Százévnyi kaland és szépség

Lyka Károly festő, művészettörténész egy profán epizóddal festi le, hogyan indult a pályája az 1890-es évek elején. Azt írja Vándorlásaim a művészet körül című önéletrajzában, hogy készített két arcképet, írt néhány cikket és tanulmányt, és az összegyűlt négyszáz aranykoronából el tudott utazni nyugatra tanulni. Hozzátette, hogy Nápolyban a hónapos szobát potom áron kapta, mert a magyar valuta ötször erősebb volt a líránál, és ha nem élt is fényesen, nyugodtan tudott dolgozni. Kijárt a kikötőbe, rajzolta a különös alakokat, majd olyat látott, amit a helyiek is csak ritkán. Esett a hó. Szóval, volt egyszer egy ilyen Magyarország is, panasz, Erasmus és parti diszkó nélkül, ilyen vándorlegényekkel.

Hatvan évvel ezelőtt hunyt el Lyka Károly, és sokféle Magyarországot látott élete csaknem száz éve alatt. Nemcsak művész volt, de az első és egyik legnagyobb szakíró is. Amikor észrevette, hogy milyen hiányos a 19. századról szóló szakirodalmunk, bújni kezdte a régi újságokat és naplókat elszórt adatokért. Aztán bejárta az országot, interjúkat készített, és feljegyezte minden megfigyelését. Hamarosan egész szekrényre való anyaga gyűlt össze, és publikálni kezdte. Ennek köszönhette, hogy meghívták egy német lexikon szerkesztőjének, ő írta a magyarok életrajzát. A több évtizedes munkának igen örült, mert ez volt az első alkalom, hogy egy neves külföldi kiadvány végre figyelt Magyarországra. Egyébként is sokakat segített pályájukon az írásaival; egyáltalán, ő indította el az első nyugati színvonalú szaklapot, a Művészetet. Alapvetése volt, hogy a kritikánál ne a művész iránti szimpátia vezesse a tollát, csakis az, hogy a vállalt munka kellően el lett-e végezve.

Elegáns, szép kiállású fiatalember volt, mint egyik pártfogoltja, Kós Károly építész, aki szintén nem volt mindig ráncos, öreg bácsika. Később fess férfi lett hófehér kézelővel, francia bajusszal és zsirárdikalappal, akár egy Maupassant-alak, aki buzgón látni akarja a szépet a világban. Az embertípus eltűnt a nemzeti emlékezetünkből, mert később csak a munkáslázongásokra, költők dühöngéseire, vesztett politikai csatákra volt szabad emlékezni a belle époque-ból.