A Nemzeti színésze novemberi balesete óta teljes erejével a gyógyulására koncentrál, de sem fizikailag, sem lelkileg nincs összetörve. És nem mellesleg nagyon várja március 14-ét, amikor végre mozikba kerül a „Petőfi-film”: a Most vagy soha! című, nagyszabású kosztümös akciómozinak ő az egyik főszereplője.
Nem szeret magáról beszélni, most mégis mindenki önre kíváncsi, és nyilván nem csupán a Most vagy soha! miatt. Hogy viseli ezt a hirtelen jött nagy népszerűséget?
Valóban, a magánügyeimet, a színpadon kívüli létemet tekintve elég zárkózott, szemérmes ember vagyok. Hasonlóan egyébként a kollégáim jó részéhez, én is inkább megfigyelni, szemlélődni szeretek, a civil életben igyekszem kerülni a feltűnést. Ilyenkor jobban esik az árnyékba húzódni, rohangálok én a napon eleget. De persze, értem a személyem felé hirtelen támadt kíváncsiság okát, és a jóindulatú kérdésekre igyekszem udvariasan válaszolni.
November óta, életében talán először, kénytelen volt ebből a „színpadi rohangálásból” visszavenni. Mivel tölti a mindennapjait most, hogy tényleg van ideje szemlélődni?
Ez az időszak egyáltalán nem a csendes szemlélődésről szól, nem is lenne rá alkalmas a jelenlegi lelkiállapotom. A napjaim koncentrált figyelemben telnek, miközben nagyon sűrű tapasztalásokon megyek keresztül. Amelyek egyszer biztosan lecsapódnak bennem, de most még nem ennek van itt az ideje.
Hanem minek?
Percre pontosan kiszámítva, feszített tempóban, komplex kezelésekkel haladok a gyógyulás felé.
Mondhatni az idővel futok versenyt. Ahhoz, hogy a kéz- és lábsérüléseim a lehetőségek szerint helyrejöjjenek, minimum egy év szükséges, az első fél év különböző, egymásra épülő fázisokon alapuló munkája – az orvosoké és az enyém is – pedig különösen számít. Ahogy jövőre állunk majd, az lesz az életem végéig a szint, amit elérhetek.
Milyen súlyos sérülések ezek pontosan?
Erről nem szeretnék bővebben beszélni, a rehabilitációs időszak hosszából lehet valamennyire következtetni.
Ilyenformán az is elképzelhetetlen, hogy visszavegye a szerepeit vagy azok egy részét a Nemzetiben?
Egyelőre igen. Először is, mivel valószínűleg állandóan a kezem-lábam működését figyelném, biztosan nem tudnék százszázalékosan jelen lenni, akkor meg minek. Másodszor, most tényleg annyira lefoglal a gyógyulásom, hogy hiba lenne többfelé szétforgácsolni az erőmet, energiámat. Éppen ezért nyelvet sem tanulok, vagy egyéb „hasznos” tevékenységet sem végzek, mint ahogyan azt sok jó barátom javasolta. De én úgy érzem, ez a néhány hónap nem olyan, mint egy hosszú, önkéntes alkotói szabadság Hawaiion. A nap nagy részében tényleg tökéletesen elfoglal, hogy eljárok a kezelésekre, és utána elvégzem a doktorok által otthonra rendelt házi feladatokat.
És lelkileg hogyan viseli mindezt? Azt lehetett például olvasni, hogy nincs jól, sőt, eleve magát okolja a balesetért.
Ami a bulvárlapok kitalációja. Én nem beszéltem soha ezeknek a cikkeknek az íróival, ahogy szerintem, legalábbis nagy tétben mernék fogadni rá, a nemzetis barátaim sem.
Úgyhogy nem, nem vagyok rosszul lelkileg, és nem, nem okolom magam a balesetért, soha nem is okoltam.
Abszolút rendben vagyok, szinte az első pillanatban elfogadtam, és tudomásul vettem, hogy nekem most ennek a furcsa helyzetnek a megoldása lett az életfeladatom, ami felé kell mennem. Magamért egyáltalán nem aggódom. Annál jobban a kolléganőmért, hogy ő hogy van, és hogy tud kilábalni mindebből. Ez, különösen az első hetekben erősen foglalkoztatott, és ma is – igaz, már kicsit nyugodtabb szívvel –, de mindennap gondolok rá és drukkolok neki.
Természetesen ezt nem úgy kell elképzelni, hogy reggeltől estig ezzel foglalkozom, inkább azt mondom, ha valami ki tudna billenteni a lelki stabilitásomból, az volna, ha arról kapnék hírt, hogy Julival valami baj van. Én a magam állapotával a körülményekhez képest abszolút ki vagyok békülve, csinálom a dolgom, hálás vagyok, hogy nem lett nagyobb baj, élvezem, hogy élek. Szóval egyáltalán nem vagyok összetörve, sem kétségbeesve a jövőm miatt.
