A családomnál nincs fontosabb – Balla Eszter a Mandinernek

Nyitókép és képek: Ficsor Márton

Számít az, hogy hova születik az ember?
Sokszor meghatározó, igen. De Szekszárddal kapcsolatban sajnos ki kell hogy ábrándítsalak. Valóban ott születtem, de egy pillanatig nem éltem a városban.

Hanem hol?
Egy közeli faluban, Kölesden laktunk ötéves koromig, a nővérem egy évvel idősebb nálam. A szüleim korán elváltak, és anyu nem akart egyedül maradni két kisgyerekkel a családi házban nehéz körülmények között, például az udvarból kellett behordani a fát. Ezért visszaköltöztünk oda, ahol ő felnőtt, Kaposvárra, előbb a nagypapámhoz, majd már a nevelőapukámmal együtt egy másik lakásba. A kezdetekről csak halvány emlékeim vannak, igazán kaposvárinak tartom magam.

Utólag szerencsés fordulat, ha az erős kaposvári színházi hagyományokat nézzük. Ez is benne lehetett a pályaválasztásban?
Direkt biztosan nem. Persze ott volt a helyi színház, szerettem az ottani előadásokat, de sokáig egyáltalán nem gondoltam rá, hogy színész leszek. Még akkor sem, amikor dráma tagozatra mentem a gimnáziumba. Egyszerűen követtem a nővéremet, aki nagyon szeretett oda járni, a frissen alakult suli tele volt fiatal, lendületes, jó fej tanárokkal. Jó ötletnek tűnt nekem is ezt választani, pláne mert amúgy is az a típus voltam, aki nem sok vizet zavar, hanem teszi szépen, amit mások mondanak. Mára ez kicsit megváltozott, szép lassan megtanultam érvényesíteni az akaratomat. Ez nem azt jelenti, hogy ne hallgatnék meg szívesen bárkit, vagy ne fogadnék el tanácsot, de már egyáltalán nem az van, mint régen, amikor csak úgy sodródtam a világban.

Így, szinte véletlenül sodródtál a színművészetire is?
Igen, mondhatni. Vicces, de egyszer kijött a gimibe a Somogyi Hírlap tudósítója, és beszélgetett a diákokkal, hogyan érezzük magunkat, és mik a terveink az érettségi után. A cikk címe az volt, hogy Akik nem akarnak színészek lenni; köztük ott voltam én is.

Mi változott meg aztán hirtelen?
Azt kérdezted, számít-e, hogy hol, hova születünk. Nem csak a konkrét hely meghatározó, az különösen, milyen közegben nő fel az ember. Engem, hála Istennek, nagyon biztonságos környezet vett körül, a pedagógus anyukámtól szelíd nevelést kaptunk, és közben azt is láttuk, micsoda hihetetlen erővel, teherbírással teszi a dolgát minden fronton. Bármi lehettem volna, otthon senki nem terelt vagy lökdösött a színpad felé. Hogy mégis ebbe az irányba fordultam, a gimnáziumi drámatanárunknak köszönhető. Volt egy vándorszíntársula, és nekünk gimnazistáknak is lehetőséget adott fellépésekre városi rendezvényeken, falunapokon. Volt, hogy pénzt is kaptunk a műsorokért. Emlékszem, 1996-ban egy többállomásos szilveszteri haknival harmincötezer forintot kerestem, ami nagy szó volt tizenhat évesen. Ez a tanár javasolta aztán, hogy próbáljam meg a színművészetit, ott is a zenés osztályt; az korán látszott, hogy muzikális vagyok, tíz évig fuvoláztam, kórusban is énekeltem.

