Munkácsy, Rippl-Rónai, Moholy-Nagy, Vasarely – Mit ér a művész, ha magyar?

Géczi Eszter írása

A magyar kultúra a XX. században megannyi törést elszenvedett; a világháborús veszteségek, az ezek nyomában járó társadalmi-politikai változások, majd a kommunista kultúrpolitika jelentősen hátráltatta a hazai képzőművészeket. Sokan közülük elszigetelődtek, és persze olyanok is akadtak szép számmal, akik a szülőföldjükről elmenekülve egy másik országban szereztek maguknak hírnevet. Mindezek ellenére a magyar művészet nagyon is jelen van a globális köztudatban, szerte a világban magángyűjtők és múzeumok ismerik mások mellett Munkácsy Mihály, Rippl-Rónai József, Moholy-Nagy László vagy Victor Vasarely nevét. 

A saját történeteinket csak mi mesélhetjük el

„Nekünk pedig az a dolgunk, hogy mindezt még jobban megerősítve elmeséljük a saját történeteinket. Hiszen ha a kultúránkat nem ismeri, miért akarna bárki Magyarországra vagy Budapestre jönni?” – teszi fel a kérdést Eleni Korani.

Az Ernst Galéria társtulajdonosaként és műkereskedőként is jól ismert szakértő úgy véli, a magyar kultúrdiplomácia múlt századi hiányosságainak a következményeit nyögjük ma is. Ennek eredménye, hogy a képzőművészeink közül mostanra sokan eltűntek a térképről, mások meg rajta vannak ugyan, ám mivel nem itthon éltek, és alkottak, más nemzethez sorolják őket; 

Ezekre az esetekre is utal Eleni Korani akkor, amikor a saját történeteink elmeséléséről beszél. Ehhez pedig az kell, „hogy felkutassuk az elfeledett életműveket, és kiállításokat szervezzünk belőlük itthon és külföldön”.

Munkácsy és Sedelmeyer – a siker összetevői

Ide tartozik azon alkotók újbóli reflektorfénybe állítása is, akik a maguk korában nagyon is megbecsültek voltak, ám az utókor már kevésbé bánik kesztyűs kézzel velük. Így például a festőfejedelemként is emlegetett Munkácsy Mihály; ha valaki a 19. században tett egy sétát egy párizsi vagy egy amerikai galériában, minden bizonnyal szembetalálta magát az ő egyik művével. Munkácsy korabeli súlyát és ismertségét jól mutatja az is, 

ez ma már elképzelhetetlen lenne. 

A kérdésre, hogy mégis hogyan lehetett egy ideig a világ legdrágább művésze, Eleni Korani szerint a válasz nagy részben a műkereskedője, Charles Sedelmeyer ügyességében keresendő.

„Sedelmeyer volt az, aki Munkácsyt szisztematikusan felépítette, a műveit az amerikai nagyvállalkozók és iparmágnások körével is megismertette, így elérte, hogy ezek státuszszimbólummá váljanak. Az Amerikai Egyesült Államok milliomosai hamar rajongani kezdtek a magyar festő képeiért, a Krisztus Pilátus előtt és Golgota című monumentális munkák első tulajdonosa például John Wanamaker áruház-tulajdonos lett. A leszármazottai egy évszázadon át féltve őrizték e festményeket, húsvétkor hagyományosan kiállították őket a nagyközönség örömére” – meséli a galériatulajdonos. 

Szemléltetve egyben a műtárgypiac mindenkori működését is: a magas eladási árak mellett az sem mindegy,

Egyszerűbben: a siker mindenkori fontos összetevője, ha egy művész meg tud-e mutatkozni olyan magán- vagy közgyűjteményi tárgyegyüttesekben, kollekciókban, amelyek világszinten is jelentőséggel bírnak.

Két korszak határán – Rippl-Rónai és a Nabik

Ha Munkácsyról beszélünk, természetesen nem hagyható szó nélkül egykori festőtanonca, Rippl-Rónai József sem, aki viszont egészen más úton jutott el a sikerig. Az 1890-es évek Párizsában, az új művészeti irányzatok mekkájában magára találó Rippl-Rónait – az Art Nouveau hatására ekkoriban születtek meg fekete korszakának ikonikus művei, a Kalitkás nő vagy a Karcsú nő vázával – nem egy jó szemű és üzleti érzékű kereskedő építette fel, hanem maga talált rá az útjára.

