Nincs olyan, hogy szép háború, ezt Vietnámban a saját szememmel láttam – Kondor László fotográfus a Mandinernek

Nyitókép: Muray Gábor

Mit követett el, hogy alig tizenhat évesen menekülnie kellett?
Akkor már néhány éve Kaposmérőn laktunk a családommal. Apám jogászként végzett a kolozsvári egyetemen, de jó érzékkel inkább beállt a Magyar Államvasutakhoz dolgozni. A vasutaslétnek persze voltak előnyei és hátrányai is. Utóbbiak közé tartozott, hogy viszonylag sűrűn költözni kellett, így én Nagyvárad kertvárosában, a húgom pedig már Bácsalmáson született, majd egy ideig Pincehelyen éltünk, és onnan mentünk végállomásként Kapos­mérőre. Az viszont nagy előny volt, hogy mivel a háború miatt óriási szükség volt a MÁV-dolgozókra, ezért apámnak, hiába volt hadnagyként érvényes behívója, nem kellett bevonulnia. Azért persze nem ment el mellettünk nyomtalanul a dolog. A falunk nem volt messze a Balatontól, ahol kemény harcok folytak. Néhány hetet a házunk alatti pincében töltöttünk, ahol én kicsi gyerekként tébécés lettem; hogy a szüleim honnan szereztek penicillint, azóta sem tudom, de csak ennek köszönhetően éltem túl. A közeli durva összecsapások oka egyébként az volt, hogy a németek 1944–45 telén kétségbeesetten igyekeztek tartani a balatoni védelmi vonalat, és ennek sok orosz áldozatul esett. De hát nincs olyan, hogy szép háború, ezt Vietnámban később a saját szememmel láttam. Most pedig, örök pacifistaként, megrendülve nézem, mi zajlik az oroszok és az ukránok között. Egy kicsit elkalandoztam, mi is volt a kérdés?

Hogy miért kellett előbb a somogyi vidéket, majd Magyarországot kamaszként hirtelen elhagynia.
Lényegében egy diákcsíny miatt, aminek akkoriban persze elég súlyos következményei lehettek volna. Kaposvárra, a Táncsics Mihály Gimnáziumba jártam. Amikor 1956. október 24-én a Kossuth rádióból megtudtuk, hogy Pesten kitört a forradalom, kirohantunk a termekből, és néhány felsőbb évessel együtt a pedellustól kapott fűrész segítségével leszedtük a vörös csillagot az iskola tetejéről. Erről pechünkre tucatnyi fotó készült. Közben az akkor már a fő­városban tanuló bátyám addig kóválygott az utcákon, amíg november 7-én hajnalban meglőtték a Bécsi kapu alatt. Óriási szerencséje volt, mert ahogyan 
a háborúban nevezik, millió dolláros sérülése lett: a golyó sem eret, sem csontot nem ért. Akárhogy is, apám, aki a statárium miatt nem hagyhatta ott az állomást, felküldött érte; teherautóval zötykölődtünk haza, én hátul a ponyva alatt az ólmos esőben. Amikor a testvérem kicsit összeszedte magát, néhány hét múlva, apám összehívott mindenkit, és a történelmi ismereteire hivatkozva azt tanácsolta, menjünk, amíg nyitva a határ, mert Magyarországon a közeljövőben valószínűleg nem sok jó vár ránk. Másnap felszálltunk a vonatra, és hamarosan megérkeztünk Ausztriába, a traiskircheni menekülttáborba.

Onnan meg rögtön irány az Egyesült Államok?
Nem egészen. Először is a bátyám sebe szétnyílt, belázasodott, és elvitték egy bécsi kórházba. Kétszer is meglátogattam, emlékszem, milyen nagy hatással volt rám közvetlenül karácsony előtt, hogy az egész város fényárban úszott – óriási kontraszt volt ahhoz képest, hogy otthon, pláne vidéken meg alig működött a közvilágítás. Amikor megerősödve visszajött, elkezdtünk töprengeni rajta, hogyan tovább. A dolog úgy zajlott, hogy ott ültek a különböző országok képviselői a logóik alatt, de mire mi a fentieken túljutottunk, a legjobb helyeknek már lőttek, nyilván szinte mindenki az USA-ba meg Angliába tartott. Én már romantikusan elképzeltem magunkat új-zélandi birkapásztorként, később farmtulajdonosként, amikor jött egy deus ex machina; visszagondolva tele volt ilyenekkel az életem.

