Rálépett Bukarest a külhoni magyar értelmiség és munkásosztály torkára – Erdélyi '56
A zsugorodó, örökös kompromisszumoktól is felőrölt, de azért még élő erdélyi magyarság sorsa csak minket, magyarokat érdekel. Senki mást.
Van úgy, hogy egy nap a lehető legrosszabbul indul, mégis a lehető legjobb lesz belőle. Mert beragyogja egy váratlanul jó találkozás, amitől az ember úgy érzi, a világ mégsem olyan rossz hely. Így történt velünk is, amikor Mikó Sándort látogattuk meg Cegléden. Portré a fiatal lóidomárról, aki az erőszak helyett a szabadságot választotta.
Nyitókép és képek: Ficsor Márton
„Ha a lovakat kérdeznénk, ők biztosan azt mondanák, hagyjuk őket békén, hadd éljék az életüket szépen, szabadon. De hát őket ugye nem lehet kérdezni, és nyilván nem is lenne reális, hogy a 21. században lovak kóboroljanak szerte a földön. Ezért
a legkevesebb, amit tehetünk ezekért a csodálatos állatokért, hogy a természetüket figyelembe véve, odafigyeléssel, türelemmel és szeretettel valahogy valamit visszacsempészünk nekik az ősi szabadságból”
– ez az első, amit Mikó Sándor a lovakról mond, miután némi logisztikai újratervezést és annál több idegeskedést követően – egy fék meghibásodása miatt reggel gyorsan vonatra váltottunk – kissé csapzottan megérkezünk a lóidomár ceglédi otthonába. Okos és világos szavak egy kedvesen határozott fiatalembertől, aki hiába csak a húszas éveiben jár, lókérdésekben meglehetősen tapasztalt; külföldről is egyre gyakrabban keresik a problémás egyedek gatyába rázására. Lósuttogó, mondhatnánk, ha Sanyi szeretné ezt a kifejezést. De nem szereti, mert a fogalomhoz tapadó romantikus-irreális képzetek éppen a módszere lényegéről terelik el a figyelmet.