„Rippl-Rónait a francia Nabis csoportosulás egyik alapítójaként – nem mellesleg egyetlen magyar tagjaként – tartják számon, Paul Sérusier vagy Pierre Bonnard mellett abszolút egyenrangúként említve. A Nabik fiatal francia művészek voltak, akik nagy szerepet játszottak az akadémikus művészettől és impresszionizmustól a modernizmus korai irányzataira való átmenetben. Minden tagjuk világhírű lett, jelenleg is a legismertebb múzeumok állandó kiállításain találkozhatunk a műveikkel. Amikor tehát ez a mozgalom vagy egyáltalán a francia századfordulós impresszionizmust követő időszak bárhol szóba kerül, 

– magyarázza Eleni Korani.

Rippl-Rónai ugyanakkor a sokoldalúsága miatt is érdekes lehet a számunkra; 1897-ben például megtervezte gróf Andrássy Tivadar budai palotájának ebédlőjét, amit a magyar művészet első szecessziós összművészeti alkotásaként jegyeznek. Az elmúlt években világszerte számos neves múzeum keresett a gyűjteménye számára Rippl-Rónai-képeket, többek között a Chicago Institute of Art vagy a párizsi Musée d’Orsay. Utóbbiba 2005-ben éppen az Ernst Galéria közvetítésével került az 1914-ben Maconban készült egyik fő műve (Menetelő francia katonák), ami azóta is megnézhető az állandó kiállításon.

Velünk élő kommunista örökség

A két fenti eset kiválóan példázza, hányféle együttállás vezethet a jó esetben aztán anyagi értelemben is realizálható népszerűséghez. Ezek közül a gyakori megjelenés az egyik legfontosabb dolog, aminek számos módja alakult ki a 19. század végétől. Köztük a leglényegesebb a műkereskedelmi véráramba való bekerülés – bármennyi kiállításon vesz részt egy művész, akárhány alkotása szerepel közgyűjteményekben, ha nem kapható, vásárolható, adható, akkor nincsen ára, így valójában értéke sem. 

A 20. században a művészet egyik fő fokmérője ez, a pénzben megjelenő érték lett, mi pedig, a II. világháborút követő évtizedekben pont ezen a ponton maradtunk le. 

„Megszakadt a folyamat, amelynek korábban részesei voltunk. Mivel többé nem tudtunk hangsúlyosan jelen lenni sok helyen, lassan elhomályosultunk. Sok más mellett elfelejtődtek az 1905–1910 közötti Párizsban kiállító magyar Vadak vagy az 1920 években Berlinben sikert sikerre halmozó avantgárd művészeink. Vagyis úgy nőtt fel több nemzedék, hogy szinte sosem találkozott velünk magyarokkal” – sorolja a fokozatos háttérbe szorulásunk fő okait a műkereskedő.

A nemrégiben a Magyar Nemzeti Galériában óriási sikerrel bemutatkozott Dénes Valéria–Galimberti Sándor történetét említi ezzel kapcsolatban. A művészházaspár az 1909-10-es évektől Párizsban dolgozott, ahonnan az I. világháború kitörését követően menekülni kényszerültek, majd nem sokkal később mindketten tragikusan elhunytak. Műveik nagy része így Franciaországban maradt, elkallódott, mára körülbelül két tucatot ismerünk csak közülük, 

Kultúrájában a nemzet

Nyilván nem a kortárs képzőművészet rovására kell mindezt megtenni – folytatja Eleni Korani –, az úgyis helyzeti előnyben van: a jelenlét ez esetben a közösségi média térnyerése miatt nem kérdés.

„Mi viszont a XX. századért jöttünk. Nem azért, mert visszatekintünk,vagy állandóan a régmúlttal szeretnénk foglalkozni. Hanem hogy a fentiekhez hasonló elfeledett életműveket megmentsük, bemutassuk, és minél többekkel újra megismertessük. Nem csak magunknak, itthon, külföldön is. Csak ismételni tudom magam: 

– foglalja össze a műgyűjtők, galériák, műkereskedők, művészeti szakértők vagy akár a művészetkedvelők közös küldetését a szakember.

Ebbe pedig beletartozik az egyes művek (festmények, szobrok, bútorok, könyvek stb.) minél nagyobb számban való hazahozása is. Mint ahogyan történt az többek között Rippl-Rónai Kalitkás nő I. című képével is. Ezt 1906-ban látták utoljára, majd egy rövid feljegyzés szerint egy 1956-ban kivándorolt hazánkfia feltekerve magával vitte, 2005-ben pedig Chicagóban bukkant fel egy aukción. Olyan szenzációnak bizonyult a megjelenése, hogy az aukciós katalógusban eredetileg feltüntetett 10 ezer dolláros kikiáltási ár helyett 50 ezer dollárról indították a licitet az árverésen, s végül 600 ezer dollárért kelt el, és hazakerült – Amerikában azóta is a legdrágábban eladott magyar műalkotásként jegyzik. 

Nyitókép: Rippl-Rónai József: Tavaszi munkák (részlet). (Forrás: Rippl-Rónai Múzeum, Kaposvár)