Minek a képében?
Inkább kinek. A teremtől indultam éppen a folyosói mosdóba, amikor szembejött egy fekete papi ruhás kis fazon, nekem meg kicsúszott a számon, hogy „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”. Erre kiderült, hogy ő is magyar, és történetesen éppen az innsbrucki magyar reálgimnáziumba toboroz fiatalokat kollégiummal, teljes ellátással, ösztöndíjjal. Este már az Arlberg expresszen ültünk, másnap hajnalban pedig leszálltunk egy igazi mesevilágban a tiroli hegyek óriási, hólepte fenyőfái között. A bátyám, miután a tanév végén leérettségizett, Rómába ment építészetet tanulni, három és fél év múlva pedig továbbállt Chicagóba. Én meg áttettem a szék­helyem egy másik magyar középiskolába, az iselsbergi Königin Juliana Schuléban leérettségiztem, és előbb Innsbruckba mentem, mert – a mai napig nem értem, minek – kitaláltam, hogy pszichológus leszek.

De nem az lett, miért?
Egyre érett bennem az elhatározás, hogy nekem is az USA-ban lenne a helyem. Nem mintha nem szerettem volna Ausztriát, csak kissé szűknek éreztem. 1961 áprilisában érkeztem meg Chicagóba, és beálltam a testvérem mellé egy közeli kisváros vasgyárába dolgozni.

Ekkor már önnel utazott a fényképezőgépe is?
Amatőr szinten már fotóztam, igen. Innsbruckban volt egy kedves szobatársam, a főnemesi származású Vlasics Aladár; az ő gépét kértem néha kölcsön. Aztán vettem egy elég tropa kis 35 milliméterest, és magamtól megtanultam előhívni, nyomtatni. Nagy terveim nem voltak, azt pláne nem sejtettem, hogy egyszer ez, a fényképezés lesz az életem. Olyannyira nem, hogy megunva a gyári reménytelenséget, fogtam magam, és a világon ma is mindenütt jelen lévő „magyar maffia” segítségével elmentem a Chicagói Egyetemre nemzetközi politológiát hallgatni.

Mit jelent ez a magyar maffia?
Jó esetben egymás segítését. Én valahogy megismerkedtem azzal a magyar származású emberrel, aki az egyetem teniszpályás, éttermes professzori elitklubját vezette; ő javasolta, hogy egyik délután ugorjak be, mert mindig van munkaerő-felvétel. Meg is tettem, és mivel ott üldögélt az új dékán is, aki éppen azon dolgozott, hogy az iskola régi fényét nemzetközi diákság toborzásával visszaállítsa, ez az ismerősöm be is mutatott neki. Tweedzakós, pipázós, angolos kis ürge volt, aki – megint csak egy deus ex machina – ugyanolyan operarajongó volt, mint én; még Ausztriában szerettem bele a műfajba. Beszélgettünk többek között Richard Strauss A rózsalovagjáról, megebédeltetett, és kérte, hogy másnap jelentkezzek a titkárságon, kapok ösztöndíjat és lakást az úgynevezett nemzetközi házban. Csak az érdekesség kedvéért: ugyanitt tanult a flow-elmélettel híressé vált Csíkszentmihályi Mihály. Az előzmények miatt én is pszichológiával kezdtem, de a békaboncolás lehetősége nagyon nem tetszett, ezért átirányoztam magam a nemzetközi politika szakra. Itt nagy szerencsémre Hans Morgenthau, John Kennedy elnök egykori tanácsadója lett a mentorom, aki Vietnám nagy bírálója volt, mondván, csak kudarccal járhat a fogalmat sem ismerő országokba demokráciát importálni. Ez a tézise azóta számtalanszor beigazolódott, teljesen egyetértettem és -értek a mai napig vele.

