Például, hogy a gyermekeknek nem feltétlenül tesz jót a teljesítmény nélküli, folyamatos pozitív visszacsatolás. A kötetben említett egyik páciensből úgy lett az ágyban fekvő, folyamatosan drogozó, videójátékokon és alkalmi szexen tengődő, megcsömörlött, cinikus fiatal, hogy a szülei „attól féltek, ha bármit is számon kérnek vagy megkövetelnek tőle, azzal »kikészítik«, vagy egyenesen »traumát okoznak« neki. A felfogás, hogy a gyerekek törékenyek és sebezhetőek, modern korunk találmánya” – írja a szerző.
„Manapság azt látom, rengeteg szülő retteg attól, hogy valami olyasmit tesz vagy mond, amivel a gyermek lelkét megsebzi, s emiatt a későbbi élete során sérült, vagy akár mentális beteg ember lesz (…) ma már nem csak otthon próbáljuk megvédeni a gyermekeket a megerőltető pszichológiai élményektől, hanem az iskolákban is. Az általános iskolában minden gyerek kap valamilyen elismerést (…) és semmit nem kell letennie az asztalra”.
S még: „túlpatologizáljuk a gyermekkort, és a mai gyerekek már szinte gumiszobákban nőnek fel, nehogy megsérüljenek. Csakhogy így esélyük sincs felkészülni a való életre (…) úgy fogják érezni, minden automatikusan jár, miközben fogalmuk sincsen saját hiányosságaikról.”
Egy másik, a korszellemnek totálisan ellentmondó gondolatmorzsa pedig a szerekhez való hozzáférésről alkotott konszenzusnak megy neki.
Untig ismerjük a liberális politikai elit, a szórakoztatóipar és a média érveit arról, hogy aki drogozni akar, mindenképpen hozzáfér majd az adagjához, s csak az alvilág profitál abból, ha nem lehet legálisan szert vásárolni – ellenben milyen jó lenne legalizálni a drogokat, elsősorban a kannabiszt, mert akkor nincs díler, boldog a fogyasztó, és még adózik is – így az alapgondolat. Az egyik kedvenc példa pedig az amerikai szesztilalom, amely valóban magasba emelte a maffiát a tengerentúlon.