Íme a BKV-alkalmazott Imre bácsi Magyarországa – a Bibliában jártasabbak akár a „mennyek országának” is nevezhetnék

Háborúk, olajválság, választási kampány, fenyegetőzés: milyen jó, hogy van nekünk heti egy vasárnapunk, amikor megpihenhetünk, és elmerenghetünk akár egy budapesti BKV-alkalmazott nyugdíjba vonulásának híre felett.

megköszönve neki, hogy (Erdélyből menekült, lakatosból lett békávésként) három évtizeden át oly derűsen, oly odafigyeléssel szállította őket, külön élménnyé téve az utazást – Imre bácsi ugyanis mindenkit számontartott. Még a magamfajta alkalmi fogashasználót is: eleinte meghökkentő volt, hogy több hónapos kihagyás után is nemhogy megismer egy járművezető, de úgy üdvözöl, mint valami kedves rokont, felvéve a hónapokkal korábbi beszélgetés fonalát; aztán jólesően megszokta az ember, hogy Imre bácsi ilyen.

Más (akár vidéki) családok már a második generáció élményeit mesélik; egy néni írja, hogy jobb kedve lett, ha őt látta a vezetőfülkében; az egyik megállónál lévő fejlesztő iskola egykori diákja tisztelettudóan és makulátlan helyesírással kíván Imre bácsinak nagyon boldog nyugdíjas éveket. Kiderül továbbá a BKV friss nyugdíjasáról, hogy egy idős néninek külön szólni szokott a megfelelő megállóban, nehogy elfelejtsen leszállni; vagy hogy télvíz idején egyszer zoknit adott egy utasnak, hogy azt a cipőjére húzva haza tudjon menni a csúszós úton, míg máskor egy bizonyítványa miatt síró lánynak szerzett matektanárt.

Rém egyszerű történet, mégis van minimum három tanulsága.

Először is, hogy a valódi „szeretetország” itt van köztünk – a Bibliában jártasabbak akár a „mennyek országának” is nevezhetnék. Fura: amikor egy-egy botránykeltő, pont nem Krisztus-követőként viselkedő hívőről érkezik hír, azonnal lecsap rá minden egyházgyalázó, és nem győzi bizonygatni, hogy

– amikor azonban fiatalok és öregek, fideszesek és tiszások, hívők és nem hívők egy emberként állítják egy hitvalló katolikus BKV-alkalmazottról, hogy sugárzik belőle a derű, hogy mennyi szeretet van benne és mennyire szeretik, hogy milyen segítőkész és úgy általában mekkora kincs, akkor valahogy nem tematizálódik, hogy egy hívő emberről van szó, aki valójában nem csinál mást, mint a hite szerint él. Mégoly tökéletlen ember létére valamiképpen „a föld sójaként”, „kovászként” működik a mindennapokban: derűjével, odafigyelésével megízesíti a hétköznapokat, képességeit csöndesen mások szolgálatába állítva minőségi változást hoz a világnak abban a szegletében, ahol neki dolga van.

Pláne, mivel akad belőlük bőven, csak rendszerint legfeljebb akkor figyelünk fel rájuk, amikor valamilyen formában búcsúznunk kell tőlük.

További tanulság, hogy a legalapvetőbb infrastrukturális igényeken túlmenően lényegében pont ennyi kell ahhoz, hogy elégedettek legyünk egy közszolgáltatással vagy úgy általában bármiféle szolgáltatással: hogy az az ember, aki azt nekünk végzi, lélekkel és szolgálatkészen végezze, az esetleges nehézségek közepette is meglátva munkájának mindennapi örömeit. Ritkán jár a fogaskerekű? Elég ritkán. Ráz, itt-ott? Ráz, hát (Imre bácsi legutóbb magyarázta is a járatlanabbaknak, hogy a két hajtómű miatt a hátsó ülőhelyeknél ilyesmire kell számítani). Lehetnének modernebbek a szerelvények? Hogyne. 

Amihez szorosan kapcsolódik a harmadik tanulság, azok okulására, akiknek állandó panasza szerint ebben az országban általános a mogorvaság, a megosztottság és a gorombaság. Egy budapesti utca lakói titkos szervezkedéssel összedobnak kedvenc járművezetőjüknek nyugdíjazása alkalmából egy mininyaralást (természetesen teljesen irrelevánsnak tartva, hogy kire szavaz áprilisban az illető); egy fővárosi cég alkalmazottjáról meghatottan áradoznak a felhasználók (senki nem büdösít oda valami negatív gondolattal); a kis ünnepségről szóló hírek alatti kommentszekciók csupa szívecskével és kedves élmények leírásával vannak tele, sehol egy trágár beszólás.

Lám, az Imre bácsik kedvessége és odafigyelése csupa kedvességet és egyetértést szül – ha tehát valakinek az az érzése, hogy körülötte folyton mogorvaság és gorombaság honol, javasolt átgondolni, vajon nem a saját negatív hozzáállása vetül-e ki a környezetére állandó jelleggel.

Imre bácsi legalábbis ezzel szemben azt állította, „csodálatos emberek” azok, akikkel ő a munkája során találkozik. A fogaskerekűn, libsi tiszások és konzervatív fideszesek közlekedési eszközén. Milyen jó, hogy a háborúk, az olajválság, a választási kampány és a különféle fenyegetőzések közepette kaptunk egy vasárnapnyi időt arra, hogy akár ezt a velejéig keresztény gondolatot is feldolgozzuk.

***

(Nyitókép forrása_ Hegyvidéki Önkormányzat / Facebook )

***