Haláltáborokat megjárt keresztény volt – már csak ezért a tényért is többet érdemelne tőlünk!

Mára teljesen eltűnt a hatvanas-hetvenes évek egyik tipikus nőalakja. Kikopott a köreinkből, mert nincs rá szükség. Az okos szemű, szelíd mosolyú, apró és törékeny, de hatalmas szívű és kemény akaratú asszonyok tartoztak ide. A Venczel Verák, Domján Editek, Solt Ottiliák és Kerényi Gráciák. 

Utóbbi költő, műfordító, polonista és politikai aktivista volt. Egyik régi kritikusa lágynak és melegnek nevezte a költészetét. Az, hogy csak néha emlékezünk rá, nemcsak a műveltségünk romlását és a hazai lengyelség állapotát tükrözi, de a hálátlanságunkat is. Haláltáborokat megjárt keresztény volt, majd a Szolidaritás mozgalommal együttműködő ellenzéki, akinek a híresztelések szerint valamelyik kommunista titkosszolgálat oltotta ki az életét alig 59 évesen. 

Apja Kerényi Károly vallástörténész, klasszika-filológus professzor, a budapesti egyetem tanára volt. Róla mintázta barátja, Szerb Antal a számos nyelvre lefordított fő művének, az Utas és holdvilágnak az egyik tudós alakját. 1943-ban Svájcba települt, majd emigrált, melyhez hozzájárult, hogy a felmenői közt zsidók voltak. Hazatérését a világháború után az akadályozta meg, hogy 1948-ban Lukács György a szájára vette mint fasisztát, és a következő évben megfosztották az akadémiai tagságától. Zürich közelében hunyt el 1963-ban, kirekesztve a magyar tudományos életből.

Mindezek ellenére ne gondoljunk valami múlt ködében élő, elvarázsolt családra, akik jambusokat ütögetve a damasztszalvétán, ógörögül idézgetik az Antigonét a vasárnapi ebédkor. Apja éppen, hogy a szellemtörténet, Nietzsche és Jung felől igyekezett újraértelmezni a klasszikus műveltség elemeit, nemzetközi elismertségét ez alapozta meg. Grácia pedig már gimnazistaként, Lengyelország 1939-es lerohanásakor bekapcsolódott a Magyarországra menekült lengyelek ellátásába. Tanulmányait görög–latin–magyar szakon kezdte abban az évben, amikor apja Svájcba ment. A rákövetkező esztendőben pedig már el is hurcolta a Gestapo, mivel az egyetemen szórólapokat terjesztett a német megszállás elleni tiltakozásként. Lesoványodva, betegen tért haza Auschwitzból a háború után. 

Érdekesek az ekkoriban, a negyvenes évek végén írt versei. Többük a „Ki vagyok én?” kérdését teszi fel, mintha költőjük az elmaradt bakfiskort akarná bepótolni. Ha nem tévedek, ez az az „örök kérdés”, amelyet utoljára az én nemzedékem tett fel még a hetvenes években, belebonyolódva aztán a lázadás akkori csöves szubkultúrájába. A fiatalok azóta inkább azt kérdezgetik, hogy „Mim van, s mit szerezhetek?”. 

Mindez azonban a negyvenes években még összefüggött a hittel, a vallással. Ne felejtsük, hogy az akkoriak még a rákosista diktatúra előtt jártak. Ma a legtöbben azzal hitegetik magukat, hogy a tudomány nem bizonyította Isten létezését, az csupán a képzelet terméke. A negyvenes években azonban még másként gondolkodtak. Úgy tartották, hogy a „Ki vagyok én?” után jön a többi kérdés, a „Miért születtem?”, a „Mi a rendeltetésem a földön?”, a „Mi lesz velem a halálom után?”, és mindezek természetes módon vezetik el a kérdezőt magához az Istenhez. Hívő és tagadó között tehát nem a bizonyíték a különbség (Isten létének a kérdése amúgy is a tudomány ügykörén kívül áll, tehát sosem kutatja), 

Ha időnként meg is emlékezik valaki Gráciáról, sohasem említi, hogy tankönyvszerző is volt, a legendás Kerényi–Szabó–Varsányi-féle Lengyel nyelvkönyv társszerzője. Mely tanfolyamok és magántanulók számára készült, tehát magányos, otthoni használatra is szánták a régi iskola szerint, amikor a görög meg a latin még sok mindent megalapozott. Hatvan leckét tartalmazott félezer oldalon, és Varsány István kemény, mondhatni agresszív tanítási módszerére épült. Melynek lényege a latin alappal való kezdés, majd a folyamatos beszéltetés volt. Jól fejezi ezt ki Varsányi jelmondata: „Az asztalt is megtanítom lengyelül!”. A könyv 1958-ban jelent meg, több kiadást megélt, amihez hozzátartozik egy hivatalos forrásból származó, elképesztő adat: a Lengyel Kultúrában (mai nevén: Lengyel Intézetben) Pista bácsinak 17 000 tanítványa volt 1981-ig, a haláláig. Ebből a könyvből tanult anyám is, én is, és kezdtem el tanítani a gyerekeimet.

