Attila háborítatlanul tudott visszavonulni, és a következő évben pusztító hadjáratot vezetett Itália ellen – mondja el Kiss P. Attila történész, aki szerint a csata egy folyamat betetőzése és szimbóluma volt.
A népvándorlás korának legjelentősebb csatája, a catalaunumi ütközet a hunok és a Nyugatrómai Birodalom között zajlott a mai Franciaország területén 451-ben, egyes történészek szerint június 20-án, vagyis 1575 éve. Ennek kapcsán kerestük meg dr. Kiss P. Attilát, a PPKE BTK Régészettudományi Intézet habilitált adjunktusát, a hun kor szakértőjét.
*
Mit látunk, ha rögzítjük a korabeli Európa hatalmi térképét?
Az 5. század derekán egy alapvetően átalakulófélben lévő politikai-hatalmi struktúrákkal és centrumokkal tarkított színes tablóval találkozhat a korszakról készült térképeket szemlélő érdeklődő. Közel négyszáz éven keresztül az európai és a mediterrán világ hatalmi és gazdasági rendszereit a római állam tartotta kezében, és jelentős hatást gyakorolt a határain kívül elhelyezkedő barbár világra is.
Az évszázadok alatt felépített hálózatok azonban az 4. század utolsó harmadára hirtelen felbomlottak, átalakultak és valami teljesen újnak adták át helyüket.
A Hun Birodalom, a keleti típusú nomád steppeállam pár évtized alatt egyesítette saját égisze alatt a korábban széttagolt barbár – főként germán – törzsek világát. Azok a klánok, akik nem kívántak ennek az új rendszernek a részesei lenni, bemenekültek a római birodalom területére, melynek nyugati részéből egyre nagyobb szeleteket hasítottak ki.
Hogyan nézett ki ez az „új Európa”, ha ráközelítünk?
Az 5. század derekára kijelenthetjük, hogy Európában háromféle hatalmi konstrukcióval számolhatunk. Gyakorlatilag a Nyugatrómai és a Keletrómai Birodalom még mindig óriási hatalmat tartott a kezében, de
a nyugat erőforrásai jelentősen megcsappantak a területeit érintő barbár népmozgások hatására.
Területére számos csoport települt be, melyek sok esetben önálló belső igazgatással rendelkeztek és bonyolult szerződéses viszonyba álltak a római állammal is. A vizigótok esete Dél-Galliában ennek az egyik iskolapéldája, míg a vandálok Észak-Afrikában pedig a másik végletet jelentik. Ők egyszerűen fegyveres erővel vették birtokukba az értékes területeket, melyeknek ezt követően a világkereskedelembe is jelentős tényezőt képező hasznaiból fokozatosan gazdagodtak meg.
Mellettük számos kisebb-nagyobb törzsi töredéket is betelepítettek nyugatra a császári vezetés tagjai, akik azonban jórészt a későrómai államtól függtek.
Ezt is ajánljuk a témában
Szenzációs kiállítás mutatja be a Nemzeti Múzeumban, hogy Attila alakja milyen helyet foglal el a történelemben, miért vált ilyen jelentőségű alakká, és egyes korszakokban milyen célt szolgált.
A hunok hogyan „illeszkednek” a képbe?
Az előbb vázolt világgal éles ellentétben állt a Hun Birodalom, mely Rajnán túl és az Urál közötti térségek barbár világát kapcsolta egybe.
A steppei típusú birodalomszervezet kiváló érzékkel tudta integrálni a római világon kívül rekedt barbárok sorát.
A hun nagykirályok udvara érdekelté tette ezeknek a klánoknak a vezetőit, hogy részt vegyenek a nomád állam életébe, hiszen a hadjáratok és adók révén megszerezhető bevételekből természetesen a hűség fejében egyenes arányban részesülhettek.
A kiváló osztrák történész Herwig Wolfram nem véletlenül nevezte ezt a római világon kívüli fejlődési utat munkáiban „hun alternatívaként”.
Milyen előzményei voltak a catalaunumi csatának? Mi vezetett Attila, a hun király nagy hadjáratához?