Mégis elment Vietnámba, ráadásul katonáskodni, miért?
Először még gyorsan megnősültem, és született két gyerekem. Közben egyre jobban megtaláltam magam a fényképezésben, sőt egy ideig Europa Café néven kávéházat is működtettem, ami ugyan hamar csődbe ment, de az árából tudtam venni néhány egész jó fényképezőgépet, például az első Nikonomat. Elkezdtem szabadúszóként dolgozni, és megint csak szerencsém volt: az 1968-as chicagói demokrata elnökjelölő gyűlés napjaiban jártam a gépemmel az utcákat, és egyedüliként sikerült megörökítenem azt az esetet, amikor egy hős rendőr egymagában próbált a háború ellen demonstráló tömeg közepén az emberek lelkére beszélni, hogy menjenek haza, mert nincs esélyük a nemzeti gárdisták ellen. A sorozatot szinte minden újság leközölte az USA-ban, hiszen a hatalom emberi arca mutatkozott meg rajta.  Én meg azt hittem, eljött számomra a kánaán.

És nem?
Hát nem. Hiába jártam a folyóiratokat, csak egy-két alkalmi megbízást kaptam. Ezért döntöttem úgy, hogy katonának állok. Huszonnyolc évesen jelentkeztem a seregbe, mondván, haditudósító szeretnék lenni. Ezt garantálni nem tudták, de mehettem az alapképzésre. 1968 végén a Missouriban lévő Fort Leonard Woodba utaztam. A két hónapos gyalogsági alapkiképzés életem legmegrázóbb élménye volt lelkileg és fizikailag is; arra nem lehet előre készülni, hogy egy perc alatt feloldódik az egyéniséged, a feláldozható tömeg feledhető része leszel. Ezután az I. hadtest területére küldtek, Dél-Vietnám északi részére, Chu Laiba. A legnagyobb létszámú, több mint húszezer főt számláló 23. Americal hadosztályhoz kerültem, majd az 1. gyalog­ezred 3. zászlóaljának C századába osztottak be gyalogosnak. És mint mindig, szerencsére ismét történt valami váratlan fordulat.

Micsoda?
Volt egy srác, aki folyamatosan fényképezőgéppel járkált a bázison. Beszélgetni kezdtünk, és kiderült, hogy író, és szüksége lenne egy fotósra, mert akit magával hozott, egy alkoholista fazon, folyton felszívódik. Mondtam, én szívesen beugrok helyette, csak sajnos már megvan a menetparancsom, az őrnagytól kell engedélyt kérni az áthelyezésre. Kitaláltuk, hogy azt füllentem, otthon a chicagói polgármester, az akkoriban elég jól ismert Richard Daley fotósa voltam, úgysem merik emiatt zaklatni a hivatalt. Az őrnagy hitte is meg nem is, mindenesetre csak annyit kérdezett, kaptam-e gyalogsági kiképzést, és hajlandó vagyok-e bevetésekre menni a katonákkal. Bőszen helyeseltem, és este már az információs iroda kötelékébe tartoztam.

„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – jól ismerjük a Robert Capa-i mondást. Ön ezek után hogyan tudott elég közel maradni a valósághoz?
Először is a hadosztály teljes műveleti területe az enyém volt. Másodszor, mivel magam is átestem a kiképzésen, és egyenruhám is volt, a katonák maguk közül valónak tekintettek, úgy fotózhattam őket, ahogyan a „külsősök” szinte soha. Közelről, széles látószögű objektívvel dolgoztam, ami szintén sokat segített. Hogy a képeim elég jók lettek, részben ez volt az oka. És mert mindig az egyszerű srácok álltak a középpontjukban; a vietnámi háborúnak, amelynek a céljával továbbra sem értettem egyet, ők voltak az igazi főszereplői. Megszerettem őket, csak miattuk mondom azt a mai napig, hogy minden ott töltött pillanat megérte. Ezeken a fiúkon, az ő történeteiken keresztül lettem magam is az amerikai társadalom része.

