Végtelenül szabad volt, hihetetlenül vicces és laza, aki csak találkozott vele, rögtön megszerette – mondja Reigl Juditról a festőt a nagyvilágnak újra felfedező Makláry Kálmán. A Műcsarnok és a Kálmán Makláry Fine Arts Galéria közös centenáriumi Reigl-kiállítása január végéig látható.
Kik tartoztak az úgynevezett párizsi iskolába?
Főleg emigráns művészek, köztük rengeteg magyar, akik az első világháború előtt, a két világháború között, illetve – a második hullámban – 1945 után telepedtek le Franciaországban.
Voltak, akik egyszerűen új művészi utakat kerestek,
mások a kommunizmus elől, majd a hitleri Németországból menekültek, vagy csak csábította őket Párizs mint az akkori művészeti világ legfontosabb színtere. De ide sorolhatjuk a századfordulós Fauves-ok, azaz a Vadak egy részét is, a kubistákat, majd a szürrealistákat, valamint a két háború között alkotó absztrakt művészek, mint például az Abstraction Creation csoportjait is.
Miben különbözött az első és a második párizsi iskola?
Az elsőbe a második világháború előtt Párizsba érkezett, főleg figurális festményeket alkotó művészek tartoztak, szerte a világból; kelet-európai, spanyol, német vagy akár japán alkotók. A másodikba az 1945 és 1965 között Párizsban élt francia és emigráns absztrakt művészek, több százan. Ez idő tájt jött létre az új absztrakt irányzat, párhuzamosan New Yorkból és Párizsból elindulva, Amerikában absztrakt expresszionizmus, Európában az art informel gyűjtőnevek alatt. A második párizsi iskolához köthető művészek – köztük az egy-egy művükkel a műcsarnokbeli kiállításon is látható Bíró Antal, Braun Vera, Fiedler Ferenc, Hantai Simon, Kallós Pál, Kolozsváry Zsigmond, Anton Prinner, Rozsda Endre, Szóbel Géza, Vajtó Ágota, Jean Dubuffet, Hans Hartung, Jean-Paul Riopelle és Jean Degottex – már javarészt ebben az irányban indultak el.
Reigl Judit mennyire sorolható ide? Vagy egyáltalán bárhova?
Judit egész hosszú életében a saját útját járta, és bár voltak neki is korszakai,
a művészetét soha nem akarta beskatulyázni.
Ám stílusában, illetve a hely és az időszak miatt az ő művészete is, akárcsak a társaié, a második párizsi iskola kontextusában értelmezhető. Korai szürrealista művei például akkor is a szürrealizmushoz kapcsolódnak, ha nem akart szorosan hozzájuk tartozni. A szürrealizmusból egyébként leginkább az automatikus írás érdekelte, amin keresztül túl is lépte azt, hogy a saját stílusát és technikáját létrehozva egyéni életművet alkosson.
Mit jelent ez az automatikus írás pontosan?
Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor egy irodalmi mű előzetes koncepció nélkül születik meg, a szavak véletlenszerűen jönnek egymás után a tudatalattiból. A festők is elkezdték ugyanezt az elvet alkalmazni, úgynevezett geszturális képeket alkotva, a mozdulataikban a spontán belső érzékenységükre, indulataikra hagyatkozva, láthatóvá téve egyben az adott mű keletkezésének folyamatát is.
Judit mindehhez előkészítette, nagyon simára lecsiszolta az alapozott vásznat, majd kézzel rásimította a színes festékfoltokat. Amikor ily módon létrejöttek a különböző rétegek, következett az automatikus írás valamilyen tárggyal, nagy mozdulatokkal, és elkészült a kép. A módszert végül továbbfejlesztette a saját elképzelése szerint, amit totális automatikus írásnak nevezett. A tárlaton van is erre néhány szemléletes példa, olyan alkotások, amelyeken az „írás” többek között hajlékony fémfűrésszel vagy egy hajlított függönykarnissal jött létre. Bár ez kimondva úgy hangzik, mintha bárki képes lenne hasonló létrehozására, ez természetesen nem igaz: ahhoz, hogy az eredmény jó legyen, óriási rutin kell. Nem véletlen, hogy Judit egyik, így elkészített, nagy méretű munkája, a Kémiai menyegzők fáklyája – amely mérföldköve annak a változásnak, ahogyan a figuratív szürrealizmustól ellépett az automatikus írás felé –
a párizsi Pompidou központ gyűjteményének megbecsült darabja.
Ő, illetve az első és második magyar párizsi iskola magyar művészei mikor lettek ismertek a hazai közönség számára?
