Az utolsó levél

Üldögélek a Tisza partján Nagykörűnél. Egy interjú miatt jöttünk a fotós kollégával, erről most részletesen nem számolnék be, hamarosan olvasható lesz a lapban. Elég most annyi, hogy a beszélgetés mélyen kötődik ehhez a folyóhoz, a szűkebb és tágabb környezetéhez, illetve ahhoz, hogy jelenleg alig van benne víz. Széles homokpadok nyúlnak be majdnem a meder közepéig, ami látványként kétségtelenül szép, de normálisnak ilyenkor, június első napjaiban sem mondható. 

Az otthoni, börzsönyi patakok is hasonlóan néznek ki. Alig van bennük víz. Az erdő is porzik a szárazságtól. Ha így marad, augusztusra megint teljes hegyoldalakon égeti le az erős napsütés a lombkoronát. Mostanában egyre többet lehet erről hallani és olvasni. Arról például, hogy Magyarország közepe az elsivatagosodás küszöbén áll, sőt bizonyos területek már most nyugodtan sivatagnak tekinthetők. És nem sokkal jobb a helyzet máshol sem. A jelenség persze nem új keletű, többen már az 1970-es években felhívták rá a figyelmet. De hiába. Hiába mondták el és írták le sokszor, hogy az agyonszabályozott folyók haldokolnak, hogy az árvizekből származó víztömeg jelentős részét meg kellene tartani valahogy. 

Ha megnézünk egy folyószabályozások előtti vízrajzi térképet, láthatjuk, hogy mekkorákat. Ezeket a területeket elvágták a folyóktól, magukat a folyókat pedig egyre mélyülő és szűkülő mederbe kényszerítették, és gátakat emeltek a partjaik mentén. Így állhattak elő olyan helyzetek, hogy miközben hatalmas árhullámok vonultak le például a Tiszán, a gátakon túl, alig néhány száz méterre a víztől épp kiszáradt minden. És az csak az egyik fele a dolognak, hogy mit tettünk a vadvízi világgal, amivel életformák, kultúrák váltak semmivé. 

A másik fele az, hogy fentről, az égből sem hullik víz. Illetve alig. Az időjárásban beállt, tartósnak ígérkező változás néhány évtizeden belül markánsan megváltoztatja körülöttünk a világot. Persze lehetne mondani, hogy történt már ilyen, nem is egyszer. Elvégre hullámzott már tenger is a Kárpát-medencében, volt már itt szubtrópusi éghajlat egzotikus állatvilággal, vulkánok törtek ki, aztán volt drasztikus és hosszan tartó lehűlés is, amikor a tájaink inkább a mai Skandinávia területeire hasonlíthattak. Igen, voltak ilyen idők az évmilliók során. A különbség csak az, hogy azokat a jégkorszak kivételével az ember még nem látta. Illetve az is különbség, hogy ezek a változások nem a maihoz hasonló gyorsasággal mentek végbe. 

Nem vagyok szakember, csak a magam tapasztalataira hagyatkozhatom.

Ahogy azt is látom, hogy mindeközben úgy teszünk, mintha nem történne semmi különös. Az üzletek teli vannak élelmiszerrel és mindenféle haszontalan hülyeséggel, az elektromos autóink nem bocsátanak ki szennyező anyagokat a légkörbe (csak miközben elkészülnek), a műanyag flakonokat szelektíven gyűjtjük és visszaváltjuk, egyszóval nincs itt semmi látnivaló, minek ez a hisztéria. 

Hiába, az ember ilyen, és nem is lesz soha más. Áltatja magát az utolsó (utáni) pillanatig. Egészen addig, amíg meg nem tapasztalja azt a milliószor elpufogtatott igazságot, mely szerint a pénzt nem lehet se megenni, se meginni, se belélegezni. Mélyen az emlékezetembe vésődött a kiváló és fájdalmasan korán elhunyt költőnek, Borbély Szilárdnak az utolsó ímélje, amit nekem írt. Már nem tudom, hogyan került ez szóba, de ezt írta:

Majdnem szó szerint ezt írta, emlékezetből idézem, mert az a postafiók, ahová küldte, rég nincs már meg. Apokaliptikus térfogatú mondatok, és vehetnénk akár erős túlzásnak is. Mégis azt hiszem, nincs ebben semmi túlzás. És ahogy most állnak a dolgok, semmiféle cáfolatát nem látom sehol. Szilárd már régóta a természet túloldaláról figyeli ezt a világot. Ha figyeli, és nem mással van elfoglalva.

Mindenféle efemer ostobasággal, felületes és jelentéktelen ügyekkel, egymás gyalázásával és semmibevételével, az egymáson felülkerekedés atavisztikus rítusaival. Szépek ezek a zátonyok Nagykörűnél, de a szépségük a halálból táplálkozik.

(Nyitókép: Komka Péter / MTI)