Más magyarokkal találkozott a dzsungelben?
Személyesen nem. De egy magyar volt, aki megmentette az életünket.

Hogyan?
Mélységi felderítőkkel voltam kint, egy aknavetőtűz alá vont századot támogattunk, az összes tisztet és őrmestert kilőtték a vietkongok. Beállt a totális káosz, ezért úgy döntöttem, valahonnan kerítek egy rádióst, hogy a légierő kimenekíthessen minket. Találtam is egy sebesült, sokkos rádióst, kivettem a kezéből a kagylót, mondtam, hogy segítség kellene, mire egy hang azt válaszolta, hogy rendben, de mondjam a kódot meg hasonló hülyeségek. Erre dühbe jöttem, és ordítva káromkodni kezdtem magyarul. Mire a vonal túlfeléről jött a válasz: „Ki vagy te, seggfej?” Az egyik felettünk köröző F-4 Phantom pilótája volt, beszélgettünk egy kicsit az anyanyelvünkön, de hamar ránk szóltak, hogy ez tilos. Végül megérkezett nyolc Phantom a fák felett, és elkezdte szórni a bombákat. Mint az Apokalipszis mostban, lángba borult az erdő. Ez a mozi meg A szakasz szerintem a leghitelesebbek a vietnámi témájú filmek közül, a legélethűbben adják vissza, milyen pokol tudott ott lenni pillanatok alatt.

Ön mégis az életét köszönhette neki, ha a fényképezést, ahogyan korábban említette, annak vesszük. Mi történt, miután hazajött?
Miután Hawaiin megkaptam az állampolgárságot, a Department of the Army Special Photographic Office hivatásos fotósa lettem. A DASPO-t még Kennedy alapította azzal a céllal, hogy vizuális dokumentációval szolgáljon a kongresszusnak, a vezérkarnak, a Pentagonnak és a hadseregnek. A szervezet képviseletében Vietnámon kívül számos országban jártam, így Japánban, sok harmadik világ­beli államban, de még Alaszkában is egy NATO-hadgyakorlaton. Majd leszereltem. Viccnek hangzik, de igaz: tényleg a chicagói polgármester fotósa lettem. Közben megnyitottam a saját stúdiómat, és számos hírességet fotóztam Luciano Pavarottitól II. János Pál pápán át Henry Kissingerig. Később a Motorola képviseletében beutaztam a fél világot.

A kilencvenes években mégis úgy határozott, hogy a harmadik feleségével, Lindával Magyarországra jönnek. Honvágya volt?
Hogy őszinte legyek, sokáig nem, hiszen olyan korán elmentem, hogy szinte a nyelvet is újra kellett tanulnom. Linda inkább akart jönni, már a nyolcvanas években, amikor először jött velem haza, megtetszett neki az ország. A költözködés amúgy sem állt soha távol tőle; az apja mérnök volt a légierőnél, gyerekkorában, csakúgy, mint mi a vasút miatt, háromévente hurcolkodtak. A közös életünk is ilyen volt: amikor meguntunk egy helyet, általában hét év után, egyszerűen továbbálltunk.

A kétezres évek óta, csaknem húsz éve viszont már Kapolcson laknak. Miért éppen ezt a falut választották?
Budapesten kezdtünk. Utána gondoltuk, a Dunakanyarba költözünk, amikor az egyik ismerősünk, akinek errefelé van szőlője, megkérdezte, mit szólnánk inkább a Balaton környékéhez. Mi meg, hogy miért ne? Nekem egyetlen kikötésem volt, ne valami zajos, sokturistás hely legyen. Vietnám óta különösen nem bírom az ilyesmit. Miután a háborúból hazatértem, nekem is voltak olyan tüneteim, mint sok veteránnak; ha valaki akár véletlenül nekem ütközött a zsúfolt chicagói utcán, remegni kezdett mindenem, gyilkos düh öntött el – bekapcsolt a belénk táplált önvédelmi ösztön.

