Megszállás, ostrom, megszállás

A párját ritkító két hónapos ütközet alatt negyvenezer budapesti ház vált rommá, és ugyanennyi polgári áldozatot követelt az ádáz csata. Nincs olyan fővárosi család, amelynél valamiképp ne lenne az emlékezet része az ostrom. Kedves barátom azért nem ismerhette meg a nagymamáját, mert bombatalálat temette maga alá a lakással együtt, amelyben élt. Nemrég elhunyt távoli rokonom, akinek a szüleit a Dunába lőtték a nyilasok, a Lipótvárosban tízéves gyerekként dermedten nézte végig, ahogy az őt bújtató egykori cselédjükre ráesik egy darab a felettük lévő függőfolyosóból, amikor a sziréna hangjára elindultak az óvóhelyre.

Apám tizenhárom hónaposan került le az óvóhelyre nagymamámmal, mire feljöttek onnan két hónappal később, hamuszínű volt az egész teste. „Ha nincs az a jégbe fagyott lótetem a Mária téren, már nem tudtam, mit ettünk volna” – idézte fel nekem sokadszorra is nagymamám. Budapestet volt mitől megszabadítani: nácik és nyilas horda uralta a várost. Sokan ma nem élnénk, ha nem így történik.

Heltai Jenő, akinek ostromnaplója lenyűgöző dokumentumregény, az ostrom hatodik vasárnapján, január 28-án többek közt ezt írja: „Egész délelőtt nagy támadások, pergőtüzek, a kirabolt nyilas fűszeres elfoglalta a pártirodát, az egyik segédjét beöltöztette századosnak, ő maga ezredesnek öltözött. Ők razziáznak, fosztogatnak, bandát alapítottak.” Február 8-án már ezt rögzíti: „Oroszok sűrűn jelentkeznek itt a házban, rengeteg holmit vittek el, és állandóan visznek, Bözsit elhurcolták, szerencsére Ernővel együtt, de egy kis verésen kívül nem esett bajuk.”