„Kibicikliztünk a falu végére, a bárányok meg mintha egyenesen a mennyország felé meneteltek volna” – Mohos Zsófia fotográfus a Mandinernek

Nyitókép és fotók: Mandiner / Ficsor Márton

Ha nincs a nagymama háza Kisecseten, nincs fotózás sem?
Ezen én is sokszor gondolkodom. Pláne, mert olyan sok véletlen kellett hozzá, hogy a nagy­mamám eljusson ebbe a pici nógrádi faluba.

Hogyan került a fővárosból éppen oda?
A vidéki élet, létforma, annak minden előnyével és hátrányával, örömével és bánatával nem volt ismeretlen a számára. Kecskemétről származik, a nagymamája, vagyis az én ükanyám nagygazda volt a tanyavilágban. Sokszor mesélte, hogy a háború mellett, ellenkező előjellel, ez volt az egyik meghatározó élménye gyerekkorában: testközelből látni, hogyan működik egy ilyen gazdaság. Az aratást különösen gyakran felemlegette, ahogyan ebédkor a szépen megterített hosszú asztaloknál ültek a napszámosok; annyiszor hallottam erről, hogy szinte saját emlékként égett belém a gyönyörű, verandás parasztház árnyékában kanalazó emberek képe. A nagymamám aztán tizen­nyolc éves korában férjhez ment, és Budapestre került, ám mindig visszavágyott a faluba, a kertbe, a vidék jó értelemben vett egyszerűségébe. Ezért miután a nagypapám korán meghalt, anyukám meg Keszthelyre került dolgozni, kitalálta, hogy vesz magának valahol egy parasztházat. De nem azért, hogy „vikkendezzen”, ahogyan Nógrádban mondják a Pestről érkező nyaralókra, hanem hogy legyen egy kis földje, konyhakertje, amit a két kezével – fizikailag is visszatérve a gyökereihez – megművel. A közeli faluban lakó ismerőseit látogatta meg, ők ajánlották neki, hogy esetleg nézzen körbe Kisecseten. Átmentek, megálltak egy romos, lakatlannak látszó ház előtt, mire a szomszédban kapálgató asszony odakiabált, hogy pont most temetik a bácsit, valószínűleg eladó lesz a ház, jöjjön vissza néhány hét múlva. Így is történt, és valóban, ezzel új fejezet nyílt az én történetemben is.

Miért volt jó Kisecseten lenni?
Nem csak volt, most is az – a ház, ahova ma már én viszem a két kisfiamat, mindig is a világ közepe marad nekem. Talán mert soha nem éreztem tehernek, hogy hétvégenként meg az iskolai szünetekben menni kellett. Ellenkezőleg, izgalmas volt, hogy mindig történt valami. A kapálgató szomszéd­asszony, Zsuzsika néni hamar nagy barátnője lett a nagymamámnak, a faluból másokkal együtt sokat segített neki abban, mit hogyan kell csinálni a kertben. Természetes volt, hogy az ő életüknek – volt egy kis gazdaságuk – a mi családunk ugyanúgy részese lett. Szénahordás, traktoron döcögés, a földeken való munka; Zsuzsika néni magától értetődően vitt magával mindenhova, soha nem éreztette, hogy teher lennék neki, és nem akart kényszeresen foglalkoztatni sem. Egyszerűen tette a dolgát, sütött-főzött, etette az állatokat, tömte a kacsát, én meg reggeltől estig vele voltam, és közben mindenféléről beszélgettünk. A legszebb a báránylegeltetés volt, Zsuzsika nénivel meg a pásztor fiával hajnalban, még a nagy meleg előtt kibicikliztünk a falu végére, a bárányok meg mintha egyenesen a mennyország felé meneteltek volna. Van is egy ilyen fotóm, háttérben az erdőből a hegy tetejére kibukó úttal – ez nekem azóta is a tökéletesség, az időtlenség, a határtalan boldogság szimbóluma.

