A színész szigorúan nézni most is nagyon tud, és a tőle megszokott széles gesztusok sem maradnak el, de a végtelenül pongyolán megírt Az utolsó vadászatot ő sem tudja megmenteni. A Cinegón és a Scream.hu-n is látható westerndráma az amerikai történelem egyik súlyos bűnéről beszél.
Nyitókép és fotó: Saban Films
***
Német Dániel írása
Nicolas Cage-nek számtalan furcsa hobbija van, imádja például a régi sportautókat, a különleges ingatlanokat, és saját bevallása szerint mindezzel olyan mértékű adósságot halmozott fel, hogy számos egykori A kategóriás sztárhoz – többek között Robert De Niróhoz vagy John Malkovichhoz – hasonlóan emiatt mindenféle gagyi produkcióban is szerepet vállal. Viszont egy dolog vitathatatlannak bizonyult vele kapcsolatban: legyen szó fércműről vagy egy kiváló filmről,
Cage jelenléte mindent többé-kevésbé élvezetessé tesz.
Szélsőségekre hajlamos habitusának eredményeként nincs átmenet aközött, hogy zseniális alakítást nyújt vagy elképesztő ripacskodásba kezd – a maga módján mindkét véglet szórakoztató. Ha pedig a forgatókönyv a megfelelően erőteljes, olyan mesterművek születéséhez járul hozzá, mint a januárban bemutatott Álmaid hőse, amelyben egyenesen brillírozott.
Az egy évvel korábbi, de nálunk csak most, a Cinegón és a Sceram.hu-n debütált Az utolsó vadászatéból azonban semmit sem tudott kihozni, annak ellenére sem, hogy Gabe Polsky rendező és társszerző jó szándéka vitathatatlan. A film az amerikai történelem egy korai, de annál súlyosabb természetpusztító bűnére hívja fel a figyelmet: 1860-ban 60 millió bölény élt az ország területén, a folyamatos prémvadászat miatt húsz év leforgása alatt alig hatszázan maradtak. Az, hogy manapág körülbelül harmincezerre tehető a számuk, az őslakosoknak és a világ legnagyobb fajmentési akciójának köszönhető.
A film ezt a kíméletlen pusztítást ábrázolja néhány ember végtelen kapzsiságán keresztül. A történet főszereplője egy fiatal srác (Fred Hechinger), aki otthagyja az egyetemet, hogy világot lásson, és megismerje a valódi életet, amelyet a fizikai munkával és azon belül is a bölényvadászattal azonosít. És bár egy kisvárosba érkezve egy idős prémkereskedő közli vele,
hogy ez a szakma megöli a lelket,
nem hisz az öregnek, és egy furcsa figurához csapódik. A Cage játszotta Miller azt állítja, egy távoli területen mesés méretű csordát látott, ha ezt lemészárolják, elképesztő összeg ütheti a markukat, így két másik szerencsevadásszal útnak is indulnak.
Gabe Polsky eleinte ügyesen építi a feszültséget, sokáig nem lehet tudni, hová is fut ki a sztori. Az indiánok által kegyetlenül lemészároltak holttesteivel például azt érzékelteti, hogy a fenyegetés kívülről érkezik majd, a természet rendjébe becstelenül beavatkozó fehér emberrel az ősi kultúra letéteményesei végeznek. De nem így történik, helyette a saját mohóságuk hozza el a kárhozatot: a csorda valóban létezik, és valóban hatalmas, ezért az eredetileg néhány hetesre tervezett kegyetlen mészárlás az ellenállhatatlan zsákmány miatt egyre hosszabbá és hosszabbá válik.
A film sok szempontból Az öreg halász és a tengerre emlékezetet,
ám ebben az esetben nem csupán a mostoha, embert próbáló külső körülmények – fagy, víz- és az élelemhiány – okoznak gondokat, hanem a mindezek hatására megjelenő mentális problémák szintén fokozzák a veszélyt; mindez egyre inkább egymásnak ugrasztja a csoport tagjait. Az utolsó vadászat ugyanakkor egy felnövéstörténet is, amelyben végigkísérhetjük egy fiatal srác férfivé érését, ahogyan megismeri a valódi világot, annak összes mocskával és aljasságával.
Mindez papíron izgalmasan hangzik, csak sajnos a lap nagy része üres maradt. A konfliktusok sematikusak, a párbeszédek érdektelen, a karakterek rendkívül vázlatosak, a színészek nem is tudják kitölteni a forgatókönyv fehér foltjait. Fred Hechinger átlagosabb alakítást nem is nyújthatna, Nicolas Cage ezúttal is nagyon próbálkozik a megszállott vadász szerepében, de nem sokra megy:
drámaiságot képtelenség kipréselni ebből a szerepből, és néhány szélesebb gesztust leszámítva a tőle megszokott, sajátos módon szórakoztató harsány ripacskodás is elmarad.
Ami újdonság, hogy ezúttal nem furcsa hajkoronával sokkolja a nézőket, mint megannyi esetben, hanem kopaszra borotválva, bozontos szakállal. És ez talán az egyetlen emlékezetes momentuma a filmnek, amely a második félidőben olyan totális unalomba torkollik, hogy szinte imádkozunk a megváltó stáblista legördüléséért, a végén pedig épp annyira fáradtan állunk fel a képernyő elől, mintha magunk is egy bölényvadászaton vettünk volna részt.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A legendás spanyol rendező új munkájában, A szomszéd szobában az elmúlással való szembenézésről beszél intim, személyes hangvételben. Ám hiába a két zseniális színésznő, Tilda Swinton és Julianne Moore, a katarzis elmarad. A november 28-tól a mozikban látható film lábjegyzet maradt Almodóvár elképesztő karrierjében.
A Pán – A belső sziget című film egy sajátos eszközökkel filmre vitt, fájóan aktuális látomás. Győrffy Ákos filmajánlója.
A Ferencváros a legjobb formában lévő labdarúgója, az Európa-liga jelenlegi gólkirálya, Varga Barnabás nélkül lép pályára – és készül újabb bravúrra – csütörtökön a görög PAOK otthonában. Több mint 184 millió forint és a 16 közé jutás a tét Szalonikiben.
Most, hogy egy ismeretlen nő 20 ember (!) által lájkolt posztját már sikerült tényellenőrizni, akár a Tisza-vezér állításait is szemrevételezhetné valaki. Francesca Rivafinoli írása.