Sokukat, bár már régen elhunytak, még ma sem fedeztük fel itthon igazán, arról nem is beszélve, hogy a szocializmus évtizedei alatt finoman szólva is másféle tárgykultúrába beterelt magyar közízlés milyen lassan mozdul még ma is. Először egyébként 1970-ben volt egy, a külföldre szakadt magyar művészeket bemutató kiállítás Budapesten, amit 1982-ben, a Műcsarnokban egy másik tárlat követett, Tisztelet a szülőföldnek címmel. Az alkotók nagy része ezekre persze el sem jött, hiszen disszidensek voltak, sokan az akkori „tiltott” kategóriában, elzárva a magyar közönség elől.
Mennyire vannak egyben ezek az életművek?
Változó, de inkább az a jellemző, hogy szétszóródtak a világ minden tájára. Például Szóbel Géza, akinek a neve összeforrt a modern francia festészettel, 59 évesen, 1963-ban meghalt. Francia tanárnő felesége nem tudott mit kezdeni a sok képpel, a férje elvesztése okozta traumában képtelen volt felmérni azok értékét, így végül hagyatéki aukciókon kiárusított mindent. Ahogy az ő örökségét, úgy sok más egykor Franciaországban élt magyar alkotóét, is folyamatosan próbálom fellelni – felkeresve az örökösöket, gyűjtőket –, és visszaintegrálni a nemzetközi és hazai művészettörténetbe.
Több, mint huszonöt éve személyes misszióként foglalkozom ezzel: monográfiák kiadásával, kiállításokat szervezésével menteni kulturális örökségünk fontos életműveit.
Hazahozni és visszahelyezni őket a magyar művészettörténetbe, amely ezáltal sokkal izgalmasabb és kvalitásosabbá válik, mint amit valaha is gondoltunk.
A Műcsarnokban most a Reigl-kiállítást kísérő, második párizsi iskolás képek honnan érkeztek?
Elsősorban magyar magángyűjteményekből, de vannak alkotások német, angol, francia és svájci gyűjteményekből is. És persze ha nagyobb lett volna a büdzsénk, hozhattunk volna többek között Clyfford Still-, Joan Mitchell- vagy éppen Jackson Pollock-műveket is – New Yorkban a Metropolitan Múzeumban (MET) és a Modern Művészeti Múzeumban (MoMa) most is egymás mellett lógnak például Judit és Pollock munkái.
És van egy másik, ugyanebben a korszakban alkotott „világsztárunk” is: Hantai Simon.
Az ő születése századik évfordulójának megünneplésére 2022-ben a Louis Vuitton Alapítvány óriási retrospektív kiállítást rendez a Hantai családdal együttműködve, összesen százharminc művel, ezekből néhányat tőlem kölcsönöztek. Osakában pedig, ugyancsak a Vuitton-alapítvány kezdeményezésére, a luxusbolt feletti galériában exkluzív tárlata nyílt tavaly szeptemberben, amely még februárig látható. Ezek a művészek, hiába nem Magyarországon alkották az életművük jelentős részét, mégis magyarok voltak, büszkének kellene lennünk a sikereikre, és nagyobb energiákat tenni, akár állami segédlettel is a visszaintegrálásukba.
Hantai, akárcsak többek között Fiedler Ferenc, hamar viszonylag sikeresek lettek, Reigl Judit viszont évtizedekig éppen hogy csak meg tudott élni. Ő, a hozzájuk hasonlóan ígéretes párizsi kezdet után miért került parkolópályára?
Egyrészt biztosan volt közzé hozzá, hogy Judit többszörös hendikeppel indult:
emigráns volt, és nő – ez így együtt megnehezítette az érvényesülését.
De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pénz soha nem is érdekelte, sokkal fontosabb volt számára az autonómia megtartása; alkatilag képtelen lett volna külső kényszerekhez, elvárásokhoz, divatokhoz alkalmazkodni. 1963-ban költözött ki élete társával Párizs belvárosából Marcoussis-ba, egy harminc négyzetméteres traktor garázsból átalakított kicsi házba, onnan kezdve ennek a padlásán alkotott. Sokat jártak gombászni a környékbeli erdőkbe, és nemcsak azért, mert szerették a természetet, hanem mert ezzel is spóroltak. Vagy bementek valamelyik párizsi piacra, és a maradék zöldségeket-gyümölcsöket szedegették a földről. Ami megdöbbentő, hogy Judit ilyen körülmények között is milyen termékeny volt, büszkén elutasítva a mellőzést és szegénységet, maximálisan a művészetének szentelve létezését.
Pedig vagy ötszáz munkáját meg is semmisítette, például elégetette a környékbeli parasztokkal a mezőn, ha a minőségüket nem találta megfelelőnek, vagy egyszerűen már nem fértek el otthon.