Akkor nem is csak Kisecset, hanem a bárányok és Zsuzsika néni miatt nőtt fel önben a vágy: vala­hogy örökké tenni az ilyen kerek pillanatokat?
Igen, a már tudatosan készített első fotóimat tizenhat-tizenhét évesen a báránylegelő és a mindenhova viseletbe járó és a paraszti életet, munkát komolyan vevő Zsuzsika néni ihlette; ráéreztem, hogy ez ma már milyen ritka, és ha én nem teszek valamit, az egésznek talán még az emléke is nyomtalanul eltűnik. Aztán elkezdtem fényképezni a többi falubélit. Gyerekként sokat bicajoztunk fel-alá az utcákon, ha más nem, látásból elég jól ismertem mindenkit.

Egyszer még azt is kitalálta, hogy falumúzeumot alapít.
Az egy fantasztikus nyár volt. A helyi barátnőimmel bekopogtunk mindenkihez, kutattuk a kincseket a padláson, beszélgettünk a háziakkal, köztük rengeteg időssel. Akkor sajnos még nem volt fényképezőgépem, de később, amikor a szüleimnek köszönhetően hozzájutottam egy komolyabb darabhoz, elkezdtem a mise után kérdezgetni a néniket, lefotózhatom-e őket. Mert volt egy kép, ami a bárányvonuláshoz hasonlóan már egészen kicsiként elvarázsolt: jöttek ki a viseletes asszonyok a templomból, indultak haza egymásba karolva, szemből sütött a nap – kimerevített örökkévalóság ez is. Azóta évről évre készítem róluk a fényképeket, a bő szoknyás ballagók szinte elfogytak, de minél kevesebben vannak, annál erősebb a belső késztetésem: megörökíteni és ezzel megőrizni a jövőnek, amit csak lehet. Szerencsés vagyok, mert a múltmentés vágya a génjeimbe kódolt családi örökség: a nagymamám restaurátor volt, az anyukám meg régész, igaz, az őskorral foglalkozik, de a lényeget tekintve nincs különbség.

És talán azért is szerencsés, mert egyszerre van kint és bent, és ez minden irányból segít a valóságot látni. Ez amolyan hídszerep is?
Talán. Lehet, hogy erre születtem, ez a dolgom: összekötni a múltat a jelennel, a kis falut a nagyvárossal. Hogy a környékbeliek elfogadnak, hogy hagyták-hagyják magukat fotózni, miközben szép lassan megnyílnak a találkozásaink alatt, ennek is köszönhető; nem újszülöttként, mindenre rácsodálkozva érkeztem meg az ő világukba, megvannak a magam tapasztalatai, ismerem a szavaikat, az ételeiket, a szokásaikat, az eszközöket, amiket használnak. Amikor Kisecsetet és körzetét „kinőttem”, és elkezdtem az ugyancsak palóc identitású Rimócon és a vajdasági Kupuszinán is fotózni az MMA-ösztöndíjnak köszönhetően, mint egy névjegykártyát vittem magammal a Görbeország című fotókönyvemet, a címet Mikszáthtól kölcsönöztem. Ezzel kopogtattam be vadidegen asszonyokhoz, hogy „jó napot kívánok, Bözsi néni, jöttem követni az életét”. Ők meg nézegették a képeket, és rácsodálkoztak, hogy „jé, ez a kisecseti asszony a viseletben pont úgy néz ki, mint én”, vagy „jaj, nálunk pont ilyen tapéta van a falon”. Így már könnyen tudtak kapcsolódni ahhoz, amit csinálok, és megnyíltak előttem, szinte kérés nélkül elmesélve a sokszor nem könnyű életüket.

Maradva még egy villanásnyit Kisecsetnél, egy másik helybéli asszonyról, Rózsi néniről külön is készített egy sorozatot. Ez miben volt előrelépés a korábbiakhoz képest?
Rózsi nénit egy temetés után szólítottam meg, majd utána többször elmentem hozzá. Akkor már tudatosabban foglalkoztam a fotózással, képzésre jártam, és ő volt az első, akit úgy fényképeztem, hogy a történetét is a képek mellé raktam.

