Interjúnkból kiderül, hogy gyökeres változások indultak a 13. századi Magyar Királyságban. Élénkült a kereskedelem, városi privilégiumok sora született, varázsoltak a telepesek, felbukkantak a bányavárosok, a magyar állam az európai gazdasági folyamatok alakítójává vált.
A középkori magyar városiasodásról szóló kétrészes sorozatunk interjúalanya Szende Katalin (1965) történész, a Közép-európai Egyetem (CEU) Középkortudományi Tanszékének tanára. Az első részben a tatárjárásig vettük át korai városfejlődésünk főbb vonalait, most pedig a mongol támadást követő forradalmi változásokat vesszük górcső alá.
*
A tatárjárás utáni 13. századot illetően a szakemberek „a városiasodás forradalmáról” beszélnek. Mit jelent mindez?
A 13. század elejétől valóban léptékváltás figyelhető meg a magyar városfejlődésben, de hasonló jelenségekkel találkozunk Közép-Kelet-Európa más térségeiben is.
Az igény belülről jelentkezett:
a II. András, „az Aranybulla királya”, majd fia, IV. Béla, „a második honalapító” és annak utódai alatt bekövetkezett politikai, társadalmi és gazdasági változások új városfejlesztési intézkedéseket tettek szükségessé.
Milyen változásokról beszélhetünk és kikre vonatkoztak ezek?
Ezek az átalakulások a lakosság minden rétegét érintették, a parasztoktól a nemesekig, beleértve az egyre gyarapodó városlakókat is. A változások közé tartozott a kereskedelem felélénkülése helyi, regionális és távolsági viszonylatban egyaránt.
Növekedett a kiszállítható áruk, elsősorban az élő állat és a nemesfém mennyisége, és a hazai piac vásárlóereje is.
Egyre nagyobb lett azoknak a lakosoknak a száma is, akik szabadon választhatták meg lakóhelyüket és akik számára vonzó volt egy újfajta, pontosan meghatározott jogok és a kötelezettségek szerint élő közösség tagjává válni.
A tatárjárás milyen szerepet „vállalt” a folyamatban?
A belső tényezők mellett természetesen nagyban
meggyorsította a változásokat
az 1241-42 évi tatárjárás és utóhatásai. A megszálló seregek sok régi központot felprédáltak, amelyek közül több sosem heverte ki teljesen ezt a csapást. Azok a korai városok azonban, amelyek jól illeszkedtek az új keretek közé, mint például Pest, Vác és Várad, hamar visszanyerték korábbi jelentőségüket.
Emellett az uralkodó számára világossá vált, hogy a mongolokéhoz hasonló esetleges újabb támadások kivédésére újfajta, lehetőleg kőfallal körülvett, erődített településekre van szükség, olyan lakossággal, amely maga is gondoskodni tud a védművek fenntartásáról és szükség esetén saját védelméről.
Voltak előképei a magyarországi változásoknak?
Az újfajta, kedvezőbb feltételeket nyújtó települések iránti igény belülről fakadt, a megoldásra azonban
már megvolt a minta Európa más területein,
először a vendégtelepeseknek (hospeseknek), majd utóbb a már meglévő településeknek adott uralkodói vagy földesúri kiváltságlevelek formájában. Ez a mintát követve, a változások előmozdítására a magyar királyok is egyre több olyan oklevelet bocsátottak ki, amelyekkel megerősítették a már folyamatban levő fejlődést, vagy új településeket emeltek fel és támogattak.
Ilyen kiváltságlevelek már a tatárjárás előtt is használatban voltak gyéren lakott vagy gyengén hasznosított területek fejlesztésére az ország északkeleti, hegyes vidékén, valamint Erdélyben és Szlavóniában.
Az 1240-es évektől azonban a hospes- és városprivilégiumok az ország egész területén megjelentek
és számuk ugrásszerűen megnőtt.
Milyen jogokat biztosítottak ezek a kiváltságlevelek?
