A jelenlegi közgazdasági struktúra fenntarthatatlan, mert még nyomokban sem másolja a természetet – Tkacsik Márta a Mandinernek

Nyitókép és képek: Máth Kristóf

Honnan ez a rengeteg energia?
Amióta az eszemet tudom, nem bírok a fenekemen ülni. Talán a nagymamámtól hozom ezt az állandó csinálhatnékot, édesanyám közvetítésével. Pedig nem is ismertem, korán meghalt, miután gyors egymásutánban szült tíz gyereket. Anyukám elmondása szerint ő volt olyan, mint én, hogy mindig valami mást akart, mint a többiek. Az öt lányát zongorázni járatta, szép ruhákat varratott nekik, a fiúk meg műszaki dolgokat tanultak, akadt közülük, aki később Németországba került, és egy csomó szabadalma lett.

Klasszikus felvidéki polgárcsalád, ahogyan azt Márai óta szépen elképzeljük?
Egyáltalán nem. A nagyapám gépész volt, dolgozott látástól vakulásig, hogy aztán a kor divatja szerint a kommunisták mindent elvegyenek tőlük. A nagyanyám hozzá hasonlóan soha meg nem állt; nyáron éjjel háromra megsütötte a libát a férfiaknak az aratáshoz, szombatonként rendbe tette a döngölt agyagpadlót, hetente sütötte a nagy családnak való sok kenyeret. De ezeket csak elmesélésből tudom. Mivel viszonylag kései gyerek vagyok, a többi nagyszülőm közül is csak egyet ismertem, hatéves koromig, így sem ezt a típusú létformát, sem a másik ág paraszti-gazdálkodói életmódját nem tapasztaltam meg soha testközelből; maximum a génjeimben őrzöm a lenyomatokat. Királyhelmecen már egészen másfajta életet éltünk.

Milyet?
Leginkább a végtelen szabadságra emlékszem. Az utcánkban tizenöt fiú volt, közöttük az öcsém, én egy szem lányként bandáztam velük, fociztunk, fára másztunk, csatangoltunk, sokat beszélgettünk a tűz mellett, amit magunk raktunk. Boldogok voltunk.

Dacára a kommunizmus és a kisebbségi lét kettős szorításának?
És mert 

és nem akartak mindenáron a barátaink lenni. Arról sem papoltak soha, mi helyes, mi nem, valahogy mégis, a mindennapi viselkedésükön keresztül átadták az alapértékeket. 
Mi is pontosan tudtuk a testvéremmel, hogy a világ nem teljesen arról szól, amit kommunizmus címszó alatt ránk akarnak kényszeríteni. Erről, ahogyan a magyarságunkról is, elég nyíltan beszéltünk, de nem faragtunk magunkból hőst, pláne mártírt. Pedig apunak néha tényleg nehéz volt. Mivel többször is visszautasította a belépést a pártba, képzőművészként nyilván labdába sem rúghatott; ha ideát születik, lehet, hogy nagy festő vált volna belőle. Így maradt rajz- és történelemtanár, az utóbbit annyira nem szeretette, de nem is ment tönkre bele. A pincében kialakított magának „műtermet”, a kazán mellett. De festett. A szüleim – anyukám is tanár volt, és matematikus – egyszerűen elfogadták a sorsukat. Vagy inkább úgy mondom, tisztában voltak az élet szentségével. Hogy nekik ez jutott, és ezt kell tisztességgel végigcsinálni.

Az édesanyja példáját követve ment matematika szakra az egyetemen?
Neki vagy apunak csak annyiban volt köze bármihez, hogy mivel anyukám abban a korban későn, a harmincas évei második felében szült minket, folyton azt hallottuk, legyünk okosak, mert ha nem lenne idő a felnevelésünkre, akkor is meg kell tudnunk állni a lábunkon. De tanulni soha nem tanultak velünk, az volt az elvük, ami nekem is később a lányaimnál: ha egyedül nem megy, minek erőltetni. Nekem meg, talán ezért is, eléggé ment a dolog; a gimnáziumban végig kitűnő voltam, akárhova felvettek volna. De nem azért választottam a matematikát, mert anyukámat akartam követni. Ő ráadásul nem is nagyon értette, miért erőltetem annyira az elméleti vonalat ahelyett, hogy elmennék mondjuk programozónak vagy mérnöknek, hogy meg is tudjak majd élni valamiből.