Kapolcson, leszámítva a Művészetek Völgye fesztivált, ilyen veszély nem fenyeget. Hogyan élnek itt a mindennapokban?
Nyugodtan, lassan, nem kapkodva, és ami fontos: jó közösségben élünk. Az utcában a szomszédok segítik egymást, szerszámokat, virágtöveket cserélünk. Amikor áprilisban megnyílt a Szépművészeti Múzeumban a Magyar fotóművészek Amerikában tárlat, amelyen négy képem is szerepel, gondoltam, itt az ideje a magam módján köszönetet mondani ezért a remek életért. Megkértem Baán László igazgatót, hadd hívjam el a kiállításra a barátaimat és azok családtagjait, beleértve természetesen a kapolcsiakat és a környékbelieket. Márvány Péter, Kapolcs polgármestere segített a szervezésben, odaadta a falubuszt is, így április 6-án a kis csapatommal – nagyjából negyvenen voltunk Kapolcsról, Taliándörögdről, Hegyesről, Monostorapátiból és Mindszentkálláról – bevonultunk a Szépművészetibe, ahol a félig magyar Alex Nyerges, a Virginiai Szépművészeti Múzeum igazgatója, a kiállítás vendégkurátora tartott nekünk egy laza, jó hangulatú tárlatvezetést. Többen előtte még nemhogy a Szépművészetiben, de múzeumban sem igen jártak, szóval mindannyian izgatottak voltunk. A végén meg nem is tudom, ki volt a boldogabb, ők vagy én, pláne, amikor Alex megjegyezte, hogy „László, neked milyen sok barátod van!”. Erre ugyanolyan büszke vagyok, mint azokra a fotóimra, amikre a saját mércém szerint is azt tudom mondani, hogy elég jók.

A közelségen túl mitől lesz jó vagy legalább elég jó egy kép?
Nem a technika miatt, ha az mégoly magas szintű is. Az önmagában kevés, hogy megnyomunk egy gombot. Az embernek a szívével, a szeretetével, az előítéleteivel, a félel­meivel kell fényképezni. És türelemre is szükség van: a dráma egyszer úgyis felvillan, csak ki kell tudni várni.

***

Magyarnak is kell lenni
 

Az Amerikai Egyesült Államokba kivándorló, magyar származású világhírű fotóművészek munkáit bemutató, Kertész, Moholy-Nagy, Capa… – Magyar fotóművészek Amerikában (1914–1989) című átfogó tárlat augusztus 25-éig látható a Szépművészeti Múzeumban. A kiállítás egyik kurátora – Baki Péter mellett – Alex Nyerges, a richmondi Virginiai Szépművészeti Múzeum igazgatója. A félig magyar származású szakember egy évtizede tanulmányozza az amerikai magyar fotográfusok életművét. Kutatásainak eredményét a világon először Budapesten mutatta meg; az áprilisi megnyitón Robert Capa elhíresült mondatát idézte: „Egyetlen más ország fotográfusai sem voltak olyan nagy hatással a 20. századi fotóművészetre, mint a magyarok. Ahogy azt Robert Capa mondta egyszer viccesen, ha nagy fotográfussá kívánsz válni, nem elég a tehetség, magyarnak is kell lenni.”

A tárlat kisebb-nagyobb hangsúlyáthelyezésekkel ezután a richmondi múzeumba költözik, ahol több mint százhetven „lenyűgöző és szürreális kép örökíti meg a múló fények és árnyékok, a zord városi élet, a csillogó hírességek világa és Amerika számtalan megszegett ígéretének váratlan szépségét”. Az október 5-étől 2026. január 26-áig látogatható kiállítást USA-szerte Kondor László egyik képével reklámozzák, a hozzá kapcsolódó ajándéktárgyakon, hűtőmágneseken is ez szerepel majd: a Boys with U.S. Flag című fotó 1968-ban a chicagói Midway Parkban készült, és öt másik Kondor-munkával együtt a virginiai múzeum tulajdonában van.

A gyűjteményt később a rochesteri George Eastman Múzeumban, a világ egyik legjelentősebb fotográfiai kiállítóhelyén is bemutatják.