A baleset utáni első napokban az egész szakma felsorakozott önök mögé, sokan üzentek, kívántak jobbulást, hirdettek összefogást. Meglepődött?
Határozottan mondom, hogy igen. Minden szolidáris érzés, jókívánság, üzenet nagyon jólesett, mindegy volt, honnan, kitől érkezett. És nemcsak hogy meglepett a dolog, de alkalmat is adott rá, hogy átgondoljam, én fordított esetben mit tettem volna.
És mit?
Remélem, hogy ugyanezt. Mert az a felismerésem született, hogy azért mi, színházi emberek – hiába dobálunk egymás fölé vagy dobálnak mások fölénk mindenféle lomot – a kacatos láda legalján kallódva mégiscsak egy anyagból valók vagyunk.
Úgyhogy ezúton is köszönöm mindenkinek, aki jót kívánt nekünk. És azoknak is, akik csak gondoltak erre.
És remélem, a velünk történteknek lesz olyan pozitív hozadéka, hogy mindenki elkezd a saját háza táján is söpörni, akár műszaki-biztonsági téren, akár más értelemben.
A szakma megosztottsága amúgy foglalkoztatja normális esetben?
Nem igazán. Nyilván van szemem, fülem, hallok, látok dolgokat, de én ezt az egészet nagyon tudatosan, erősen igyekszem magamtól távol tartani. Ezért nem is nagyon ért még személyes sérelem. És ha érne is a jövőben, valószínűleg igyekeznék első körben magam megoldani. Úgy vagyok vele, mint ezzel a kávéházzal, ahol most ülünk. Nem tudom, ki építette, nem tudom, miből, nem ismerem a felszolgálókat, én csak bejöttem ide, és igyekszem minél kulturáltabban meginni a kávémat. A színházban ugyanígy: a szerepeim foglalkoztatnak, nem a politika, a haragszomrád, vagy hogy ki mit mondott mikor és kire. Ha ezért fafejűnek tartanak, vállalom.
Talán amiatt is van ez így, mert már ötéves kora óta színész akart lenni, ha kell tűzön-vízen át.
Talán. Nagyon koránról vannak határozott emlékeim, már egyéves koromból, és élesen fel tudom idézni magamban azt a pillanatot is, amikor ötévesen elhatároztam, hogy színész leszek. Akkor láttam a Cartouche című filmet Belmondóval, ami után két napig sírtam. Az anyukám azzal tudott csak megvigasztalni, amikor elmondta, hogy azok az emberek nem haltak meg igazán, csak eljátszották, mert ez a munkájuk. Én meg úgy döntöttem, ha létezik ilyen munka, ezt szeretném csinálni. De nem hinném, hogy ez olyan különleges dolog lenne. Rengeteg óvodás vagy iskolás gyerek állít hasonlókat magáról, például hogy színész vagy énekes lesz, aztán vagy kitart a vágya mellett, vagy nem, ez sok tényezőtől függ. Én szerencsés vagyok, mert az elhatározásom a mai napig szilárd. Úgy látszik, tényleg azt a hivatást szánták nekem odafent.
Amit a rengeteg színpadi munka is bizonyít. Filmben ez idáig viszonylag keveset szerepelt; bár az ország nagy része az Üvegtigris Sanyikájaként jegyezte meg a nevét, azóta csak néhány mellékszerepben láthattuk mozgóképen. A március 14-én debütálő Most vagy soha! című „Petőfi-filmben” viszont ön játssza a lázadó ifjak ellenlábasát, a császári titkosrendőrség alkalmazásában álló, kulcsfigura Farkascht. Mesélne róla?
Elég összetett karakter. Egy elvek és erkölcs nélküli gazember, aki – egykori utcai bandatagként – mindenre hajlandó a kitörés és érvényesülés érdekében. Megmentőjeként tekint rá, ezért meggyőződésből hisz az osztrák rendszerben, amelyben a haladás letéteményesét látja a szó szerint sárba ragadt Magyarországgal, magyarsággal szemben. Összeszedi hát régi bandájának tagjait, hogy közösen megakadályozzák az ifjak forradalmát. Sikerül-e neki vagy sem, és mi lesz a fizetsége mindezért, az legyen a film titka.
Ami milyen lesz ön szerint?
Nagyszerű. Mondom ezt bátran abból, amit a forgatás alatt profizmusból, percizitásból, a velünk, színészekkel való, maximálisan tisztelettudó és előzékeny bánásmódból tapasztaltam. És abból is, amit az első, nyers vágásban láttam. Nagyon-nagyon bízom benne, hogy a közönség is ugyanígy tekint majd a végeredményre,
de ehhez az kell, hogy az emberek mindenféle előítélet és hátsó szándék nélkül üljenek be rá a moziba.
