A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
Nyitókép és fotó: InterCom
Német Dániel, a Magyar Krónika magazin munkatársa írása
Pedro Almodóvar idén töltötte be a hetvenötöt, és immáron több mint négy és fél évtizede alkot. Mondhatnánk, szégyenletes, hogy ez idő alatt csak egyetlen alkalommal nyert Oscart, a 2002-es Beszélj hozzámmal – és akkor is forgatókönyvíróként és nem rendezőként –, de a 174 nemzetközi elismerése bőven kifejezi a zsenialitását. Nem mellesleg olyan sztárok karrierjének elindulásában segédkezett, mint Antonio Banderas vagy Penélope Cruz. Ebben a korban és ekkora életművel a háta mögött teljesen természetes, hogy elgondolkoztatja az elmúlás; noha a legújabb filmjei kapcsán sem érezni a kiégésnek azon jeleit, mint például Woody Allennél az elmúlt évtizedben. Az idei Velencei Filmfesztiválon debütált A szomszéd szoba pedig amellett, hogy szőrmentén felvonultatja a pályafutására jellemző elemeket,
egyfajta szembenézés a halállal, és azzal, vajon mit hagy maga után az utókor számára.
A történet főszereplői, Martha (Tilda Swinton) és Ingrid (Julianne Moore) gyerekkori barátok, de idősebb korukra az élet elsodorta őket egymástól, majd amikor New Yokban találkoznak, kiderül, hogy előbbi gyógyíthatatlan beteg. Mivel méltósággal szeretne meghalni, a dark webről rendel magának egy eutanáziatablettát, és azt tervezi, hogy mielőtt bevenné, eltölt pár napot egy pazar vidéki házban, ahol semmi sem emlékezeti a múltjára. Ingrid belemegy, hogy vele tartson, Martha pedig gondoskodik róla, hogy az öngyilkosságban való segédkezés miatt barátnőjének semmilyen büntetőjogi felelőssége ne lehessen.
A film lényegében a gyászfeldogozás folyamatát dolgozza fel, csak nem az elhunyt hozzátartozói, hanem a haldokló oldaláról ábrázolva. Martha eleinte tagadja, hogy a véggel kellene szembenézni – mindezt a pozitív orvosi visszajelzések is erősítik benne –, majd amikor már jönnek a kísérleti gyógymódok, némi alkudozás után viszonylag hamar eljön az elfogadás pillanata. Noha a hosszú és keserves kezelések során talán lenne egy parányi esélye a felépülésre, úgy dönt, a saját kezébe veszi az irányítást. Békét köt az elmúlás gondolatával, és élvezni kezdi az olyan apró mindennapi örömöket, amelyekre a korábbi rohanó, karrierista életében nem igazán figyelt fel.
Ahogyan mindezt végigkövetjük, Almodóvár sorra idézi meg munkássága visszatérő momentumait.
Mint megannyi alkotásában, ebben is erős és független nők állnak a középpontban,
a homoszexuális rendező bár már közel sem foglalkozik annyit a filmjeiben a nemi identitásával, mint a korai műveiben, de azért ez egy apró szegmens erejéig itt is megjelenik, és a keserű téma ellenére halványan megcsillan a munkái többségére jellemző mediterrán derű is. És miközben a rendező folyamatosan érzékelteti az egykori háborús tudósító és írónő párbeszédeiben a rájuk jellemző mély intellektust, azaz folyamatosan repkednek a festők, írók vagy éppen a régi korok nagy filmsztárjainak nevei, kicsit az lehet az érzésünk, hogy Almodóvár saját kedvenceit sorolja fel, vagy – rosszindulatúbb megközelítésben – henceg kissé a műveltségével.
Viszont kifejezetten rokonszenves, ahogyan odaszúr az összes politikai oldalnak és jelenségnek, beleértve a szélsőjobbot, a neoliberalizmust, a me too-t és a klímaszorongókat, ráadásul ízlésesen és elegánsan. De sokkal fontosabb, hogy annak ellenére, hogy ez az első angol nyelven forgatott filmje, szimpatikus módon nem amerikanizálódott el, a komor téma ellenére is kerüli a hatásvadászatot, a túlzott drámaiságot és a nagy gesztusokat. Olyannyira, hogy ez a visszafogottság idővel visszafelé sül el, elidegenít a szereplőktől, nem teremti meg az emocionális kötődést a karakterekkel, aminek következtében a katarzis is elmarad.
Julianne Moore csodálatos, mint mindig, de elhalványul Tilda Swinton mellett.
Igaz, az ő szerepe jóval hálásabb, hiszen az élettől búcsúzú nő megformálásában sokkal több árnyalat és mélység megjelenítésére nyílik lehetősége; talán újabb Oscarra is esélye nyílna az alakításával, ha maga a film erőteljesebb lenne.
Viszont sajnos nem az. Bár A szomszéd szoba kifejezetten élvezetes, hangozhat ez akármennyire is furán a történetéből kiindulva, de a személyes hangvétel ellenére is csupán lábjegyzetnek tekinthető Almodóvár elképesztő karrierjében. Szerencsére azonban a főszereplőjével ellentétben a rendező még nem a búcsúlevelét írta meg, jelenleg is új filmen dolgozni.
Ismét eljött az év vége, közeleg a számadás pillanata. Hogy éltük meg az esztendőt, milyen tapasztalatokkal gazdagodtunk? Vagy éppen mi volt az év filmje, az év videójátéka?
Ha a düh-kór már nem elég, akkor a klasszikus, jól bevált veszettség is megteszi, vagy legalábbis egy variánsa. Ettől pedig a francia veszettek szinte szó szerint tépik szét egymást.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Születésének évfordulóján helyezik végső nyugalomra a Nemzet sportolóját.
A milliárdosok vagyona Németország, Japán és Ausztrália tavalyi GDP-jének felel meg.
