Ha idegenekkel barátkozol, könnyen megfizethetsz érte – a Szádra ne vedd megmutatja, mi van a latte-avokádó mögött

Nyitó-és jelenetkép:UIP-Duna Film

Német Dániel, a Magyar Krónika munkatársa írása

A 2022-es dán–holland A látogatás szinte mindvégig igencsak feszült volt, igazán azonban a fináléja miatt vált emlékezetessé. Ez a filmtörténelem legnyomasztóbb lezárásainak egyike, olyan alkotásokkal végkifejletével vethető össze, mint a Nyomtalanul, a Hetedik vagy az Élve eltemetve. 

A történet egy dán családról szólt, amely meglátogat egy holland famíliát, miután összebarátkoztak velük egy nyaralás során. Amint betoppannak az otthonukba, rögtön érezni kezdik, valami nem stimmel a vendéglátóikkal, és jól is sejtik; hamar veszélybe kerül az életük, és akárhogyan próbálnak lelécelni, a menekülési kísérleteik rendre kudarcba fulladnak. Christian Tafdrup rendezésének a sokkolás és a nyomasztás mellett komoly mondanivalója volt, tökéletesen illusztrálta, 

– az üzenetet pedig meglehetősen lélekgyilkos módon adta át.

Annak ellenére, hogy a hasonlóan merész európai vagy ázsiai alkotások amerikai remake-jei általában felvizezik az eredeti művet, a látottak nehogy megfeküdjék a tengerentúli közönség gyomrát, a Szádra ne vedd esetében kifejezetten bizakodóak voltunk. Ugyanis James Watkins rendező az Eden Lake – Gyilkos kilátások című horrorral debütált, amely sok szempontból lényegében ugyanarról beszélt, mint A látogatás. Ebben szintén egy átlagos fiatal párnak kellett megtapasztalnia, milyen veszélyek leselkedhetnek rájuk, ha elhagyják a kényelmes civilizált, nagyvárosi környezetüket – esetükben egy brutális gyerekhorda jelentette a fenyegetést –, és ugyancsak sokkoló végkifejletet tartogatott. 

Ezúttal azonban Watkins kezét valószínűleg erősebben megkötötte a stúdió, de szerencsére azért szó sincs arról, hogy teljesen kasztrálták volna az alapanyagul szolgáló filmet. A Szádra ne vedd nem is szolgai feldolgozás, amelyben csupán a színészeken és a helyszíneken – Hollandia helyett ezúttal az angol vidéken kerülnek bajba a hőseink – változtattak, hanem több ponton is átírták a forgatókönyvet, így alig két év után nem pontosan ugyanazt a történetet kell végignézünk újra. 

A legüdítőbb újítás mindenképpen a humor, ezalatt azonban korántsem a térdcsapkodós, önfeledt vicceket kell érteni. Hanem végtelenül kínos és arcpirító szituációk sorozatát, ahogy a főszereplő pár próbál némi méltóságot kölcsönözni magának az őket végtelenül leuraló családfővel szemben.

Egyik pillanatban végtelenül tenyérbemászó, folyamatosan viccelődik, mint egy bizonyos idő után elviselhetetlen haver a házibuliban, de a téboly ekkor is ott pislákol a szemében, majd a hirtelen hangulatváltozásaival és dühkitöréseivel megfagyasztja a vért nem csupán a másik pár, de a közönség ereiben is.

A Szádra ne vedd részben az ő játéka, részben pedig a jól megírt párbeszédei és az ügyesen felépített csavarok révén végig képes fenntartani a feszültséget, mégis felemás ízt hagy maga után. Az eredeti rajongói valószínűleg igencsak fájlalni fogják a finálé megváltoztatását. Ami még bosszantóbb, hogy egy ponton ott volt a lehetőség egy hasonlóképpen emlékezetes és végtelenül cinikus lezárásra, az alkotók ezt nem lépték meg, ezáltal A látogatás mondanivalóját is áthúzták.

Azoknak, akik nem látták az eredetit, vagy képesek attól elvonatkoztatni, viszont kellemes élményt kínálhat a film, pláne, mert manapság hiánycikkeknek számítanak a hagyományos és valóban feszült amerikai thrillerek