„Rák, ez a jó kezdőszó” – de muszáj belehalni?

Mielőtt a filmről bármit is mondanánk, egyet nem árt leszögezni: nagyon jó, hogy a Nem halok meg egyáltalán megszületett. A daganatos betegségekről, azok valódi lefolyásáról, kezelési módjairól, testi-lelki pusztításáról és utóhatásairól ugyanis annak ellenére is nagyon keveset beszélünk, hogy a legfrissebb adatok szerint csak 2022-ben nagyjából hetvenezer magyar embernél diagnosztizálták a rák valamely fajtáját. 

Nem csoda hát, hogy babonás rettegés övezi még csak az említését is, de a megoldás – és ez igaz bármire az életben – nem az eltartásban, a némaságban és a titkolózásban van. Annál is inkább, mert az orvostudomány rohamléptékben fejlődik, 

A daganatos betegek egy részét meg lehet gyógyítani, a rák sok fajtáját pedig, a krónikus betegségekhez hasonlóan, folyamatosan kezelni, hosszú távon fenntartva nemcsak az életet, hanem a megfelelő életminőséget is.

Ennek szép és reményt adó példája a Nem halok meg című dokumentumfilm, amely egy hasnyálmirigyrákban szenvedő középkorú férfi kálváriáját mutatja meg a második kemoterápiás kezeléstől a – forgatás kezdetekor nyilván nem tudott – szerencsés végkifejletig. Dér Asia munkájának főszereplője, Einspach Gábor ráadásul több szempontból is igen érdekes figura: ismert műgyűjtő és galériatulajdonos, aki önmaga erejéből küzdötte fel magát egy kívülről nézve igencsak irigylendő életbe. 

A kulcsszó itt a kívülről, hiszen a hasnyálmirigyrák – lásd Esterházy Péter – természetszerűleg nem válogat. Pénz persze nem árt, ha van, hiszen ha a protokoll szerinti kórházi kezelés mindenki számára ugyanaz is, a gyógyuláshoz vezető úton sok minden más is kellhet, a munkából való hosszú kiesésről nem is beszélve. Ilyen szükséges plusz lehet a legtöbbünk által egyre-másra halogatott önmagunkkal való szembenézés, vagy ahogyan mostanság divatos hívni, önismereti munka. Ehhez, a 21. században talán már kimondható, egyáltalán nem szégyen segítséget kérni, ám hogy a túlélés min múlik, annak jóval több és esetenként racionálisan teljesen megmagyarázhatatlan összetevője van – nyilván a címbeli állítást: „nem halok meg”, olyanok is sokan mantrázták maguknak, akiknek végül a nem a túlélés jutott.

Valójában ennek a nagytakarításnak, pontosabban a kísérletének vagyunk a szemtanúi Einspach Gábor esetében is, akit a családi halmozódás miatt – édesanyja és nagybátyja is hasnyálmirigyrákban halt meg – mintha nem is érne olyan váratlanul ez a betegség. Ezért vagy sem, de látszólag egész könnyedén veszi, és bár akad néhány tényleg kemény jelenet – a kemoterápia nyilván senkinek nem kéjutazás –, a filmben így mintha végig valahogy a felszínen maradnánk. Pedig amikor egy-egy kiválóan elkapott pillanatban hirtelen félrecsúszik a természetes jólneveltség és az évtizedek óta megszokott jó értelmű udvariasság és férfias tartás álcája („én vagyok a családban, akinek mindenki nekidőlhet”), igazán megrendülünk. „Hosszú volt a nyár érintés nélkül”, mondja például egy ponton az éppen a diagnózis idején váló, de az új szerelmet végig, a kezelések alatt is nyitott szívvel váró, majd egy népmesei fordulattal meg is találó Einspach. Az ember meg szinte beleborzong a rövidke kijelentés mögött megbújó, végtelennek sejtett magányba meg –bár erről nem igazán vagy alig hangsúllyal esik szó a sok-sok perc alatt – a haláltól való félelem igazán emberi megcsillanásába.

Az álarc tehát szinte végig fent marad, ám így is sok fontos dolgot megkarcolgat a Nem halok meg, ami végeredményként sokkal inkább egy nagy tanulságok nélküli remek portré, mint egy rettegett betegség legyőzésének krónikája. Például azt is, amiről szintén alig esik szó, ám a főszereplőt is kezelő dr. Bodoky György egy fontos beszélgetésben utal rá: egy dolog harcolni és meggyógyulni, de mit kezdjen utána magával az ember, 

Nyitókép forrása: Mozinet