„Egyetemi proletárok” – kőkemény szakmai kritika a woke oktatásnak
Marxista gyökerek és az eltörléskultúra, amelyben nincs megbocsátás – az MCC-ben mutatták meg a szakadékot, ahová a nyugati woke oktatás vezet; kérdés: Trump véget tud vetni ennek?
A Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című regényéből készült sorozatban szinte mindenkinek átírták a nemét, a bőrszínét vagy a szexuális orientációját. A High Fidelity a Disney+-on látható.
Nyitókép: High Fidelity (Disney+)
Német Dániel, a Magyar Krónika magazin munkatársa írása
Sokaknál valószínűleg egyfajta sznobság vagy elitizmus is áll a mögött, hogy miután megnéznek egy regényadaptációt, az esetek kilencvenkilenc százalékában azt mondják, hogy a könyv jobb volt. Pedig ez korántsem törvényszerű. A bárányok hallgatnak írott változata például nem éppen megkerülhetetlen klasszikus, ahogy a Holtodiglan is csak egy felejthető ponyva volt, mielőtt David Fincher a stílusérzékével, valamint a kiváló színészeivel mesterművé tette, és még hosszasan lehetne sorolni a példákat.
Nick Hornby egyik legismertebb regénye, a Pop, csajok, satöbbi kapcsán ugyan nem lehet azt állítani, hogy a mozgóképes verzió felülírná azt, de a legendás brit rendező, Stephen Frears annak idején a lehető legtöbbet hozta ki az alapanyagból. A főbb szerepeket játszó John Cusack, Iben Hjejle és Jack Black mellett az összes mellékkarakter remek, a poénok ülnek, de nem csorbítják a drámaiságot, a zenék zseniálisak, a mozi mindemellett tökéletes látlelet a helyüket nem találó harmincasokról.
A történet középpontjában egy lemezbolt-tulajdonos állt, akit miután dob a barátnője, felidézi az öt legnehezebb szakítását, miközben a munkatársaival folyamatosan zenékről és egyéb popkulturális témákról beszélget. És ahogyan megpróbál rájönni, miként szúrta el az életét, a maga szerény eszközeivel az exét is igyekszik visszahódítani. A maga műfajában nagyjából tökéletes filmnek a remake-jét elkészíteni totál felesleges ötletnek tűnt, főleg mindössze húsz évvel a premierje után.
A jelenleg a Disney+ alá tartózó Hulu ezért inkább sorozatformában gondolkozott, és alaposan átírta az egész sztorit.
A mai kor divatja szerint természetesen a woke ideológia jegyében.
Ennek megfelelően a főszereplő nem egy fehér heteroszexuális férfi, hanem egy színes bőrű biszexuális nő, a korábbi változatban Jack Black által játszott túlpörgött munkatársa szintén nemet és bőrszínt váltott – és sajnálatosan a sziporkázó humorát is folyamatos zsörtölődésre cserélte –, a harmadik lemezbolti eladó, a regényben és a moziban is meglehetősen szerencsétlen, csetlő-botló figura pedig meleg lett.
Ami érdekes, hogy a változtatások többsége még a woke legnagyobb ellenzői számára sem igazán zavaró. Ugyanis amíg a könyv Londonban, a film Chicagóban, addig a széria New York szélsőliberális közegében játszódik, így kifejezetten szervesnek és valahol magával értetődőeknek hatnak a módosítások. És valamelyest izgalmasabbá is teszi, hogy ugyanazokat a problémákat és szituációkat így teljesen más kontextusban és nézőpontból ábrázolják. Szintén pozitívuma a sorozatnak, hogy csak lazán kapcsolódik az alapanyaghoz, nem ugyanazt a történetet nézhetjük meg újfent. A főszereplő például csak gyorsan elhadarja a legfájdalmasabb szakításait, a legutóbbi exe sem annyira hangsúlyos, alig-alig tűnik fel a részek többségében,
sokkal inkább egy fiatal lány vergődését és útkeresését kísérhetjük végig a nagyvárosi magányban.
Akit Zoë Kravitz imádnivalóan és végtelenül hitelesen formál meg; a tíz epizód még nagyobb lehetőséget nyújt a karaktere árnyalására.
Kár, hogy a többi szereplőt már nem ilyen gondosan írták meg, ennek köszönhetően a szezon második felében olykor unalomba fullad az egész. És sajnos a jelenbe átültetett sztori miatt a zenék sem olyan szuperek, mint a Pop, csajok, satöbbiben. Most nem „a régen minden jobb volt” típusú kesergésről van szó, de a modern hiphop-, trap- és popdalok egyszerűen nem olyan fogósak, mint az abban megszólaló pop-rock számok. Talán érezhették ezt a készítők is, mert a legdrámaibb helyzetben a modern tételek helyett a 2000-es változatban is hangsúlyos Stevie Wonder-sláger, az I Believe (When I Fall in Love It Will Be Forever) kúszik be.
Mindemellett a visszafogott poénok és a gyakran leülő cselekmény miatt csak bátortalanul ajánlható a széria, Nick Hornby és a nyomában járó Stephen Frears-féle mozgókép rajongói számára azonban érdekes élményt nyújthat. Összességében a zárórész után is szívesen néztük volna tovább, de talán az erőteljes woke ütött vissza, vagy az említett gyengeségek voltak az okai, d eolyan kevés nézője akadt, hogy nem rendelték be második évadot.