Nagy szó, elsőre fel is vettek, ráadásul szokatlanul korán, tizenhét évesen.
Akkoriban még úgy működött a rendszer, hogy a prózai osztályok mellett csak négyévente hirdették meg az operett-musical szakot. El kellett döntenem, hogy vagy megpróbálom egy évvel korábban, és magántanulóként harmadik végén leérettségizem, vagy várok még három évet. Miután megkaptuk az engedélyt, korkedvezménnyel jelentkeztem. Egyszerre készültem szépen az osztályozóvizsgákra, az érettségire meg a felvételire. Utóbbira kicsit az esélytelenek nyugalmával, mert „oda protekció nélkül, pláne vidékről úgysem lehet bejutni”.

Milyenek voltak a Szirtes Tamás osztályában eltöltött évek? Nem ütött vissza a korai nekifutás?
Egyáltalán nem, sőt. A főiskolán pont emiatt mindenki ismert, én voltam a korkedvezménnyel felvett kislány, aki három tortát is kapott a tizennyolcadik születésnapjára, amit a fél színművészetivel együtt ünnepelt. Óvtak, burokban tartottak a tanáraim is. Az énekmesterem, Bagó Gizella különösen, mert pontosan tudta, milyen érzékeny korszakban vagyok – a lányok is mutálnak tizenéves korukban –, és hihetetlenül vigyázott a hangomra, nem siettetett, erőltetett semmit. Összességében semmiféle rossz élményem nem származott a fiatalságomból. Az más kérdés, hogy fejben jó ideig azt sem tudtam, hol vagyok. Lehet, hogy húszévesen sem lett volna másképp; sokáig kifejezetten éretlen személyiség voltam. Viszont szerencsém volt, mert jó emberek vettek körül. Páran, akik picit kilógtunk a zenés osztályból, elkezdtünk másfelé is mozogni. Rezes Judittal, akivel négy évig laktam egy kollégiumi szobában, például mindenféle izgalmas jeleneteket csináltunk. A kollégiumban sok rendező szakos is volt, és egyre gyakrabban hívtak minket a vizsgamunkáikba. Ami amúgy kevésbé jellemző: a zenés osztályokra, legalábbis akkoriban, nemigen volt kíváncsi a szakma.

Téged viszont már az egyetem alatt leszerződtetett Babarczy László Kaposvárra.
Mivel az osztályából többekkel dolgoztam együtt, hamar a látó­terébe kerültem, majd egy egész jól sikerült, Mohácsi János rendezte Mágnás Miska­beugrás után több előadásban játszottam, majd diploma után meghívott társulati tagnak. Szép, de sűrű időszak volt; alig húszévesen ingáztam a két város között, szinte nem is volt más az életemben, csak a színház.

Ami mellé bejött azért a képbe a film is. A Moszkva tér, aztán a Kontroll főszerepe már tudatos döntés volt?
Nem. A Moszkva térbe ugyanúgy belesodródtam, mint a húszas éveim közepéig nagyjából mindenbe. A koleszliftajtó mellé volt kitéve egy plakát, hogy vizsgafilmbe keresnek tizennyolc és huszonvalahány év közötti fiúkat és lányokat, a kaszting a szomszéd Horánszky utcában lesz. Simán elsétáltam a hirdetés mellett, beültem a színművészeti büféjébe, ahol éppen ott ült Karalyos Gábor, őt jól ismertem Kaposvárról. Mesélte, hogy most jött a meghallgatásról, és biztatott, menjek el én is, mert tök jó a hangulat meg tök jó fej a rendező. Húzódoztam, hogy minek, így is állandó rohanás az életem, erre aztán pláne nincs időm. Valahogy mégis beültette a bogarat a fülembe. Vicces volt, amikor kiderült, hogy pont ketten kaptuk meg a két főszerepet. 

Miért döntöttél úgy pár év után, hogy leszállsz a jól futó szekérről, és a bizonytalanságot vállalva eljössz Kaposvárról?
Huszonnégy éves voltam, és életemben először döntöttem komolyan magammal kapcsolatban. Nehéz volt, mert szerettek, remek szerepeket kaptam, mégis úgy éreztem, mennem kell tovább, és a magánéletem is a fővároshoz kötött. És hiába tudtam belülről, hogy számomra ez a helyes lépés, az elválásig vezető utat megsínylettem. Egy olyan személyiségnek, mint amilyen én vagyok, nem mennek könnyen ezek a dolgok.

