Amikor az ember kap egy autizmussal élő gyereket a Jóistentől, nagyon elgondolkozik, hogy miért éppen ő

És akkor a következő kérdés: hogy jó, jó, de te ezt el tudod fogadni? Tudsz te ezzel mindennap együtt élni? Nincs más válasz, csak az igen. Lehet, mert kell. Nem tudod, hogy hová fogtok jutni, de csinálod. A legjobbat akarod, a legnagyobb türelemmel. Megjársz a gyerekkel mennyet és poklot, és aztán egy reggel arra ébredsz, hogy eltelt tizenhat év, mindjárt felnőtt lesz, bár ő ez ellen határozottan tiltakozik, kikéri magának, ő nem lesz soha felnőtt. Max nagykorú.

Ő Benedek, a mi Benink.

A Csík zenekar, s annak elágazásai a Kispál, a Quimby, Presser felé. Milliószor meghallgatja. Aztán a kezébe kerül egy hegedű, és úgy akar játszani, mint Csík Jani meg Szabó Attila. Fül van hozzá, a finommotorika nem az igazi. Majd alakul. Jár a suliban népihegedű-órára. Kiscsőszről elhozza a vándorkupát, ami a művészeti iskolások vetélkedőjének a fődíja. Mondom neki, hogy ez napi fél óra gyakorlással jár. Azt is elfogadja. Gyakorol.

Elviszem Halmos Attilához Piliscsabára, összekacsin­tanak, és valami elkezd működni. Kijár a gyerek mester­kurzusra Piliscsabára, Varga István Kiscsipástól kalotaszegit, Kodoba Florintól mezőségit tanul, és egyszer azt mondja, hogy ő szeretne elmenni az Ágas-bogas népművészeti táborba. A húga ment volna, de a barátnői máshová mennek táborokba, így ő átengedi az utolsó pillanatban a tesójának. Együtt vele nem akar menni, mert akkor ő lenne a pesztra, s ez alól felmentjük.

Az auti tesó megy. Telefonok a szervezőknek, vállalják-e egyedül, szülő nélkül, mert én nem tudok ott lenni, az anyja meg külföldön. Külön nem tudnak neki felügyeletet biztosítani, mondják, de szerintük menni fog. Minden különleges tudnivalót elmondok róla. A fiamnak is, hogy kihez fordulhat, ha baj van, és belevágunk. Elviszem őt Péliföldszentkeresztre a szalézi rend ifjúsági szállására. A Gerecsében, festői helyen van a a tábor, Budapesttől egyórányira. Az egyik szobatársa Dobi Pali, aki a Kolompos-táborokban a kézműves-foglalkozásokat tartja, régi ismerős. Telefonszámot cserélünk, ha mégis lenne valami. Naponta kétszer három órát hegedül a gyerek, este beül a táncházba, és ott folytatja hajnalig.

Hét közben meglátogatom. Délután kanyargok a pilisi dombok közt Péliföldszentkereszt felé. Aratják a búzát, hatalmas napraforgótáblák sárgára festik a tájat. Gyönyörű nyár van. Ebben a napraforgósárga tájban a Gerecse keleti nyúlványán előbukkan egy domb, a tetejére épített szalézi templom, vele a kolostoregyüttes, zarándokház. 

A táborban tanító tanárok épp a Kájoni-misére készülnek. Reneszánsz, barokk dallamok szólalnak meg népi hangszereken a ferences szerzetes gyűjtéséből és szerzeményeiből. „Édes Hazámnak akartam szólgálni, és másoknak-is alkalmatosságot e’ kis múnkámmal adni, hogy akadály-nélkül dicsirhessék az Istent” − írja Kájoni az énekeskönyve előszavában az 1700-as évek elején. A prédikációt egy fiatal nigériai származású szalézi szerzetes, Ilodigwe Emmanuel tartja ékes magyarsággal. Este bonchidai táncház van, beül a fiam is a zenészek mögé, és szépen ellesi a forgatós dallamait.

Utolsó este hívom, nem veszi fel, aztán ír: „Bocs, ne haragudj, hogy nem hívtalak. Nagyon belelendültem a muzsikába. Holnap találkozunk.” Amikor érte megyek, még tart az összehúzás, aztán elmegy a fiam, hosszan búcsúzik, mindenkit megölel. Mielőtt elhagyjuk a tábort, végigmegyünk egy úton, ami a kolostortól indul.

Nem szokványos stációk, nem Krisztus szenvedéstörténete, hanem a feltámadás utáni. Hálát adunk azért, hogy lement dráma nélkül a hét. Először táborozott egyedül, egy hétig szabad volt a fiú. 

„Sok ölelést kaptam” − mondja hazafelé az autóban. Sokan figyeltek rá, ő meg csak muzsikált és énekelt hajnalig mindennap. Azt csinálta, amit igazán szeret. Hatalmas ereje van a zenének. Ilyenkor az emberben újjáéled a remény.