Mert olyan különleges?
Egyáltalán nem. Semmi extra, férjhez ment, gyereket nevelt, dolgozott hajnaltól éjszakáig. De volt egy mondása, amit fontosnak tartok. Mindig megfogta a vállamat, a szemembe nézett, és azt mondta: „Tudod, Zsófikám, megmarad a hit, a remény, a szeretet meg az akarat.” És ez, az akarat szerintem a kulcsszó. Ez tartotta meg a régieket, és ezt próbálom én is felfedezni magamban. Amellett, hogy az idősek életképessége is lenyűgöz. Például hogy mennyire kevés pénzből meg tudnak élni úgy, hogy még az unokákat is segítik. A koronavírus-járvány alatt eszükbe sem jutott pánikolni, mi lesz, ha elfogy valami a boltban, hiszen a spájzban, pincében, kertben, udvarban jó időre megvan minden. Sőt, a leg­öregebbek még a szövés-fonáshoz is értenek, ha kellene, a vásznat, a ruhát, a lepedőt is elkészítenék maguknak. Nem jó, hogy ezek a tudások így kivesztek a köztudatból, maximum művészetként, hobbiként élnek tovább. Nyilván nem azt mondom, hogy minden részletében úgy kellene léteznünk a mindennapokban, mint száz vagy akár ötven éve, de a rendszerektől való függetlenség önbecsülést, tartást, biztonságot ad. És persze akadnak olyan dolgok is, amelyek annak idején a paraszti világ majdhogynem természetes részei voltak, de jó, hogy megszabadultunk tőlük. Különösen mi, nők, gondolok itt az elrendezett, sokszor boldogtalanságba futó házasságra vagy a sajnos nem olyan ritka családon belüli erőszakra.

Az véletlen vagy tudatos, hogy a fotóin többnyire nők szerepelnek?
Az ok egyszerű, ebben a nyolcvanas-kilencvenes korosztályban sokkal több a nő, döbbenetes, de jó néhányan közülük húsz-harminc éve özvegyek. Hogy ennek mi az oka, a szociológusok biztosan meg tudnák mondani, de azért nemegyszer hallottam, hogy „a férjem jó ember volt, csak az ital volt a rossz”. Viszont azt is megfigyeltem, hogy aki férfiként eljut a nyolcvanöt-kilencvenig, gyakran majdnem a százat is megéri. Találkoztam például egy kilencvenkilenc éves kupuszinai bácsival, aki még harcolt a második világháborúban, két lábon járó történelem; néhány hete halt meg. Egyébként szintén személyes tapasztalat, hogy a nyolcvanas éveikben járók teljesen más nemzedék, mint a kilencven felettiek, talán azért, mert más életszakaszban élték át a háborút. Ez is azt mutatja, hogy az idősek nem egy massza, ahogy a fiatalkor gőgjéből hajlamosak vagyunk nézni őket. És örülnek, ha valaki kíváncsi rájuk, meghallgatja és komolyan veszi őket.

Biztosan ezért adta a Rózsi néni-féle sorozatnak a Csendes magány címet.
Igen. Sok mai idős ember ebben él. Az övék az utolsó olyan nemzedék, amelyik még több­generációs nagycsaládban nőtt fel, ők még ápolták az öregjeiket, nem mentek el a falujukból. A gyerekeik viszont jellemzően igen, ezért most azt élik meg, hogy abban a házban, amit a férjükkel a két kezükkel fölépítettek, és korábban akár tízen is laktak benne, egyedül bolyonganak. A fiatalok csak az ünnepekre járnak haza, és egy óra alatt letudják a nagyit. Én viszont szeretek velük lenni, mert sokkal többet kapok tőlük, mint amennyi energiámba telik végignézni az összes dédunoka fényképét. Igyekszem terelgetni is a beszélgetést, de néha éppen a spontaneitásból nőnek ki a legszebb történetek; amikor Bözsi néni ízesen, csodálatos szavakkal elmesélte, hogyan sütötték régen a kemencében a kenyeret, annál gyönyörűbbet még soha nem hallottam. Egy falu múltját pedig igazán csak így, ilyen személyes történetek mentén lehet rekonstruálni. Az nem elég, ha beírom a Google-ba, hogy Rimóc, és elolvasom, hogy ez egy palóc település, ahol van főkötő-kiállítás meg Rozi néni babamúzeuma. Az adatok persze meglesznek, de Rimócról nem tudok meg igazán semmit, például hogy milyenek voltak azok a hétköznapok, amelyekből a maiak kinőttek, és hogy miként lehetett, hogy valaki még a szomszédos Hollókőre, mivel „nem volt ott semmi dolga”, sem jutott el soha életében.