Mire gondolsz?
Még ma is van néha problémám azzal, hogy nehezen hozok döntést, és nem szeretek nemet mondani sem, mert félek, hogy megbántok vele valakit. 

és hogy vannak dolgok, amiket csak úgy oldhatunk meg, ha a saját kezünkbe vesszük a sorsunkat. De ebben is óriási szerencsém van: a férjem, aki huszonnégy éve a legjobb társam és tanácsadóm, mindig mellettem áll. Szeretek színésznő lenni, mostanában különösen, de nála, illetve a családunknál nincs fontosabb.

A három gyereketek születése némileg le is fékezett a pályán. Soha, a legnyűgösebb napokon sem érezted ezt áldozatnak?
Áldozatnak soha nem éreztem, de voltak nehezebb időszakok, amikor nem igazán láttam a visszautat a munkámhoz. Imádok anya lenni, nem akartam, hogy a gyerekkoruk nélkülem teljen, és lekopogom, eddig még minden óvodai és iskolai ünnepségre sikerült időben odaérnem. De nem szeretném rózsaszínre festeni a képet, sem a hős szerepében tündökölni. Ha nem lenne ennyi segítségem, nem tudtam volna levezényelni a mindennapokat. Nem szokásom semmit fél gőzzel csinálni, előfordul hogy túlhajtom magam. Ilyenkor Dani szokott szólni, hogy jó lenne kicsit visszavenni, mert megint kezdem túlvállalni magam.

Akkor sem omlottál össze, amikor kiderült, hogy Emma Down-szindrómával született?
Emma születése után nagyon nehéz időszak következett az életünkben. Első babánk volt, egyáltalán nem volt tapasztalatom anyaként, ehhez jött, hogy Down-szindrómával született. A terhességem alatt csak úgy találkoztam ezzel a genetikai elváltozással, hogy ezt ki kell szűrni, ez egy betegség. Eltartott egy ideig, amíg a negatív sztereotípiákból és a tudatlanságunkból fakadó aggodalmaink megváltoztak és feloldódtak.

Mennyi idő kellett hozzá?

Addigra álltak be a hétköznapok, és megtanultuk, mire figyeljünk oda aktuálisan ahelyett, hogy folyamatosan azon agyalunk, mi lesz tíz, tizenöt vagy húsz év múlva. Addigra már persze túl voltunk egy csomó, innen nézve felesleges stresszen is. Emlékszem, Emma háromhetes volt, én meg azon görcsöltem, nem vagyunk-e elkésve a korai fejlesztésével. Aztán annak rendje-módja szerint elkezdtük vinni mindenfelé. Akadt szakember, aki olyan negatív jövőképet festett, hogy azt éreztük, vége az életünknek. Ez nagyon káros találkozás volt, mert érzelmileg kiszolgáltatottak voltunk, és semmi értelme nem volt még jobban ránk ijeszteni. Szerencsére a férjemmel hamar felismertük ezt, és mentünk tovább, egészen odáig, amíg meg nem találtuk azt a közeget, ahol reálisan kezelik őt, a fejleszthetőségét, a képességeit, a lehetőségeit. Most ballagott a nyolcadik osztályban, az integrált óvoda után tudatosan egy speciális iskolába írattuk, ahol remekül érzi magát, sikerélményei, barátai lettek.