Igen, ez volt a leginkább jellemző rá: a jó értelemben vett egyszerű, egészséges gondolkodás, a negatívból pozitívba fordítás. Ennek művészi leképezése az 1958–1965 között készült Guanó sorozata: olyan vásznakat használt fel újra, amelyek több éven át a műterme padlóját óvták meg a csöpögő festéktől, így a felületükön a lerakódott, összetaposott matéria az idő múlását önmagában megjelenítette. Ezt a mentalitást egyébként Dubuffet-től vette át, aki a második világháborúban szétrombolt Párizsban kezdett hasonló, szimbolikus, a romokból valami újat létrehozó munkákba.
Reigl Juditnak egészen 2004-ig kellett várnia a világsikerre, a felfedezése nagyrészt önnek volt köszönhető. Mikor találkozott először a nevével és aztán vele?
Az életművét egyben először a szintén magyar származású fontos művészeti kiadót működtető Adam Biró által megjelentetett könyvben láthattam. Aztán amikor a 2000-es évek elején Párizsban kutattam a Magyarországon született, ám Franciaországban élő-alkotó művészeket, egy kiállításon találkoztam először élőben a munkáival.
Az első pillanatban annyira elvarázsoltak,
hogy mindenképpen szerettem volna személyesen is felvenni Judittal a kapcsolatot. Ez végül is 2004-ben sikerült. Ráadásul úgy, hogy ő keresett fel engem.
Hogyhogy?
Egy magyar ismerősömtől megvettem az egyik korai, 1953–54-ben készült alkotását, a Villámlást.
Mint kiderült, éppen előle happoltam el, mert nagyon szerette volna visszaszerezni.
Miért volt olyan fontos számára éppen ez a kép?
Eleve viszonylag kevés korai munkája maradt meg, hiszen nemcsak elégette, megsemmisítette, de el is adta vagy ajándékozta őket; a galeristája évi egy-kettőt adott csak el, abból élt. Utóbbi kapcsán nagyon fontosnak tartotta, hogy a művei jó helyre – múzeumokba, neves magángyűjtőkhöz – kerüljenek, vagyis ha a vevőt nem találta megfelelőnek, visszalépett. A Villámlás című festmény, azért volt különösen fontos számára, mert 1953-ban az már a totális automatikus sorozat első darabja volt, megelőzve például Hantai Simont is. Aki valószínűleg látta is Juditnak ezt a művét, hiszen a kortársak természetszerűleg figyelték egymást, és kölcsönösen hatottak is egymás művészetére is.
A kép végül mégis az öné lett, és érdekes módon ez a kis verseny volt a kulcs, ami kinyitotta ön előtt Judit ajtaját.
Méghozzá szó szerint, mert az első találkozástól kezdve jó barátok lettünk. A Villámlás-ügylet után nem sokkal elmentem hozzá a kis házba, ahol megmutatta a munkáit a padláson; szörnyű állapotban voltak, egymás hegyén-hátán, összevissza dobálva minden. Nekem akkor már volt egy egész jó kis gyűjteményem a főleg Párizsban alkotó magyar festőktől; mások mellett Munkácsy-, Paál László-, Czóbel és Tihanyi Lajos-művek. Az összeset eladtam,
mert úgy döntöttem, nekem már a saját falamra is csak Judit kell.
Elkezdtem kutatni és vásárolni a munkáit, nemcsak tőle, hanem a korábbi angol, francia illetve a német galériásától is – akkor drágán, ma már azok az összegek nevetségesnek tűnnének. Rengeteg galériás ismerősömnek mutogattam ezeket, de a legtöbbjük nem volt ilyen lelkes. Én viszont tudtam, hogy kivételes életművel állok szemben. Judit bizalmával és segítségével elkezdtem könyveket szerkeszteni, kiadni és kiállításokat szervezni Európa-szerte róla és neki, hogy elfoglalhassa az őt megillető helyét a művészetben. Közreműködésemmel került a New Yorki-i Guggenheim gyűjteményébe a Robbanás című sorozatának egy fantasztikus darabja, éppúgy, mint a Magyar Nemzeti Galériába a nagy méretű, Folyamat című festménye. Tudtam, hogy ezek a körök mind kellenek ahhoz, hogy egyre szélesebb körben elkezdjenek róla beszélni. Elvittem gyűjtőket, műkereskedőket, kurátorokat a műtermébe is, Juditot lassan mindenki megismerte a szakmában, és aki találkozott vele, kivétel nélkül meg is szerette.
Bár a fentiekből már sejthető, milyen ember lehetett?
Végtelenül szabad volt, jó értelemben öntörvényű, önazonos, hihetetlenül vicces, művelt, vagány, laza és nagyon kedves. Hosszú évek alatt barátsággá alakult a munkakapcsolatunk.
És mit szólt a kései újrafelfedezéséhez?