Azt nem tudni, hogy melyik leckét ki írta Grácia a szerzők közül, de egyformán bájos mindegyik. Varsányi Kis lengyel nyelvkönyve 1980 táján jelent meg, és akkor sokan mondták – a szerző is –, hogy a régi elavult. Amin azt értették, hogy az ötvenes évek szelleme ül rajta, ciki, de ezen már akkor felháborodtam. Ugyanis a könyv tele volt humorral, kedvességgel, néha pikáns utalásokkal, vagy épp csipkedte a rendszert. Ma már az efféle összekacsintásból, a sorok közötti olvasásból alig érteni valamit, sokan talán azt sem tudják, hogy mi volt ez. 

Olyan világban élünk, ahol a Kalamajkák osztják az észt tévében, interneten és rádión, akár szociális, alkotmányjogi vagy hatalomelméleti kérdésekben is, s mindig nekik van igazuk. Van a könyvben egy lecke, amelyben cserkészek (lengyelül harcerz, a magyar harc szó átvétele folytán) jönnek ki az iskolából. Találkoznak a társaikkal, megdicsérik egymás szép ruházatát, felszerelését, majd elbúcsúznak, és hazamennek leckézni, ebédezni. Nagyon irigyeltem, hogy Lengyelországban nem úttörőség van, de nem erről akarok beszélni. Még alsósok voltak a lányaim, amikor egyikük gyakorlás közben így fordította le a búcsút: „Visszatérek otthonomba!” („Wracam do domu!”), a magyaros „Hazamegyek!” fordulat helyett. Az aranyos tévedés azóta is szállóige a családban. Ezt mondjuk, ha el kell válnunk egymástól, mert most már nekik is saját családjuk van. 

Grácia a szocializmus idején rengeteget fordított és írt, drámákat, regényeket, tanulmányokat és esszéket, mindent. Közben megfigyelés alatt tartották, kezdetben talán csak emigráns apja miatt, de később saját jogon is. Valósággal beleszeretett ugyanis Lengyelországba, sokat utazott oda, ahol rengeteg emberrel ismerkedett meg és beszélt. Például a legendás gnieznói (Lengyelország első fővárosa) és varsói érsekkel, Wysiński prímással, Wojtyła krakkói érsekkel, a későbbi Szent II. János Pál pápával és a lengyel ellenzék számos tagjával. Utóbbiak egyike Wacław Felczak volt, akiről most egy nevezetes alapítvány van Budapesten elnevezve, a varsói Felczak-alapítványt viszont épp most számolták fel. 

Grácia mindent megfigyelt, így megfigyelőinek azért is okuk volt a megfigyelésére (nyugodjék békében a stílszerűen svájci illetőségű Dürrenmatt), 

Itthon például Csengey Dénessel, a fiatal Demszkyvel, Elbert Jánossal, Krassó Györggyel és Solt Ottiliával barátkozott. Elbert és Solt korai, tragikus halála után ugyancsak járt a szóbeszéd, hogy azt a titkosszolgálatok okozták. Tény, hogy Grácia volt az egyik első, aki ki merte mondani, hogy Katyń nem a németek, hanem a szovjet műve volt. Ám nem érte meg Lengyelország és Magyarország restitúcióját. A függetlenséget, a jogállami és a demokratikus intézmények újjászületését. 1984-ben autóbaleset érte, eltört a gerince, mely után fél évig várta a kórházi ágyban a megszabadulást. Hogy elindulhasson végre egy küzdelmes élet után oda, ahová mindig is vágyott és tartott.

Azzal vitatkozni kell, amit egyik méltatója állított róla, nevezetesen, hogy a 20. század legjelentősebb polonistája volt. Úgy két tucat életművet kérdőjeleznénk meg ezzel, nem egyszer a legnagyobb személyes áldozatot hozókét is. Igaz, a lengyelek alig ismernének valamit az akkori kortárs irodalmunkból, mivel szerkesztő is volt, s mi is szegényebbek lennénk. Egyben azonban tényleg kivételes az élete. Kerényi Grácia az egyetlen, aki elszánt hitének köszönhetően öt politikai rendszeren át szolgálhatta a magyar–lengyel testvériség ügyét, még ha örök ellenzékiként is.

***

Nyitókép: Kerényi Grácia költő. A felvétel az Írószövetség Bajza utca 18. alatti székházában készült 1963-ban. (Hunyady József/Fortepan)