Búcsú egy visszidenstől – Ferdinandy György (1935–2024)

Óbudán voltunk 2005 táján a könyvhéten, egymás után olvastunk fel a színpadon, amikor is egy idősebb író lelkesen odajött hozzám, hogy ezt a verset ő lefordítja spanyolra. Mondtam, hogy ez nem vers, ez novella, bár elég lírai volt, de azért ragaszkodtam a műfajhoz. Ez a hetven felé járó, ősz író mosolygott, érdekelte, hogy ki vagyok, ami azért volt furcsa, mert a magyar írók zöme abban a korban már − ha megéri egyáltalán − megkese­redik, megsértődik, tüskéket növeszt, és nemhogy a fiatal írók nem érdeklik, de még a saját kortársait is utálja. Ferdinandy meg nyitottan fordult nemcsak felém, hanem más fiatal írók, költők felé is, s ez annyira kiemelte őt írótársai közül, hogy ebből aztán barátság lett. Kalandor volt, világcsavargó, aki próbált valahol megállni, gyökeret ereszteni, de aki nekiindult már a nagyvilágnak, tudja, hogy ez nem is olyan egyszerű. Az Óbudán tett ígéretét nem felejtette el. Lefordította azt a „verset”, és nemcsak azt, hanem egy kötetnyi novellát, ami aztán meg is jelent Miamiban egy kubai kiadónál.