Hiszek benne, hogy így lesz, ás áttörhetjük az ellenségeskedés falát. Ahogyan abban is, hogy kellenek az ilyen típusú filmek. Mert általuk a mostani fiatalok újra átélhetik, amit én gyerekkoromban, ráadásul, vidéken, ahol ha beszabadultunk egy moziba, és láttunk egy jó kalandfilmet, az egy életre hatással volt ránk.
Az ilyen típusú filmek alatt a történelmieket érti?
Is.
Mint például az Aranybullát, amelyben szintén szerepelt?
Alapvetően igen. Bár nem feltétlenül említeném együtt az Aranybullát a Most vagy soha!-val, mert az egyik egy hatrészes ismeretterjesztő jellegű sorozat, a másik pedig egy nagyszabású kosztümös mozi. Ami a magyar történelem egy sorsfordító napját , 1848. március 15-ét dolgozza fel, a valóságot megspékelve némi, az izgalmakat fokozó, az eseményeket új fénytörésbe helyező fikcióval. Így még inkább átélhetővé válik, milyen bátorság, elszántság, kitartás, kellett hozzá, hogy a mi márciusi ifjaink, a haza érdekében szembeszálljanak egy náluknál sokkal nagyobb hatalommal. Önmagában lenyűgöző ez az egész, így, akciófilmesen feldúsítva meg pláne.
Azt már tudjuk az előzetesekből, hogy ablakon kiugrás például biztosan lesz benne; korábban azt mondta, mindannyiuk számára nagy fizikai igénybevétel volt a forgatás, még ha időnként kaszkadőrök is helyettesítették a színészeket. És aki nem az efféle akciókra vevő, azoknak miért ajánlaná a Most vagy soha!-t?
Mert annyi elképesztő dolog van benne még. Például a díszlet. Fóton például egy egész városrészt építettek fel a korabeli épületek alapján, a Heckenast nyomdától a Pilvaxon át a cégtáblákig minden a legapróbb részletig hiteles. Csakúgy mint a lakásbelsők, a tárgyak vagy a ruhák. Őszintén mondom, hogy soha nem találkoztam még ilyen, minden téren jelen lévő profizmussal. Profi forgatókönyv, rendezés, díszlet- és jelmezek, zene és persze a márciusi ifjak, a régiek és a mostani megformálóik lelkesedése, hite – minden adott a sikerhez.
Szeretnénk bizonyítani, hogy igenis van értelme újra lendületbe hozni a magyar filmgyártást.
És hogy a nagyon gazdag történelmünk, annak minden dicsőségével és bukásával, hőseivel és árulóival van olyan érdekes, mint az amerikai szuperhősfilmek. Mindezt pedig – mivel más nem fogja – a mi feladatunk megmutatni az egész világnak.
Nyitókép: Jelenetkép a Most vagy soha! című filmből, amelyben Horváth Lajos Ottó a császári titkosszolga Farkasch szerepében látható (Fotó: Fórum Hungary)
A Futni mentem nem akar több lenni, mint ami: feszes, kedves, szerethető vígjáték, amelyben nemcsak romantika, de humor is van. És nagyszerű színésznők, akik végre egészen természetesnek látszanak a nagyvásznon.
December 12-én új zenés magyar vígjáték érkezik a mozikba. A Hogyan tudnék élni nélküled? Demjén Ferenc slágereire épülő szerelmes, balatoni történet, amelynek fiatal tehetségek, többek között Marics Peti, Törőcsik Franciska és Ember Márk a főszereplői. Mutatjuk a legfrissebb előzetest!
Függetlenként csak a lelkesedés és esetlegesen egy bőkezű támogató jelenthet megváltást, Cibulya Nikol lelkesedését pedig nem érheti kritika.
Brutálisan indul, hogy aztán megható szabadulástörténetté kerekedve mindenkinek reményt adjon Till Attila új filmje. Az És mi van Tomival? egyszerre beszél az alkoholfüggőség bugyrairól, az érintettek és a hozzátartozók pokoljárásáról és arról, hogy nincs az a sötét, ahova ne sütne be néha a nap. Interjúnk.
Százmilliót gombfocira? De Kálmán bá már rivallna is rám, hogy ez szektorlabda, és lényegében igaza van. De hogy ki az a Kálmán és honnan jött a százmillió?
Hetedik alkalommal startol el a héten a Budapesti Klasszikus Film Maraton; a restaurált filmek nemzetközi fesztiválján ezúttal a sci-fi is kiemelt szerepet kap. A múlt jövője című szekcióról és a műfaj hazai kezdeteiről Kurutz Mártont, a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjteményi és kutatási vezetőjét kérdeztük.
Travis Timmerman arról is mesélt, milyen volt hónapokig az Aszad-rezsim börtönében ülni.
A volt amerikai házelnök, Nancy Pelosi egy hivatalos luxemburgi út során szenvedett balesetet, de állapota stabil, és a kórházból is folytatja munkáját.
