A jégvirág a tél míves alkotása – de miért nem látjuk már szinte soha?

Messze ringó gyerekkorom virága az üvegfelületeken képződő jégvirág, ami többnyire a házunk északi oldalára eső emeleti közlekedő ablakán keletkezett. Mint egy mesebeli alkotás, egy kozmikus-organikus tünemény, egy ajándék, amint édesanyám mutatta a csodálkozó gyermeki tekintetemnek lelkesedéssel és örömmel.

Mert a jégvirág szép, lenyűgöző és különleges, és mert az ember lelkesedik a hétköznapi szépségért, ámbár a jégvirág mégsem egészen hétköznapi. A tél míves alkotása. Az ablakon befúvó szél, a telenkénti hűvös szoba nem hiányzik, a jégvirág azonban igen. A korszerű, többrétegű üvegablakok már nem engedik létrejönni. Minél inkább megfelel egy ház a mai elvárásainknak, annál kevésbé láthatunk már jég­virágot – leginkább tán még a fedetlen helyen parkoló autók szélvédőjén reggelente, ha elég hideg van hozzá. Ám ott, ha keletkezik is, a jégoldó folyadék hamar elpusztítja, mert el kell indulni, a szélvédő efféle díszein való merengésre nincs idő.

Ellenben az ablakon születő jégvirágot sokáig tudtam nézegetni, s jó volt téli nappalokon jövés-menés közben (mennyi dolga van egy gyereknek!) odapillantani, megvan-e még, olvad-e, ha igen, miként változtatja formáját, míg végül teljesen tova nem tűnik. Ez különben onnan jutott eszembe, hogy beköszöntött a tél, az első hó is leesett már, s épp olvasom Henry David Thoreau Egy téli séta című esszéjét, melyben többek között az ablaküvegen születő jégvirágról is szót ejt. Az esszé hangoltsága és képei – mint Marcel Proust madeleine süteménye – megnyitották az emlékezés ösvé­nyeit, és ez az ösvény egyenest a harminc évvel ezelőtti hideg hajdúsági télbe vezetett. Az emberi emlékezet működése kifürkészhetetlen – vajh miért éppen ez jutott eszembe?

Bizonyára az időről időre feltörő nosztalgiaérzés miatt. „Az ember soha nem a jelenben él, hanem mindig a jövőben vagy a múltban”, mondja Krúdy. Nem az foglalkoztatja tehát, ami van, hanem ami volt vagy ami lesz. A múltban való efféle bolyongásnak jelentős hátránya, hogy oly színben tüntetni fel az elmúlt időt, amilyen az alkalmasint sohasem volt. Vagy ha mégis, az egy másik perspektívában, például a gyerek szemében volt olyan, amilyen, s ezt felnőtt fejjel már csak a nosztalgia ködlámpását segítségül hívva lehet – valójában nem annyira felidézni, mint inkább – újrateremteni.

Jelentős nosztalgiafaktor a hó, a villanydróton várakozó fecskék sokasága szeptemberben, akárcsak a házak előtti, járdák fölé hajló gyümölcsfák, a földre hullott diók és gesztenyék seregei. A tyúkok kapirgálása az árokparton, amint a szomszéd öregasszony „pire-pire-pire” rigmussal hívogatja őket. A nyári konyha, ami valaha a porták elengedhetetlen tartozéka volt, manapság viszont haszontalan dolognak tartják. S persze a jégvirág, amiben a fiatal nemzedék talán nem is részesül már.

A nosztalgia boldog-szomorú, mint Kosztolányi dala. Örömteli emlékek, régi álmok sorát idézheti fel, másfelől rajtuk keresztül minduntalan a hiányról is referál: „De néha megállok az éjen, / gyötrődve, halálba hanyatlón, / úgy ásom a kincset a mélyen, / a kincset, a régit, a padlón, / mint lázbeteg, aki föleszmél, / álmát hüvelyezve, zavartan, / kezem kotorászva keresgél, / hogy, jaj, valaha mit akartam.” 

Ilyentájt mindig fülembe cseng Hegedűs D. Géza hangja, amint Rab Zsuzsa szép fordításában mondja Borisz Paszternak versét: „Hópiheraj, mint láng körül / nyáron a lepke, / kerengve az ablakomra gyűl / fehér seregbe. // És borul tőle ablakom / zúzos virágba.” Zúzos virág, beh szép megfogalmazás! A Téli éjszaka a Kormorán Betlehemi királyok albumára is felkerült, amely lemez gyerekkorom óta elhagyhatatlan eleme az adventnek és a szentestének. Kormorán (és Kaláka és Bocelli), jégvirág, zúzmara, hó, reménység és béke – advent. A várakozás, mely maga is ünnep.

Nyitókép: Shutterstock