A hazai történeti közgondolkodásban
élénken él az a kép, hogy egészen a 440-es 50-es évek fordulójáig a Hun Birodalom kettős politikát folytatott
a két római államtesttel: a nyugati felet minden esetben támogatta a birodalmon belüli barbárokkal és lázadó provinciálisaikkal szembeni küzdelemben – főként Flavius Äetius személyén keresztül –, míg a keleti részeket folyamatos hadjáratokkal – illetve tetemes évpénzek fizetésével a békéért – zargatta s agresszívan lépett fel ellene.
Nem így volt?
A kép korántsem ilyen egyszerű. A nyugattal fenntartott szorosabb baráti kapcsolat bár már a 4. század utolsó évtizedeiben kialakult, de az 5. század derekára gyakorlatilag
a hunoknál nevelkedő Äetius személyéhez kötődött,
aki egyes periódusokban katonai főparancsnokként III. Valentinianus helyett irányította a ravennai központú birodalomrészt.
Attila és bátyjának Bledának a közös regnálása alatt ez a baráti viszony folyamatos volt, hiszen számos esetben nyújtottak a hunok katonai segítséget a római főparancsnoknak a barbár törzsek és saját lázadói elleni küzdelemben – többek között a híres Nibelung-ének alapjai is ezekhez az évekhez kötődnek, melynek eseményei feltűnnek Richard Wagner operáiban is.
A 440-es évek derekára azonban valami végérvényesen megtört
a két fél között.
Mégpedig?
Közvetett adataink vannak arra vonatkozóan, hogy a hunok terveztek egy nyugat elleni fellépést is, amit a római diplomácia sikeresen hárított el. Attila ugyanakkor nem elégedett meg a korábbi Ravennából érkező anyagi juttatásokkal, hanem ezeket legimitizálandó magister militumi rangot kényszerített ki a császári vezetéstől. Ezzel gyakorlatilag legitimálta a saját pozícióját, illetve a neki szánt juttatásokat is.
A két fél között a viszony az évtized végére azonban tovább romlott, és maga
a galliai hadjárat feltehetően egy nagyon szövevényes eseményháló révén fogalmazódott meg
a 445-től – testvére meggyilkoltatása után – immáron egyeduralkodó Attila fejében.
Ki lehet egyáltalán bogozni a kor viszonyait jelző bonyodalmakat?
Igen, de némi „nyomozói munka” szükséges hozzá. Először is, a fentieken túl ezekhez az évekhez kötődik az úgynevezett Honoria-botrány kirobbanása. A császár húga házasságon kívüli kapcsolatba került az egyik udvaronccal, akitől teherbe esett. III. Valentinianus pedig azért, hogy elkerülje a lehetséges trón körüli utódlási viszályokat, tisztaági fogadalmat kényszerített testvérére.
A kétségbeesett hercegnő egy eunuchhal elküldette gyűrűjét Attilához, és a népmesékhez hasonlóan kezével együtt felajánlotta fele királyságát is.
A Honoria „affér” mellett ugyanakkor a diplomáciai bonyodalmakat tetőzte, hogy a Gallia peremén élő frank törzsek elhunyt uralkodójának idősebb fiát Attila, míg a fiatalabbat Äetius támogatta a trónért folytatott harcban.
A hunok nyugat felé fordulását tovább gyorsította az a tény is, hogy keleten II. Theodosius halála után trónra kerülő katonacsászár, Marcianus, felmondta elődjének a hunokkal kötött szerződéseit. Ennek a leglényegesebb pontja természetesen az volt, hogy
elzárták a Konstantinápolyból a hun nagykirályokhoz áramló „aranycsapot”
– ez a fénykorban évi 2100 font, azaz körülbelül 6867 kiló arany volt! A bevételek kiesése természetesen csak felerősítette Attila nyugati „orientációját”.
Tovább is van?
Már csak egyetlen lényeges ösztönző: a gót történetíró, Jordanes tudósítása szerint
ekkoriban futott be Geiserich afrikai vandál király szövetségi ajánlata is Attilához,
aki a vizigótok elleni közös hadjárat tervével csábította harcra „Isten ostorát”. Bár a kortárs forrásokban felmerülő, a hadjárat megindítását ösztönző fentebb ismertetett okok közül az igazán döntő tényezőt nehéz kiválasztani.
Felvetődik a kérdés, hogy Attila miért éppen Gallia ellen fordult csapataival és miért nem egyből a birodalom szívét, Itáliát támadta meg?
