„Az itt kiragadott szemelvények mind hamisak” – Vidnyánszky Attila reagált Cserhalmi György vádjaira

A Kossuth- és Balázs Béla-díjas színész, Cserhalmi György Nem lehet mindennap meghalni című újonnan megjelent könyvében néhány Vidnyánszky Attilához köthető történetről is beszámolt. Szerinte Vidnyánszky az indulatait sem bírja kezelni, valamint Szász Júliának sem köszönt, miután a Nemzeti Színházban történt súlyos balesete után felmondott – számolt be a hírről az Index.

Vidnyánszky Attila nem hagyta annyiban a leírtakat. Véleménye szerint a Kossuth- és Balázs Béla-díjas színész állításai „mind hamisak, vagy csak részben igazak. Kiemelte, hogy „borzasztó lehet ilyen léleknyomorító igazodási kényszerek mentén leélni egy egész életet.”

Vidnyánszky Attila az Origón közzétett Cserhalmi Györgynek címzett nyílt levelét teljes terjedelmében, változtatás nélkül közöljük:

„Kedves Gyuri!

 Amikor a Csokonai Színház igazgatójaként leszerződtettelek téged Debrecenbe, őszintén büszke voltam erre, mert azt gondoltam, hogy veled a színház művészi élete gazdagodik. A szakmai mellett hamar kialakult közöttünk egy emberi kapcsolat is: a Budapestre tartó hosszú útjainkon folytatott beszélgetéseinkből, eszmecseréinkből arra következtettem, hogy nemcsak azért jöttél Debrecenbe, mert a budapesti színházi helyzetet nem tartod kifejezetten jónak, hanem amiatt is, mert fontos volt neked az a szellemi–művészi munka, amit mi Debrecenben képviselünk. Sok mindenben egyet tudtunk érteni. 

Később azért kértelek fel, hogy vezess osztályt a Kaposvári Egyetemen, mert úgy gondoltam, hogy az a tudás, ami benned van, feltétlenül átadandó, és sokat tettem azért, hogy ez a tudás találkozzon az új nemzedékkel. Az akkori elmondásod, a velem megosztott gondolataid alapján azt éreztem, hogy nem sokszor kaptál ilyen lehetőséget se a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől, se Kaposvárról. Amikor a betegséged miatt megváltozott a helyzet, a teljes kaposvári osztályodat – köztük Szász Julit is – áthoztam a Nemzeti Színházba. Próbáltam a legjobb feltételeket biztosítani a számukra. 

Visszatérésedkor örömmel fogadtalak a pesti Nemzeti Színházban: máig sajnálom, hogy az Úri murit a betegséged miatt sajnos csak az első felvonás végéig tudtuk elpróbálni.

Még a jelen helyzetben is elevenen élnek bennem a hosszú beszélgetéseink, amiket Budapestre menet folytattunk: rendszerváltásról, színházi szakmáról, magyar történelemről, Latinovits Zoltánról, Bódy Gáborról. 

Talán egyetlen fülsértő, disszonáns mondat szól ki ezekből a beszélgetésekből, amelyet sajnos máig a te hangodon hallok, amikor is az egyik jeles nemzetis kollégánk kapcsán kijelentetted: színésztől karakteres kiállást ne várj, tőlem se! – ez már akkor megütött, és azóta is él bennem.

Nem tudom, mi táplálja a gyűlöletedet, ez a te dolgod. Gyakran élsz azzal, hogy engem idézel, nekem tulajdonítasz mondatokat, valóságtartalmukat azonban nem ellenőrzöd, vagy nem emlékszel pontosan. Eddig nyilvánosan nem reagáltam ezekre, de őrzöm hosszú üzenetváltásainkat, ahol jeleztem neked, hogy ez nem korrekt, nem igaz dolgokat terjesztesz rólam.

Most viszont úgy döntöttem, hogy nyilvánosan reagálok az új könyvedről készült Index-beszámolóra, mert az itt kiragadott szemelvények mind hamisak, vagy csak részben igazak. Vegyük sorra őket!

