A James McAvoy jutalomjátékát hozó amerikai mozi az elmúlt évek egyik legsokkolóbb európai filmje alapján készült: a remake korrektre sikerült, ám az alkotók meghunyászkodása miatt épp az eredeti mondanivalója veszett ki belőle.
Nyitó-és jelenetkép:UIP-Duna Film
Német Dániel, a Magyar Krónika munkatársa írása
A 2022-es dán–holland A látogatás szinte mindvégig igencsak feszült volt, igazán azonban a fináléja miatt vált emlékezetessé. Ez a filmtörténelem legnyomasztóbb lezárásainak egyike, olyan alkotásokkal végkifejletével vethető össze, mint a Nyomtalanul, a Hetedik vagy az Élve eltemetve.
A történet egy dán családról szólt, amely meglátogat egy holland famíliát, miután összebarátkoztak velük egy nyaralás során. Amint betoppannak az otthonukba, rögtön érezni kezdik, valami nem stimmel a vendéglátóikkal, és jól is sejtik; hamar veszélybe kerül az életük, és akárhogyan próbálnak lelécelni, a menekülési kísérleteik rendre kudarcba fulladnak. Christian Tafdrup rendezésének a sokkolás és a nyomasztás mellett komoly mondanivalója volt, tökéletesen illusztrálta,
hogy az elkényesedett, elpuhult, latte-avokádó fogyasztó nagyvárosi ember milyen tehetetlen, ha fizikai erőszakkal kell szembenéznie
– az üzenetet pedig meglehetősen lélekgyilkos módon adta át.
Annak ellenére, hogy a hasonlóan merész európai vagy ázsiai alkotások amerikai remake-jei általában felvizezik az eredeti művet, a látottak nehogy megfeküdjék a tengerentúli közönség gyomrát, a Szádra ne vedd esetében kifejezetten bizakodóak voltunk. Ugyanis James Watkins rendező az Eden Lake – Gyilkos kilátások című horrorral debütált, amely sok szempontból lényegében ugyanarról beszélt, mint A látogatás. Ebben szintén egy átlagos fiatal párnak kellett megtapasztalnia, milyen veszélyek leselkedhetnek rájuk, ha elhagyják a kényelmes civilizált, nagyvárosi környezetüket – esetükben egy brutális gyerekhorda jelentette a fenyegetést –, és ugyancsak sokkoló végkifejletet tartogatott.
Ezúttal azonban Watkins kezét valószínűleg erősebben megkötötte a stúdió, de szerencsére azért szó sincs arról, hogy teljesen kasztrálták volna az alapanyagul szolgáló filmet. A Szádra ne vedd nem is szolgai feldolgozás, amelyben csupán a színészeken és a helyszíneken – Hollandia helyett ezúttal az angol vidéken kerülnek bajba a hőseink – változtattak, hanem több ponton is átírták a forgatókönyvet, így alig két év után nem pontosan ugyanazt a történetet kell végignézünk újra.
A legüdítőbb újítás mindenképpen a humor, ezalatt azonban korántsem a térdcsapkodós, önfeledt vicceket kell érteni. Hanem végtelenül kínos és arcpirító szituációk sorozatát, ahogy a főszereplő pár próbál némi méltóságot kölcsönözni magának az őket végtelenül leuraló családfővel szemben.
Utóbbit egyébként James McAvoy egészen zseniálisan, elképesztő fizikumát is bevetve formálja meg.
Egyik pillanatban végtelenül tenyérbemászó, folyamatosan viccelődik, mint egy bizonyos idő után elviselhetetlen haver a házibuliban, de a téboly ekkor is ott pislákol a szemében, majd a hirtelen hangulatváltozásaival és dühkitöréseivel megfagyasztja a vért nem csupán a másik pár, de a közönség ereiben is.
A Szádra ne vedd részben az ő játéka, részben pedig a jól megírt párbeszédei és az ügyesen felépített csavarok révén végig képes fenntartani a feszültséget, mégis felemás ízt hagy maga után. Az eredeti rajongói valószínűleg igencsak fájlalni fogják a finálé megváltoztatását. Ami még bosszantóbb, hogy egy ponton ott volt a lehetőség egy hasonlóképpen emlékezetes és végtelenül cinikus lezárásra, az alkotók ezt nem lépték meg, ezáltal A látogatás mondanivalóját is áthúzták.
Azoknak, akik nem látták az eredetit, vagy képesek attól elvonatkoztatni, viszont kellemes élményt kínálhat a film, pláne, mert manapság hiánycikkeknek számítanak a hagyományos és valóban feszült amerikai thrillerek
– utóbbi ligában ez egy kifejezetten erős darab.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
A Pán – A belső sziget című film egy sajátos eszközökkel filmre vitt, fájóan aktuális látomás. Győrffy Ákos filmajánlója.
Travis Timmerman arról is mesélt, milyen volt hónapokig az Aszad-rezsim börtönében ülni.
A volt amerikai házelnök, Nancy Pelosi egy hivatalos luxemburgi út során szenvedett balesetet, de állapota stabil, és a kórházból is folytatja munkáját.
