Feleségek harca az idillinek látszó kertvárosban: az Anyai ösztön szépen fényképezett, izgalmas beállításokkal teli mozi lett, ami azonban végig a felszínen mozog. Kár, mert Anne Hathaway és Jessica Chastain egyaránt remekel benne.
Nyitó- és jelenetkép: Forum Hungary
***
Német Dániel írása
Az Anyai ösztön valahol a tökéletes randifilm: súlyos témákat boncolgat ugyan, de olyan felszínesen és felejthetően, hogy garantáltan nem mérgezi meg a vetítést követő estét. Kár érte, mert Anne Hathaway és Jessica Chastain a lelkét is kijátssza benne.
Viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy rendező egyben az operatőre is egy adott filmnek. Benoît Delhomme utóbbi területről érkezett, ő fényképezte mások mellett a Tom Hardy és Shia LaBeouf főszereplésével készült westernt (Fékezhetetlen) vagy a Neflix-féle Lady Chatterley szeretőjét. Első direktori bemutatkozásából is jól érezhető, hogy kiváló a vizuális érzéke, a képsorokat azonban nem képes megtölteni tartalommal.
Noha, ha van olyan alkotás, amely már az alapkoncepciója okán is számos súlyos kérdést mélyrehatóan feszegethetne, az az Anyai ösztön, de végül a felszínt is alig-alig sikerült megkapargatnia.
Az 1960-as évek amerikai kertvárosában játszódó történet középpontjában két, egymás szomszédságában élő, már-már testvéri viszonyt ápoló feleség áll: a nők segítenek egymásnak a gyerekeik nevelésében és felügyeletében, gyakran átjárnak a másikhoz vacsorázni vagy éppen iszogatni. Az idillt váratlanul romba dönti, amikor egyikük fia balesetben meghal. A kapcsolatuk ezután hamar elmérgesedik, az áldozat édesanyja a másik asszonyt hibáztatja, aki pedig egyre inkább gyanítani kezdi, hogy a tragédiát elszenvedett barátnője bosszút akar állni rajta;
a mind paranoidabb helyzet mindkét család életét szépen-lassan teljesen megfertőzi.
Anne Hathaway két hónapja a Vanity Fairnek adott interjújában beszélt arról, hogy 2015-ben elveszítette a kisbabáját, a trauma pedig a saját megfogalmazása szerint csaknem őrületbe kergette, komoly alkoholproblémákkal is szembe kellett nézni akkoriban. Épp ezért tűnik bátor és egyben furcsa döntésnek a részéről, hogy elvállalta egy olyan nő szerepét, aki szintén elveszti a gyerekét.
Mondhatnánk, hogy ez biztosan egyfajta traumafeldolgozás, ám a karaktere enyhén szólva sem éppen hétköznapi módon kezeli a gyászt. Lényegében egy fenyegető szörnyeteg jelenik meg a vásznon; korábban mindenesetre el sem tudtuk volna képzelni, hogy az őzikeszemű, a világ legszelídebb és legártalmatlanabb teremtésnek tűnő sztár egyszer majd a frászt hozza ránk. A barátnőjét megformáló Jessica Chastain nem kevésbé kiváló és drámai, meg sem érdemel a film két ilyen első osztályú alakítást.
Az Anyai ösztön egyébként a nemzetközileg szinte teljesen ismeretlen, azonos című belga–francia dráma-thriller remake-je, és ha megnézzük a 2018-as produkció előzetesét, akkor látszólag igen szolgai feldogozásról van szó:
az új verzió a helyszíneiben, beállításaiban, de még a karakterek külseje tekintetében is kísértetiesen hasonlít az elődjére.
És teljesen felesleges volt a sztorit a hatvanas évekbe átültetni, mert a rádióadások és beszélgetések révén beszűrődő aktuálpolitikai hangulat ugyan bír némi atmoszférateremtő jelleggel, más funkciója nincsen; a konfliktusok és a drámai események elkerülésében nem segítene például, ha a szereplők a modern technológia eszközeivel élhetnének.
Miként annak sincs jelentősége, hogy ez a változat az Egyesült Államokban játszódik; hasonló események bárhol, bármikor ugyanígy megtörténhettek volna az elmúlt száz évben, bár az amerikai kertvárosok a kissé képmutató, hamiskás álidilljükkel, a látszólag boldog felszín alatt megbújó titkaikkal és bűneikkel mindig izgalmas helyszínek.
A külsőségek tekintetében Benoît Delhomme több mint tisztességes munkát végzett, a beállítások izgalmasak, kár, hogy ahogy említettük, nem volt képes mélyre ásni a pszichológiai kérdésfelvetések tekintetében. A forgatókönyv a nyolcvanas-kilencvenes évek tipikus amerikai thrillerjeit idézi, azok minden közhelyével. A hasonló tucatprodukciók közül az Anyai ösztön csupán a valóban kiváló színészi játékokkal és a míves vizualitásával emelkedik ki.
Ha a düh-kór már nem elég, akkor a klasszikus, jól bevált veszettség is megteszi, vagy legalábbis egy variánsa. Ettől pedig a francia veszettek szinte szó szerint tépik szét egymást.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
A Liverpool edzője szerint kiemelkedő a magyar játékos.