A válasz kézenfekvőnek tűnik: Äetius és
a nyugat utolsó igazi erőtartalékai és forrásbázisa a galliai provinciákban összpontosult.
A területre évtizedek alatt betelepített, Ravennához különböző módon kötődő barbár törzsek fiai alkották ekkorra a nyugati birodalomfél erőinek jelentős részét.
Emellett a galliai szenátori arisztokráciával és egyházzal a birodalom fővezére jó kapcsolatot alakított ki, mely jelentős jövedelmekhez is hozzájuttatta. Egyszóval Attila hadjárata feltehetően nagyon tudatosan ennek a gazdag és stratégiai előnyöket rejtő forrásbázisnak a megtörésére irányult és nem egy egyszerű „fosztogató” kampánynak indult.
Hogyan zajlott a hadjárat?
Magáról a 451-es hadi eseményekről és közvetlenül a csatáról nagyon kevés korabeli tudósítás áll csak a rendelkezésünkre. A hadjárat mai napig ismert rekonstrukciója jórészt a kortárs rövid híradásokra, illetve a későbbi korokban született, a hadjárat során érintett városokhoz kötődő szentek életrajzára épül.
Attila feltehetően diplomáciai úton meg kívánta osztani a vizigót-római szövetséget, ami végül nem sikerült. A Hun Birodalom erőit összeszedve 451 tavaszán – kora nyarán léphették át a nomád állam hadai a Rajnát. A felvonulási út során számos, hozzájuk lazábban kötődő csoport is csatlakozott a zsákmány reményében – türingek, frankok.
Az északi ostromok és fosztogatások mellett a hadjárat egyik fő célja az Orleans környékén elő alán törzsi csoportok és a vizigótok megtörése lehetett.
Attila azonban nem ért el sikert, hiszen a szövetséges erők megérkezését követően fel kellett hagynia az ostrommal és egy nyílt mezei csatát kellett vállalnia.
Az összecsapásra feltehetően a mai Troyes térségében kerülhetett sor, azonban a pontos hely lokalizálása még közel 200 év történeti kutatása alapján is bizonytalan.
Mit tudunk a csatáról?
Az ütközetről részletesebben csak a 6. század derekán alkotó Jordanes számolt be Getica című művében. Maga a tudósítás és a gót szerző munkája is szigorú kritikával olvasandó. Már a korábbi latin filológiai kutatás is rámutatott, hogy számos ponton a gót történetíró az ókori elbeszélő irodalom bevett sablonjaival él a harcok leírásánál, illetve a csata esetében a marathóni és a cannaei csata egyes elemei is vissza-vissza köszönnek.
Ezek a bevett írói eszközök az ókorban és a koraközépkorban, azaz a szerzői jogok megjelenése előtti időszakban nem plágiumnak minősültek, hanem inkább az adott szerző olvasottságának fitogtatására szolgáltak. Emellett hozzá kell tenni, hogy maga Jordanes a hadászatban egyáltalán nem volt járatos, nem hadtudós volt, így sok esetben hosszú leírásokkal,
a hollywoodi filmeket megidéző, harcok közbe beiktatott nagymonológokkal fokozza a drámai hangulatot.
Mégis, milyen valóságmagot hámozhatunk ki Jordanes elbeszéléséből?
A költői szóvirágokkal teletűzdelt leírásból kivilágik egy-két fontos részlet: a két fél a harcot egy magaslat megszerzéséért indította meg, melyre az Äetius és Thorismud vezette szövetséges egységek értek fel előbb.
A hun hadsereg centrumában elhelyezkedő Attila a bal szélen harcoló gepida és osztrogót erőkkel a szövetséges had közepén elhelyezkedő alánokat és a jobb szélen helyt foglaló vizigótokat támadta.
Az ütközet közben a gót uralkodó, Theuderich is életét vesztette, ugyanakkor fia vezérletével egységei rátámadtak Attilára, aki kénytelen volt visszavonulni
szekerekből épített táborának fedezékébe.
A leírás szerint óriási kavarodás követte ezeket az eseményeket, hiszen Thorismud és kísérete valahogy bekeveredett Attila táborába.
Kit nevezhetünk inkább győztesnek?
A hunok a védelmüket nem adták fel, azonban további harcra nem került sor, ugyanis a gótok halott uralkodójuk maradványaival az utódlást biztosítandó a csatát követő napon távoztak a csatatérről, miként a frankok is.