És miért erőltette?
Kicsi koromtól azt éreztem, nekem nem elég a rész, én mindent ki akarok próbálni, és mindent meg akarok érteni. Biztosan ezért volt, hogy – a szüleim teljes támogatása és biztatása mellett – már iskolásként annyi mindenbe belefogtam egyszerre: olvastam, rajzoltam, táncoltam, kézilabdáztam, a gimiben szavalóversenyre jártam, és mindig második lettem Kaszás Attila mögött. Villont szavaltam, meg Illyés Gyulát, Szilágyi Domokost, nem hatottak meg az esetleges következmények. Anyukám, szegény, gyakran mondta, hogy „Mártikám, én igyekszem nem aggódni érted, de ha ilyen maradsz, nem lesz könnyű életed”. Közben pedig büszkén könyvelte el, hogy pont ugyanolyan vagyok, mint ő; a bátorság és a sokoldalúság mintáit leginkább tőle vettem.

A számok szeretetét is?
A számok nem érdekeltek különösebben, azokkal, bármilyen hihetetlen is, a mai napig hadilábon állok, a komplex rendszerek, az összefüggések, a miértek viszont annál jobban izgattak. A mai napig ezek hoznak lázba, azzal a különbséggel, hogy most már tudom, senki nem lehet olyan nagyképű, hogy azt higgye, megérthet mindent: a természetről, beleértve az emberét is, vajmi keveset tudunk. Ezért, ha csak nem akarjuk szándékosan az őrület határára sodorni magunkat, kizárólag azzal szabad foglalkoznunk, amire közvetlen ráhatásunk van. Szép dolog a jegesmedvék megmentésének meg az afrikai árváknak a támogatása, de ezt a világnak e tájáról inkább a felelősség hárításának látom. Elsősorban a saját házunk előtt kellene söprögetünk, és ha ott már rendben van minden, akkor menni tovább. Többek között ezért fogtam bele a kertészkedésbe is annyi év igazságtalanul jól megfizetett hatékonyságbiznisz után.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Mi az a hatékonyságbiznisz?
Miután huszonhárom évesen a komplett gráfok színezési problémáiból írt tanulmányommal megszereztem a kisdoktorit a Kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetemen, a Csehszlovák Tudományos Akadémiára kerültem. Az egyetem egyébként kemény lecke volt, mert amikor odakerültem, alig tudtam szlovákul, ráadásul egyedüli lány voltam a csoportban, ami ugyan a királyhelmeci gyerekévek után nem volt szokatlan, ott járt némi számkivetettséggel. De akartam, csináltam, az emberi agy meg annyira csodálatos, hogy az első év után mintha hirtelen minden, az addig teljesen idegen matematikai nyelv is összeállt volna bennem egy kristálytiszta rendszerré. Akkor éreztem meg először igazán, amit ma már ezerszeresen bizonyítva látok, hogy mi a 21. századi városi ember, különösen a fiatalok legnagyobb problémája.

És mi?
Hogy nem tudják, kicsodák, mert nem ismerik az erejüket. Mivel soha nem hagyták nekik, hogy kipróbálják magukat, nincs bátorságuk belekezdeni valami újba; a pszichológia ezt tanult tehetetlenségnek hívja. Ez az egyik ok.

Mi a másik?
Hogy mindent készen kapnak, nem úgy, mint például a szüleim, akiknek ha elromlott valami a házban, nem az volt az első kérdésük, hol vehetnek újat, hanem nekiálltak megjavítani. Ha nem ment, átvitték a szomszédhoz. Ha a szomszéd sem tudott mit kezdeni vele, a következő házban talán akadt valaki. Hasonlóan a parasztokhoz: mindenki több dologhoz értett, és csak a legritkább esetben fordultak külső segítséghez. Az egésznek pedig nemcsak az volt a hozadéka, hogy nem kellett pénzt költeni feleslegesen – nem is nagyon volt mit –, hanem hogy a sikerélménytől: „képes vagyok rá”, észrevétlenül magabiztosságra, önbizalomra tettek szert, tartásuk lett. A közép-európai embernek erre különösen szüksége volt, hiszen az élet, kiváltképp a múlt században, másról sem szólt errefelé, mint a gerincek megtöréséről és az ennek ellenére való, csak azért is megmaradásáról – ezért van nekünk a többieknél kicsit több esélyünk a közeljövőben biztosan bekövetkező globális túlélési versenyben. És ezt az attitűdöt vittem én is magammal előbb az egyetemre, majd az üzleti világba, végül, nem akarván tovább a sötét oldal szekerét tolni, a mostani, testi-lelki értelemben sokkal egészségesebb létezésembe.