Misszió is számodra, hogy mindig hasonlóan nyíltan beszéltél Emmáról és a vele kapcsolatos problémákról, dilemmákról?
Az első interjú után, amiben Emmáról és a Down-­szindrómáról beszéltem, rengeteg pozitív vissza­jelzést kaptam. Rájöttem, hogy a szakmámból adódóan az emberek jobban figyelnek rám, ezért a felelősség is nagyobb, hogy mit és hogyan mondok. Becsülöm azt, aki az előző foglalkozását otthagyva fogyatékkal élő emberek ügyeinek szolgálatába áll. Én nem tudok végleg lemondani a hivatásomról, de a magam eszközeivel igyekszem segíteni, sok karitatív rendezvényre hívnak fellépni, műsort vezetni. Amikor interjúban kérdeznek, igyekszem tartani valamifajta egyensúlyt: nem titkolni a nehézségeinket, de nem is hivalkodni velük. Hiszem, hogy lehet ebben a megváltozott élethelyzetben normálisan, túlzások nélkül élni. Aki hasonló cipőben jár, pontosan tudja, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekek esetében hatványozott felelőssége van a szülőnek. Tudatosan figyelnünk kell az évek során, hogy az egyéni képességekhez mérten a lehető legönállóbb életre neveljük a gyerekünket. Ez nap mint nap rengeteg energiát követel. Emmának ugyanúgy be kell tartania bizonyos szabályokat, és ugyanúgy vannak feladatai, mint a testvéreinek, ebből, ha tetszik, ha nem, nem engedünk. Mostanában nekem a legnagyobb kihívás azt eldönteni, hogy szimplán kamasz, és azért dacol, vagy tényleg nehézségbe ütközik számára az adott feladat elvégzése. 

Visszakanyarodva a színpadhoz, azt mondtad, mostanában különösen szeretsz színésznő lenni. Miért?
Mert hirtelen csodálatos dolgok történtek velem. Mire a gyerekek kicsit nagyobbak lettek, és újra tudtam volna több szerepet vállalni, jött a korona­vírus-járvány, és csaknem lenullázott mindent. Ám mielőtt kétségbeestem volna, hogy esetleg nem lesz elég tennivalóm, sorra megtaláltak a lehetőségek. 
A Centrál Színházban például, ahova Puskás Tamás hívott, hogy vegyem át Tompos Kátya, illetve az őt váltó Ágoston Kati szerepét a My Fair Ladyben. 
Ez Kátya betegsége miatt szomorúsággal töltött el, az viszont boldogsággal, hogy húsz éve már voltam egyszer Eliza, és nem gondoltam volna, hogy negyven fölött újra rám talál a szerep. Aztán jött ugyanitt a Fekete Péter Colette-je; a sok naiva után élvezettel próbáltam ki magam végre szubrettként is. A legújabb közös bemutatónk pedig Molnár Ferenc Játék a kastélyban-ja, amit nyáron nagy sikerrel játszottunk Szigligeten, és néhány hete megvolt a budapesti premier is. Itt ráadásul már társulati tagként állhattam a Centrál színpadára; húsz év után jó újra egy csapathoz tartozni, különösen egy ilyen, az ízlésemhez színházilag és emberileg is közel álló, családias helyen. A Játék a kastélyban meg igazi jutalomjáték, színésznőnek színésznőt alakítani kifejezetten hálás feladat. Amellett, hogy többszörös kihívás is persze. Korábban még nem volt dolgom Molnár Ferenccel, ahogyan alapvetően nem a prózai, hanem a zenés darabokban érzem komfortosan magam.

Más szempontból is hozott jót a közelmúlt. A Kaszás Attila-díj egyfajta visszaigazolása annak, hogy így is lehet: csendben, alázattal tenni a legjobb tudásunk szerint a dolgunkat?
A Kaszás Attila-díj létrehozói egy különleges, háromfordulós rendszert találtak ki, ahol egy színház, aztán a kollégák, végül a közönség szavazhat. Ettől ez a díj igazán független, nem egy szűk réteg vagy valamilyen szubjektív zsűri véleménye. Ezért különösen nagy megtiszteltetés, hogy idén én kaphattam. Hálás vagyok a 6színnek, hogy első körben engem jelölt. És igen, ez egyfajta visszaigazolás. Aznap azért egy kicsit büszke is voltam magamra. Azóta pedig ugyanúgy, teljes erőbedobással folytatom a munkám.