Attila gyakorlatilag háborítatlanul tudott visszavonulni saját területére
és nagyobb veszteség ellenére is sikerült hadának jelentős részét egyben tartania. Maga az itt elszenvedett embervesztesége sem lehetett annyira jelentős, valamint a korábbi fosztogatásokból származó zsákmány is tetemes lehetett.
Katonai erejének stabilitását jelzi, hogy a következő évben egy pusztító hadjáratot tudott vezetni Észak-Itália ellen, ahol már Äetius sem tudott jelentősebb erőket felvonultatni és döntő ellenállást kifejteni.
Korábban a csatát a világtörténelem egyik legnagyobb eseményének tartották. Mennyivel lett árnyaltabb a kép? Milyen jelentőséget tulajdonít Ön a csatának?
Ma már talán kiemelhetjük, hogy a „legnagyobb” jelző kissé túlzó lehet. A 19 – 20. századi történetírás némely esetben hajlamos volt egy-két sorsfordító momentumhoz olyan ellentétpárokat kapcsolni, mint például a Kelet és Nyugat mindent eldöntő küzdelme.
Annyi bizonyos, hogy a galliai hadjárat és maga a catalanumi csata sokkal inkább egy folyamat betetőzése és szimbóluma lehet. Ha a résztvevők sorát és az események menetét vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy a hadjáratot lezáró ütközetben gyakorlatilag
a birodalmon belüli barbárok erői csaptak össze a határokon túl élő, egységbe kovácsolódott sorstársaik körével.
Catalanum végső soron
a Nyugatrómai Birodalom szétesésének egyik szimbóluma
is lehetne. Bár az utolsó nagyformátumú nyugati politikus-hadvezér Äetius még megkísérelte a teljes terület egybetartását, azonban már az elkövetkezendő években is jól látszódott, hogy a nyugat egyre inkább kezd Itáliára összeszűkülni.
Milyen irányt vett Európa sorsa?
A szövetséges oldalon résztvevő csoportok egyre nagyobb szeleteket vágtak ki a korábbi provinciákból, illetve egyfajta
virágzó barbár-római szimbiózis alapjait teremtették meg.
Az 5. század második felének vezetői kvázi egyszerre voltak saját közösségeik katonai-politikai vezetői, és a szétesőfélben lévő nyugatrómai világ katonai tisztséget betöltő figurái.
A hunok tevékenysége feltehetően felgyorsította ezeket a folyamatokat, illetve sok esetben hozzájárult ennek az új elitnek a kialakulásához.
Erre nagyon szemléletes példát szolgáltat számunkra a nyugatrómai világ alkonyánál jelen lévő Odoacer is, aki feltehetően még a hun uralom alatt születhetett, de már birodalmi pozíciókat birtokolva fosztotta meg trónjától a gyermek Romulus Agustulust.
Nyitókép: Hunok és rómaiak összecsapásának művészi rekonstrukciója (A kép forrása: Macdowall, Simon: Catalaunian fields ad 451. Rome’s last great battle. Osprey Campaign 286. Oxford 2015, 70-71. o. Peter Dennis illusztrációja)
Bemutatták az ATTILA nevezetű önjáró tarackot.
Szenzációs kiállítás mutatja be a Nemzeti Múzeumban, hogy Attila alakja milyen helyet foglal el a történelemben, miért vált ilyen jelentőségű alakká, és egyes korszakokban milyen célt szolgált.
Így vált Attila emberből mítosszá.
A Magyar Nemzeti Múzeum Attila-kiállítása nem igazságot akar tenni az örök kérdésekben, helyette az utókor lelkében élő sokszínű Attila-kép árnyalása a cél. A hunok királyát szokatlan perspektívákból is megidéző tárlatról a múzeum főigazgatóját kérdeztük.
Erősen indult kulturális szempontból az új esztendő. De mi vár még ránk?
Egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy ezek a nehézségek csupán az elmúlt tizenöt évben keletkeztek.
„Magyarország megérkezett a kisszerű, egzisztenciális alkuk korába” – állapította meg a párt.
A Nyílt Társadalom Alapítványok elnöke már alig várja, hogy megtudja, mit tervez Magyar Péter.