Az első magyarországi tárlata, az általam szervezett 2005-ös műcsarnokbeli kiállítás óriási sikere rettenetesen meglepte, de természetesen ennek, ahogyan az ezt követő időszak sikereinek is, nagyon örült. Úgy gondolom, mindez azért volt igazán jó neki, mert elfoglalta. 2007-ben élete társa, Betty meghalt, az így támadt ürességet nehezen tudta feldolgozni. De azzal, hogy a világ minden tájáról keresték, látogatták, érdeklődtek iránta – mi is szinte napi kapcsolatban voltunk –, némileg tompult ezt az ürességérzet benne. És még egy fontos hozadéka volt mindennek.
Micsoda?
Élete végén valamennyire visszatalált a magyar gyökereihez is.
Fontosnak tartotta, hogy a magyarok is tudjanak róla, gyönyörűen beszélte a nyelvet, úgy szavalt József Attilát, hogy az ember beleborzongott. legdrágábban Ráadásul a műcsarnoki kiállítás után visszakapta a disszidálás óta alig látott rokonait is; egyre többet járt haza, én is többször hoztam kocsival, zokszó nélkül tűrte a sokórás utat, vagányul feltéve a lábát a műszerfalra. Nem túloztam, amikor azt mondtam, bárkivel találkozott, mindenkit rögtön elvarázsolt. Küzdelmes, de csodálatosan szép élet jutott neki, amelynek – és ezt kevesen mondhatjuk el magunkról – egyetlen emberi-művészi pillanatát sem bánta meg soha.
Reigl Judit ma a világ legdrágább és legismertebb magyar származású, absztrakt női művésze, munkái világszerte több mint harminc múzeum gyűjteményében megtalálhatók, köztük a New York-i Metropolitanban, a párizsi Centre Georges Pompidou-ban és a Tate Modernben.
2020-ban, 97 évesen bekövetkezett halála előtt tíz éven át vezette az élő magyar művészek hazai aukciós listáját. Virág Judit 2018-as őszi árverésén például egy korai absztrakt festménye, A semmi szétzúzása (Broyage du vide) hatvanötmillió forintos leütési áron kelt el, majd két hónappal később a Kieselbach Galéria aukcióján csaknem ugyanennyit fizettek ki a Robbanás-széria egyik darabjáért. Ezek az árak már az emlékezetes, 2016-os párizsi Sotheby’s-árverés után születtek, ahol négyszáztizenkétezer euróért adták el ugyanezen sorozatának egy nagy méretű darabját.
Privát, így nem publikus eladásokon akár három-ötszázezer euróért is kelnek el Reigl-alkotások.
Nyitókép: Reigl Judit (Fotó: Kálmán Makláry Fine Arts)
A szürrealizmus születésének századik évfordulóját új kiállítással ünnepli a Kálmán Makláry Fine Arts Galéria: az Álmodtak egy világot maguknak – Magyar művészek a 100 éves szürrealizmus történetében című tárlaton számos ritkaság, így mások mellett Hantai Simon, Reigl Judit, Kallós Pál, Beöthy István és Csernus Tibor művei láthatók.
Az év egyik legötletesebb és a legtöbb gondolkodnivalót kínáló tárlatával rukkolt elő a Nemzeti Múzeum. Az ötszáz évet átfogó, nagyszabású Magyar Menyasszony kiállítás egyszerre esküvő-, nő- és társadalomtörténet, ahol a tárgyaknál is fontosabb a rengeteg személyes sztori.
Idén, május 1-jén ünnepelte volna századik születésnapját Reigl Judit. Az absztrakt expresszionizmus egyik legnagyobb mesterét időskorában fedezte fel magának a világ; a centenáriumi év tiszteletére október 4-én a Műcsarnokban nyit a hét évtizedes életművet átfogó, Reigl Judit 100 | Reigl Judit és a Második párizsi iskola című tárlat.
„Modell nélkül képtelen lennék festeni” – mondta Pierre-Auguste Renoir, akinek az életművét ilyen teljességben most először láthatjuk Magyarországon. A Szépművészeti Múzeum Renoir – A festő és modelljei című válogatása a csúcsművekre, azon belül is az alakábrázolásokra koncentrál, több mint húsz közgyűjteményből összesen mintegy hetven alkotással.
Afrika is igyekszik bekapcsolódni a mesterségesintelligencia-versenybe a hiányos infrastruktúra és finanszírozás ellenére. A kutatók azonban leszögezik, hogy semmiképpen sem úgy, ahogyan azt a Nyugat szeretné.
„A feszültség fokozódása érezhető” – mondta a szlovák védelmi miniszter.
Az ukrán haderő volt főparancsnoka őszintén elmondta a véleményét.
