Érezni az Egészet

Nyitókép: Pálfy Dániel Ábel

Az ajkamig ér a víz. A túlsó parton a hegyek felett óriási narancsszínű gömbként állni látszik a nap. Megfáradt izmai­mat körülöleli az enyhülést hozó Balaton, amely olyan tiszta, hogy mikor belábaltam, láttam a lábujjaimat. A rózsaszín még küzd a kékkel a szinte tükörsima felszínen, amelyet csak az utolsó pillanataikat élő szúnyogok után kapkodó apró halak ugrásai borzolnak meg. Szeptember van már, de a tó még olyan, mint régen nyár közepén. Szemes háromlépcsős szabadstrandját a parti házaktól csak egy utca választja el. A Badacsonnyal szemben hasalok; a vízben senki, senki. Érzem, hogy meglebbenti a füzek szoknyáját a szél. 

Előttem a minden, amiben csak én vagyok. Mögöttem a bicikli utánfutójából kikászálódott két kislányom igyekszik be a vízbe. De ezt csak tudom, érzékszerveim egyként néznek előre, és semmi egyebet nem engednek be. Az idő értelmezhetetlenné válik. Érzem az Egészet. 

Nem sokszor adatik meg. Ma igen. Velem valamiért mindig a víznél történik ez. Tizen­valahány éve éltem meg ilyesmit a zalacsányi horgásztó partján. A töltésről visszajőve megálltam, és néztem a barátaimat, akik a parton dinnyét ettek, söröztek, kártyáztak és nevettek. Egy másik, még gondtalan élet volt. Akkor, ott nagyon tudatos döntés volt, hogy mindezt eltegyem. Örökre – gondoltam –, de legalábbis míg Isten engedi. 

Mint egy szender, ellibben a pillanat. A lemenő napot felhő szeli ketté, az aranyhíd megszakad. A hegyek elszíntelenednek, és a fény fogytával a gyönyörű kék perspektíva lassan szürkévé változik. Hínár kúszik a talpam alá, a hűlő levegő felborzolja a szőrszálakat a karomon. Vége, ennyi volt. A tökéletesnek tűnő világ újra a régi lesz. 

Megfordulok, és átölelem az úszógumi nélküli bizalommal megérkező kölyköket. Tíz perc, aztán indulni kell, mert sötétedik, és még van előttünk tizenöt kilométer. Kicsit még játszunk, aztán irány a törölköző, és vissza a két gyereket a velük együtt majdnem ötvenkilós bicikli-utánfutóba, ami ma rendesen megdolgoztatott. Jó nap volt, kalandokkal teli, de lassan vége, ahogy a nyárnak is. 

Gyerekként úgy képzeltem, az élet tökéletes lehet. Több évtized és sok értelmetlennek látszó küzdelem kellett ahhoz, hogy elfogadjam, nem így van. Hogy a maximum helyett az optimum felé törekedjek. Mert törekedni azért kell, és akkor jutalmul kapunk egy-két ilyen percet, amelyek megmutatják, milyen lenne az… vagy milyen lesz az, ahol minden tökéletes.

A nyaralóhoz már sötétben érkezünk, az alvó gyerekeket kapásból az ágyukba teszem. A másnap a láz és a hányás jegyében telik – ki tudja, talán épp azon a strandon szedtük össze a calicivírust, amely végigmegy a családon, és beárnyékolja a nyaralás utolsó napjait. A zalacsányi társaságból az egyik legjobb barátunk néhány évvel később, huszonöt évesen meghalt. Épp tíz éve történt, de ma is érzem. Nem, ez az élet messze nem tökéletes. De egy-egy pillanatra lehet az, és ezt meg kell becsülnünk, mert ezek tartják össze az egészet. „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt.”