Rimócot és Kupuszinát mi köti össze Kisecsettel?
A palócság, főként a 21. században, már kevésbé a közös nyelvet, sokkal inkább a hagyományőrzésben megjelenő összetartozás-tudatot jelenti. Amikor Kisecsetet követően új helyszínek után kutattam, több falut is alaposan körbejártam Nógrádban, és ahogy besétáltam Rimócra, valahogy rögtön éreztem, ezt keresem, ez az én helyem. Kupuszina nevét pedig a Palóc világtalálkozón hallottam először; feltűnt, hogy egy lakodalmas csapat szívből, jókedvből, nem be­tanult lépésekkel táncol, na ők voltak a kupuszinaiak. Amikor utánaolvastam a település történetének, kiderült, hogy már önmagában érdekes. Mária Terézia telepített oda egy maroknyi palócot, ám ez idővel feledésbe merült, és csak a 20. század elején, nyelvészek segítségével fedezték fel a gyökereiket, hagyományaikat. Azóta kifejezetten büszkék a palócságukra, ami a magyarságuk szilárd támasza is a kisebbségi létben. Erre nagy szükség is van, hiszen Kupuszina a környék egyetlen színmagyar települése, szerbek és horvátok gyűrűjében küzd az asszimiláció ellen.

Vagyis a két település egyszerre nagyon különböző és nagyon hasonló?
Pontosan. Fontos összekötő kapocs még közöttük, hogy mindkettőnek van saját rezesbandája, és ami még lényegesebb, hogy fiatalok is lakják, akik organikusan átveszik a hagyományokat, őket is szerettem volna megörökíteni. És nemcsak úgy, kirakatszerűen, a turisták miatt, vagy hogy mondjuk alapítanak egy tánccsoportot, és azzal eljárnak időnként fellépni, hanem élő módon. Kupuszinán a lakodalomban például ma is magától értetődően viseletbe öltöznek az örömszülők, húsvétkor, az öntözéskor a helyi rezesbanda kíséretében érkező legényt szintén viseletben várják a nők. Rimócon meg ott vannak a máriás lányok, akik ugyancsak beöltözve viszik a körmenetben a vállukon a Szűz Mária-szobrot; ez anyáról lányra szálló örökség.

Akkor mégiscsak van remény: legalább formaságokban átmenteni valamit a régi, paraszti kultúrából a jövőbe?
Nehéz kérdés. Tény, hogy ha a Rimóci Rezesbandát nézem, a tagjai lassan csak hétvégente, zenélni járnak haza, mivel a környéken kevés a munkalehetőség, egyre jobban szétszóródnak a világban. Emiatt csökken a fiatalok száma is, akik átvehetnék tőlük a stafétabotot. Vajdaságban meg a kettős állampolgárság egyúttal európai uniós belépőt is jelent; az ezerötszáz kupuszinaiból körülbelül nyolcszázan más országban, jellemzően Ausztriában vagy Németországban élnek, dolgoznak, a gyerekeket meg elküldik Szabadkára, Szegedre, Bajára, Budapestre gimnáziumba. Ezzel együtt minden egyszerűsödik, szűkül, vacakosodik. Beleértve a hagyományokat is, a kupuszinai karácsonyi éneklésen például már kezdik elhagyni a lányok a népviseletet.

Ön mégis az idillt igyekszik megőrizni a képeivel, már-már szebbé varázsolva a valóságot. Miért?
Mert az értéket szeretném megmutatni, nem a pusztulást. Készíthetnék szociofotókat is, például a rimóci cigánysoron már többször jártam, de akkor sem a fal repedéseit örökítettem meg, hanem a csodálatosan szép arcokat. Ez üzenet a helyben élőknek, hogy igenis van mire büszkének lenniük. És üzenet nekünk is, hogyan nézne ki a valódi élet. 

***

***

***