A hatékonyságbiznisz lenne ez a sötét oldal?
Tényleg, kicsit eltérültünk, de annyi gondolatom van, és annyi mindent szeretnék elmondani, hogy nem könnyű mindezt egy irányba terelni. Szóval, igen, odakerültem az akadémiára huszonhárom évesen, ahol a megszokott minta volt: a sok okos-tudós férfi csak nézte, mit akar itt ez az izgága fiatal nő. Mert nyilván ott is minden érdekelt, mindent akartam egyszerre csinálni. A főnökeim meg hagyták, mert szerintem látták, hogy úgysem tudnak megállítani. Jártam be szombatonként az intézményi számítógépközpontba, és mivel a komplexitás, a kapcsolódások, a minden mindennel összefügg kérdése ott sem hagyott nyugodni, elkezdtem autodidakta módon számítógép-hálózatokkal foglalkozni; saját kérésemre először operátorként álltam be, onnan másztam fel a szamárlétrán a rendszergazdaságig, enyém volt az első kassai ímélcím is. A gépeink hatalmas orosz IBM-koppintások voltak. 

Nem tudtam, miért fontos ez nekem annyira, inkább csak amolyan női ráérzés lehetett, hogy ez lesz a jövő útja. Vicces, de ennek a „hőstettnek” köszönhetem nemcsak életem első külföldi útját, de a következő közel harminc évemet is.

Hova vezetett ez az út?
Nevetni fog, Japánba. Az IBM egyik amerikai képviselője eljött Kassára megnézni, ki az a fura szerzet, aki meghekkelte a rendszerüket, és meghívtak egy konferenciára. Ezen talán ötszázan lehettünk a világ minden tájáról. Köztük az internet két ki­találójának egyike; vele beszélni is tudtam pár szót, óriási élmény volt. Innentől meg nem volt megállás, jártam mindenfelé előadni és dolgozni. A kilencvenes évek elején megterveztem a mai szemmel nevetségesen egyszerű első internetbankot Szlovákiában, majd számos banknak és nagyvállalatnak találtam ki különféle, egyre innovatívabb digitális megoldásokat. Ami érdekes, bár nyilván csak utólag jöttem rá, hogy az általam főként a kezdeti időkben épített rendszerek működése nagyban hasonlított a természetére: nem a hatékonyságuk, hanem inkább a robusztusságuk miatt lettek annyira sikeresek. Élveztem, hogy foglalkozhatok velük, de azt már nem szeretem, ami mára az egészből kinőtt, és ami nyomokban sem emlékeztet többé a természet, az ökoszisztémák egyensúlyra törekvő működésére.

Mindeközben pedig húszévesen férjhez ment, és gyors egymásutánban megszületett a két kislánya.
Akkoriban ezt sem gondolkodtuk túl. Megszülettek a lányok, én pedig élveztem, hogy a családban végre elővehetem a női oldalamat, és gondoskodhatok róluk. Húszéves koromig a fakanalat sem fogtam meg, de akkor eldöntöttem, hogy megtanulok főzni. Emlékszem, amikor megvettem az első szakácskönyvemet, ami tele volt a nemzetközi konyhák receptjeivel, anyukám nevetett, mondván, minek az nekem, ha egyrészt úgysem kapni hozzájuk megfelelő alapanyagokat, fűszereket, másrészt meg talán elsőként egy rendes kelt tésztát kellene tudnom sütni. De nekiveselkedtem, és ha ötször nem sikerült, akkor sem adtam fel; gyorsan lett rendes kelt tészta is, meg sok hasznos konyhai technikai tudás. Ugyanígy voltam a szabással-varrással. Jöttek a Burda magazinok, nekiálltam, először csak pizsamákat varrtam, aztán vérszemet kaptam, és végül már a kosztümjeimet is magam készítettem; az volt a legnagyobb sikerélmény, amikor sikerült kevesebb anyagból megvarrnom valamit, mint ahogyan az a Burdában szerepelt. Megtanultam kötni is, meg ékszereket terveztem és gyártottam, amiket aztán zsűriztettem a kassai múzeumban, és hétvégi vásárokba vittem. Abból vettük az első autónkat, egy használt Škoda 100-ast. Ösztönösen éreztem, hogy szükségem van a kétkezi tevékenységre, mert az csak az enyém, és máshogy, de nem kevésbé fontos módon tartja karban az agyat és a lelket, mint a tudomány.

