Nagymamák és nagypapák napja: honosítsuk meg!

Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor olyan nyolc évvel ezelőtt egy napsütötte tavaszi napon nagyapám egyszer csak felhívott azzal, hogy nagymamámmal meghívnának ebédre a közeli halászcsárdába. Furcsálltam, nem volt különleges alkalom, és nem is nagyon fűlött a fogam hozzá – bevallom férfiasan, lustálkodni volt kedvem, hát kitaláltam valami munkahellyel kapcsolatos kifogást, és köszönettel visszautasítottam az ajánlatot.

Aztán szinte rögtön, ahogy letettem a telefont, elöntött a mély bűntudat. Hallottam a gondolatot: „Te ostoba, te tékozló fiú… Nem lesz itt örökké se Nagyi, se Papa. Amikor eljön ez az idő, hogy fogsz visszaemlékezni erre a pillanatra?” Nem is kellett a válaszra gondolnom, azonnal visszahívtam őket, mondván, minden megoldódott, nosza, ebédeljünk egyet! Sosem ízlett rántott hal úgy, mint akkor, és a sört is a szokásosnál nagyobb élvezettel kortyoltam, amit a halhoz kértünk.