre ritkább az önfeledt kacagás és egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy a nevető ember csupán parancsot teljesít, kollaboránsként viselkedik és áldozatul esik a nevetés zsarnokságának. Ennek oka, hogy a gelokrácia és a technokrácia egybeolvad. Ebben rejlik pszichopolitikai helyzetünk kulcsa. Így a korábban felvetett dilemmát is némi módosítással kell újragondolnunk. Már végképp nem az a kérdés, hogy gelaszták vagy agelaszták legyünk-e, hanem az, hogy engedjük-e, hogy belénk hatoljon a techno-gelokraták parancstüskéje.

Döntő jelentőségű kérdés – ez ugyanis nem a nevető Isten képmása, hanem egy bálvány.”

(Nyitókép forrása: https://metapolitika.substack.com/)