Nicolas Cage kopaszra borotvált fejjel kelt ki magából

Nyitókép és fotó: Saban Films

***

Német Dániel írása

Nicolas Cage-nek számtalan furcsa hobbija van, imádja például a régi sportautókat, a különleges ingatlanokat, és saját bevallása szerint mindezzel olyan mértékű adósságot halmozott fel, hogy számos egykori A kategóriás sztárhoz – többek között Robert De Niróhoz vagy John Malkovichhoz – hasonlóan emiatt mindenféle gagyi produkcióban is szerepet vállal. Viszont egy dolog vitathatatlannak bizonyult vele kapcsolatban: legyen szó fércműről vagy egy kiváló filmről,

Szélsőségekre hajlamos habitusának eredményeként nincs átmenet aközött, hogy zseniális alakítást nyújt vagy elképesztő ripacskodásba kezd – a maga módján mindkét véglet szórakoztató. Ha pedig a forgatókönyv a megfelelően erőteljes, olyan mesterművek születéséhez járul hozzá, mint a januárban bemutatott Álmaid hőse, amelyben egyenesen brillírozott. 

Az egy évvel korábbi, de nálunk csak most, a Cinegón és a Sceram.hu-n debütált Az utolsó vadászatéból azonban semmit sem tudott kihozni, annak ellenére sem, hogy Gabe Polsky rendező és társszerző jó szándéka vitathatatlan. A film az amerikai történelem egy korai, de annál súlyosabb természetpusztító bűnére hívja fel a figyelmet: 1860-ban 60 millió bölény élt az ország területén, a folyamatos prémvadászat miatt húsz év leforgása alatt alig hatszázan maradtak. Az, hogy manapág körülbelül harmincezerre tehető a számuk, az őslakosoknak és a világ legnagyobb fajmentési akciójának köszönhető.

A film ezt a kíméletlen pusztítást ábrázolja néhány ember végtelen kapzsiságán keresztül. A történet főszereplője egy fiatal srác (Fred Hechinger), aki otthagyja az egyetemet, hogy világot lásson, és megismerje a valódi életet, amelyet a fizikai munkával és azon belül is a bölényvadászattal azonosít. És bár egy kisvárosba érkezve egy idős prémkereskedő közli vele, 

nem hisz az öregnek, és egy furcsa figurához csapódik. A Cage játszotta Miller azt állítja, egy távoli területen mesés méretű csordát látott, ha ezt lemészárolják, elképesztő összeg ütheti a markukat, így két másik szerencsevadásszal útnak is indulnak.

Gabe Polsky eleinte ügyesen építi a feszültséget, sokáig nem lehet tudni, hová is fut ki a sztori. Az indiánok által kegyetlenül lemészároltak holttesteivel például azt érzékelteti, hogy a fenyegetés kívülről érkezik majd, a természet rendjébe becstelenül beavatkozó fehér emberrel az ősi kultúra letéteményesei végeznek. De nem így történik, helyette a saját mohóságuk hozza el a kárhozatot: a csorda valóban létezik, és valóban hatalmas, ezért az eredetileg néhány hetesre tervezett kegyetlen mészárlás az ellenállhatatlan zsákmány miatt egyre hosszabbá és hosszabbá válik. 

ám ebben az esetben nem csupán a mostoha, embert próbáló külső körülmények – fagy, víz- és az élelemhiány – okoznak gondokat, hanem a mindezek hatására megjelenő mentális problémák szintén fokozzák a veszélyt; mindez egyre inkább egymásnak ugrasztja a csoport tagjait. Az utolsó vadászat ugyanakkor egy felnövéstörténet is, amelyben végigkísérhetjük egy fiatal srác férfivé érését, ahogyan megismeri a valódi világot, annak összes mocskával és aljasságával.

Mindez papíron izgalmasan hangzik, csak sajnos a lap nagy része üres maradt. A konfliktusok sematikusak, a párbeszédek érdektelen, a karakterek rendkívül vázlatosak, a színészek nem is tudják kitölteni a forgatókönyv fehér foltjait. Fred Hechinger átlagosabb alakítást nem is nyújthatna, Nicolas Cage ezúttal is nagyon próbálkozik a megszállott vadász szerepében, de nem sokra megy: 

Ami újdonság, hogy ezúttal nem furcsa hajkoronával sokkolja a nézőket, mint megannyi esetben, hanem kopaszra borotválva, bozontos szakállal. És ez talán az egyetlen emlékezetes momentuma a filmnek, amely a második félidőben olyan totális unalomba torkollik, hogy szinte imádkozunk a megváltó stáblista legördüléséért, a végén pedig épp annyira fáradtan állunk fel a képernyő elől, mintha magunk is egy bölényvadászaton vettünk volna részt.