Ekkor kezdett el kertészkedni is?
Nem, már később, a Magyarországra költözésünk után. Ami egyébként a férjem vágya volt, én jól elvoltam Kassán; eleinte nem is igen találtam a helyem, Budapestet kifejezetten utáltam. Aztán szép lassan megszoktam, de mindig hiányzott valami. Előbb balkonládákban ültettem ezt-azt a VI. kerületi lakásunk folyosóján, aztán vettünk egy telket a Cserhátban, azt cserélgettük közelebbikre. A cél egyszerű volt ezek művelésével: együnk jól és jót. A nagy volumenű projektek mellett lelkesen befőztem, savanyítottam, ahogyan azt anyukámtól is láttam, aki nagyon ügyes volt a családi étrend összeállításában. Kevés húst, sok rostot ettünk, időnként az Élet és Tudományból vett tippeket, recepteket. Az életem hosszú ideig így nézett ki: hét közben dolgoztam meg repkedtem szerte a világban mindenféle multi, majd egy vezetési tanácsadó cég képviseletében, aminek negyedrészben, három férfi mellett a társtulajdonosa voltam, szombatonként meg rohantam túrni a földet. Aztán 2012-ben egy szombati napon úgy döntöttem, elég volt az állandó készenlétből, az átdolgozott éjszakákból, de legfőképpen abból, hogy a szívem mélyén már rég nem láttam értelmét annak, amit csinálok.

És kiszállt.
Inkább beszálltam. A valóságba. Az önmagát a teremtés csúcsának tartó ember alkotta világ ugyanis már régen nem az. Szétziláltuk a természet működését, az ökoszisztémákat, aminek valószínűleg rendszerszintű összeomlás lesz a vége. 

Ellenkezőleg, éppen ellene megy. És ha egy szöveten egyszer ekkora lyuk, vagy inkább lyukak támadtak, azt lehetetlen többé összefoltozni.

Az ökoszisztémák feldúlása miatt keletkeztek a lyukak?
Mondok egy példát, hátha úgy érthetőbb. A természetben, ahogyan a társadalomban is, minden egyes élőlénynek, részegységnek és történésnek megvan a funkciója, de ezek nem válnak el szervesen egymástól sem időben, sem térben. Nem az történik, hogy például a szarvasbogár meg a poloska vagy a földben a lárvák szigorúan egy kilométer távolságra élnek egymástól, és mindegyikőjük egymástól elkülönülve kizárólag azt csinálja, amiben a legjobb. Együtt alkotnak egy antagonisztikus egyensúlyt, amelyben állandó változás, dinamika van, de közben egy láthatatlan szálakon egymást segítő, hihetetlenül rugalmas együttműködés is. A jól funkciónáló szervezetek így működnek, akár az egészséges emberi test. Az autonóm parasztgazdaságok élet­képességét is e rugalmas zártság biztosította. Ma ez eltűnőben van, és az ipari forradalom óta csúnyán elkormányozódott globális világnak teljesen más a mintázata.

Vagyis?
A fogyasztói, gyártási, de minden ember alkotta lánc szétdarabolódott, a külön funkciókra egyszerűsített egységek helyileg is távol kerültek egymástól. Ez ideig-óráig valóban növeli a hatékonyságot, de végtelenül kiszolgáltatottá is tesz: ha csak egy elem kiesik, pillanatok alatt egész rendszerek dőlnek össze kártyavárként. És nekünk nincs se rálátásunk, se ráhatásunk a működésre. Pláne, mert az egész világ szerződéseken alapszik, amelyeket B vagy C tervek nélkül vésnek kőbe, mert úgy drága lenne: mivel nem biztos, hogy használni fogják őket, nem érik meg a költségüket – ez a fajta rugalmatlanság csak növeli a kiszolgáltatottságot. A mezőgazdaságban uralkodó szemlélet pedig, amely szintén a hatékonyságot, a terméshozam minél nagyobb növelését veszi alapul, egyenesen életveszélyes.

Mert hamarosan nem marad elég termőföld?
Is. De a monokultúrákkal és a talaj­munkák erőltetésével kizsigerelt termőföld miatt már régen előállt az egyik legnagyobb civilizációs probléma: a minőségi éhezés. Ma egy átlagos ember a legnagyobb jóindulattal is maximum ötvenféle, ráadásul egyre vacakabb beltartalmú növényt eszik, az ipari méretekben termesztett kultúrnövények száma pedig tizenkettőre csökkent, ezekből állítanak elő mindent. A múlt század fordulóján még egy szegényebb magyar parasztcsalád is többszázféle növénnyel táplálkozott a tyúkhúrtól a hüvelyesekig. Abba már bele sem megyek, hogy az elbírhatatlan bürokratikus kötelezettségek miatt hány, mindez ellen tenni akaró kisgazdaság zár be naponta az unióban. Az is beszédes adat, hogy a több mint négy és fél millió hazai foglalkoztatottból mindössze kétszázezren dolgoznak a mezőgazdaságban, beleértve az adminisztratív munkásokat, a gép- és a vegyszerkereskedőket is – ez az arány egyébként mindenütt hasonló a nyugati világban.

