Az én határai

Amikor beiratkoztam az egyetem bölcsészkarára, azonnal magával ragadott az értelmezés intellektuális szabadsága. Mámoros érzés volt, hogy sem a szerzővel, sem a mű keletkezésének körülményeivel nem kellett különösebben foglalkozni, csakis a szöveggel. Szédítő volt, hogy a „nyitott mű” értelmezési lehetősége úgyszólván végtelen, sohasem lezárható. Úgy éreztük, miénk a világ, s ahogyan az lenni szokott, mindenkinél okosabbnak hittük magunkat.

Lelkesedésünket akkor érték el a kétely első hullámai, amikor rájöttünk, hogy egyes értelmezők ezeket az elveket az emberi közösségekre is alkalmazzák. Az már felettébb gyanús, gondoltam, ha minden csupán konstrukció a hagyományon át egészen a biológiai nemig, s mint ilyen, gond nélkül megváltoztatható, és nem kötelez semmire. Meglepve szembesültem vele, hogy a nagy világmagyarázó elvek, így a vallás ideje „lejárt”, de örültem, hogy még idejében szóltak.