Az egyik évadzáróról azt írod, hogy Vidnyánszky »Ordítva bizonygatta, hogy márpedig akármit mondanak, ez a színház a legjobb Magyarországon, sőt a nemzetközi élvonalban van. És azok, akik elhagytak minket, azok árulók, és azoknak a szekértolói, akik már a régi Nemzetit is felrobbantották.« Valóban expresszív (színházi?) ember vagyok, és a társulati üléseken nyíltan szoktam fogalmazni, de arra, hogy ordítok vagy árulózók, nemcsak én nem emlékszem, hanem a kollégáim sem. Érzelmileg is meg szoktam nyilvánulni, de ezt nem keverném össze a hamis állításaiddal. 

A Nemzeti Színház egyébként – főleg a Színházi Olimpia után – valóban a nemzetközi színházi élet egyik szereplőjévé vált. Sajnos kevés magyar teátrumról mondhatjuk el, hogy a külföldi beágyazottsága jelentős lenne. A Nemzeti Színház a spirituális jelentősége miatt túlmutat egy átlagos magyar színházon, éppen ezért áll örök viták célkeresztjében. 

Ezeket a harcokat azok folytatják ellenünk, akik szellemi örökösei a Nemzeti Színházat 1965-ben felrobbantó kulturális elitnek. Ez az ügy tehát nem elsősorban rólam, hanem a Nemzeti eszményéről szól, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy évszázados múltra nyúlik vissza. Ennek a legújabb fejleménye a valóban borzasztó baleset utáni fogáskeresés.

Rólam írod–mondod (?): » Az utolsó tíz-tizenöt év, az nagyon betett neki. Pár évvel ezelőtt azt mondta, amikor én még ott tanítgattam a gyerekeket, hogy az a legszarabb az igazgatásban, hogy meg kell tanulni hazudni. Hát sikerült.« Ha megengedő vagyok, akkor rosszul emlékszel. Sosem mondtam ilyet. 

De az való igaz, hogy intézményvezetőként az embernek diplomatikusnak kell lenni, meg tanulnia úgy kommunikálni, hogy a vezetői nyilatkozat – egy-egy előadás vagy kolléga teljesítménye kapcsán – ne rombolja az alkotói közösséget. Ezt szerintem a mindig szabályosan és helyesen, rendkívül etikusan eljáró Mácsai Pál is meg tudja erősíteni. Szórakoztató őt látni melletted ebben az erkölcsi pozícióban azután, hogy – kivételes demokratikus hajlamának köszönhetően – két évvel az igazgatói mandátuma lejárta előtt kinevezte a saját utódját.

»Felidézed« továbbá velem kapcsolatban, hogy a Nemzeti Színházban bekövetkezett baleset után amikor Szász Juli visszajött a színházba, » Ő meg végignézett rajta, és azt mondta, te azokhoz tartozol, menjél hozzájuk. És mutatott kifelé.«  Könnyebb lenne fenntartani ezt a narratívát, ha nem lennének tanúim a történtekre. 

A valóságban ez történt: köszöntem Julinak, de meg sem álltam, és egy szót sem szóltam, vagyis az általad előadott történet fikció. Mindössze annyit konstatáltam, hogy ezúttal ő is köszönt nekem, mert korábban, amikor az ügyvédjével érkezett tárgyalni hozzám, ez nem így volt.

Miközben ezeket a sorokat fogalmazom neked, érzem, hiábavalóság. 

Tudom, téged bizonyára nem érdekel, hogy nem fogom elolvasni a könyvedet, de a döntésem oka talán elgondolkodtat: hogyan olvashatnám úgy, hogy közben nem tudom eldönteni, hogy a másokról írt állításaid mennyire felelnek meg a valóságnak. Nem akarom tudomásul venni a bátorság dermesztő hiányát. 

Ahogyan már SMS-ekben is kifejtettem neked korábban, őszintén sajnállak, borzasztó lehet ilyen léleknyomorító igazodási kényszerek mentén leélni egy egész életet. Hol van már a szakmát évtizedekig uraló elitről, az írástudók árulásáról, a magyar kritikusokról, a Nemzeti meghurcolásáról, a rendszerváltásról, a régi SZFE gerincet meghajlító szellemiségéről szenvedélyesen beszélő Cserhalmi Gyuri? Ezt sajnálom a legjobban.”

Nyitókép: MTI/ Lakatos Péter