Ezért kezdte építeni azután a bizonyos megelégelős szombat után a Patikakertet? Csepp a tengerben, mégis több, mint a semmi?
Igen. És mert akkoriban inzulinrezisztenciával diagnosztizáltak, ott lebegett felettem a cukorbetegség réme. De ahogy soha semmibe, úgy természetesen ebbe sem akartam belenyugodni. Elkezdtem kutakodni, mit tehetek az egészségemért, így találtam rá a gyulladáscsökkentő bioflavonoidokra, amelyeket Szent-Györgyi Albert az emberi test szürke eminenciásainak nevezett, és az elsőt ő fedezte fel. Ezek főként a bogyós gyümölcsökben találhatók meg, amiket viszont alig fogyasztunk. Akkor úgy döntöttem, persze a szokásos módon, rögtön a dolog könnyebbik végét megfogva, hogy márpedig én az életem következő ötven évében azon leszek, hogy visszahozzam ezeket divatba. Akkor megvolt már az első földterületem Budajenőn, vettem még hozzá néhányat, és elkezdtem élni az álmomat.

Parasztgazdaság? Mintakert?
Mindkettő és egyik sem. Ha mindenáron kategorizálni kellene, akkor úgy fogalmaznék, hogy a Patikakert egy életvédő, biodiverz, vegyszer nélküli, minősített ökogazdaság, többszázféle válogatott növénnyel, állatokkal – a birkákat és a tyúkokat teljes értékű munkatársaimnak tekintem – és azok egymást támogató, komplex, harmonikus együttélésével. A fő profilunk a bogyós gyümölcsök termesztése. És korszerű vagy sem, a hatóanyag megtartása végett kézzel szedjük le az évi másfél millió bogyót, amiből itt, a kis helyi üzemünkben mindenféle sűrítmények, aszalványok és ecetek készülnek.

Vagyis most sem dolgozik kevesebbet, mint csúcsvezetői korában.
Nem. De ennek, mivel az elejétől a végéig részt veszek az összes folyamatban, az eredmény pedig hasznos és szó szerint kézzel fogható, legalább látom az értelmét is. És hiszem, hogy a sok önnel kezdődő kifejezés mellett – önismeret, önfejlesztés, öntudat, önszeretet – részese lehetek a mi visszahozásának. Ma, amikor egyre bizonytalanabb, képlékenyebb minden, mert nemcsak a természetet meg a hitet vették el tőlünk, de a nemi identitásunk is megkérdőjeleződik, mindez már a transzhumanizmus és az embert a géppel összekötő mesterséges intelligencia árnyékában, nincs más kiút, mint újraépíteni a valódi közösségeket. Nem úgy, hogy ugyanolyan formában térünk vissza a régiekhez, hiszen az, akárcsak az őseink életmódjának a szolgai lemásolása, nem lenne bölcs dolog és nem is járható. Nekem az egészséges alapanyagok megtermelése mellett ezért ez a fő célom a Patikakerttel: összefogni a hozzám hasonlóan „korszerű” gondolkodókat és együtt létrehozni még nagyobb köröket. Egy nagy bajom van, arra még én sem tudtam kitalálni semmit, hogy mit kezdhetnénk a túlméretezett városokkal, amelyek az egyre szűkülő életterek miatt tele vannak frusztrált, szorongó emberekkel.

Mégis, „meg kell kísérelni a lehetetlent, hogy az ember a lehetségest elérje”?
Igen. Ez Hermann Hesse sora, aki Hamvas Béla mellett a kedvenc íróm. És a végére, ha lehet, még egy gondolat. Bár a világunk baja valószínűleg csak nagy széteséssel orvosolható, feladni soha nem szabad – az öngyilkosság nem méltó hozzánk. És az a gyanúm, hogy 

Mert mi horizontálisan gondolkodunk, és nem a versengés a lényegünk, hanem a harmónia, az egyensúly keresése – ahogyan a természet is a lényege szerint erre törekszik. Ami nem azt jelenti, hogy hadban állnék a férfiakkal, vagy azt gondolnám, hogy ne lenne szükség rájuk. Nagyon is van: a határozottságuk, a fizikai erejük, mint az emberiség történetében már sokszor, nemsokára ugyanúgy kelleni fog.