A dokumentumok tartalma kibővült és rendszeresebbé vált az idők folyamán. Magukban foglaltak
kereskedelmi kiváltságokat, hetipiac-engedélyeket,
és bizonyos körzeten belül vámmentességet biztosítottak a kedvezményezett települések lakói számára. Egyházi téren lehetővé tették a közösség számára a szabad papválasztást, ami azért volt fontos, hogy a kialakuló közösségek tagjai a saját anyanyelvükön hallgathassanak prédikációt vagy gyónhassanak.
A legfontosabb új intézkedések azonban a telepesek, majd utóbb a települések jogállására és igazságszolgáltatására vonatkoztak. A királyi kiváltságok kivették őket a megyésispánok hatásköre alól, engedélyezték számukra a szabad bíróválasztást, és előírták, hogy csak a saját bíróságuk ítélkezhetett fölöttük, velük azonos jogállású tanúk meghallgatása után.
Ezek a jogok nyugaton évszázadok óta a városi szabadság alappillérei voltak,
és a 13. századtól a magyar városok autonómiáját is meghatározták.
Mi volt a fejlődés, a változás lényege?
A kiváltságlevelek egyfajta szerződésként értelmezhetők a települések és az uralkodó között, amelyek mindkét fél részére jogokkal és kötelezettségekkel jártak. A privilégiumok lényegi eleme volt a szabad költözés biztosítása a kiváltságolt településekre és az elköltözés lehetőségének fenntartása ezekről a településekről.
Ezzel az intézkedéssel
az uralkodók elismerték, hogy az új központok népességének fejlesztése csak betelepülés révén oldható meg és tartható fenn.
Ez a befogadó hozzáállás az országon belüli és a külföldről érkező telepesek beilleszkedését is elősegítette.
Honnan érkeztek főként a telepesek?
A 13. század második felétől a beköltözők
többsége német volt.
Csoportjaik az erdélyi szászok által lakott dél-erdélyi régió mellett északkeleten a Szepességben, illetve a nyugati határszélen Pozsony, Sopron és Kőszeg városaiban és környékükön telepedtek meg, és az újonnan alapított Buda is sok német telepest vonzott.
Rajtuk kívül Itáliából – főként Firenzéből és Velencéből – érkeztek új városlakók, ismét csak főként Budára, és a jelentősebb városokban kialakuló
zsidó közösségek is rendszeresen gyarapodtak
nyugatról érkező hittestvéreikkel.
Hogyan illeszkedtek a korábbi interjúnkban bemutatott „régi központok” az „új városok” 13. században kialakuló rendszerébe?
Az átalakulásnak nemcsak nyertesei, hanem vesztesei is voltak. A korábban bemutatott királyi székvárosok,
Esztergom, Székesfehérvár és Óbuda csak részben tudták megőrizni korábbi vezető szerepüket.
Különösen Esztergom számára jelentett komoly csapást a király és udvara elköltözése.
Székesfehérvár, a királyi koronázó város és több uralkodó örök nyugvóhelye jobban lépést tudott tartani a fejlődéssel. A korábbi külvárosi lakosságot IV. Béla a Tatárjárás után a belvárosba költöztette. Ezzel biztosítva volt a kellő népességkoncentráció, messze földről látogatott éves vásárai pedig a gazdasági központi szerepkör megőrzését segítették. A harmadik kiemelt régi királyi székváros,
Óbuda számára az új Buda alapítása jelentett kihívást,
de a 14. század elejéig mindkettőt használták az uralkodók és egyes országos hatáskörű bíróságok vezetői.
A püspöki székhelyek fölvették a fejlődés iramát?
A legtöbb püspöki székhely megőrizte, sőt gyakran meg is erősítette városias jellegét. Ez az értelmezés bizonyos mértékben ellentmond a korábbi történészi véleményeknek, amelyek az egyházi fennhatóság negatív hatását hangsúlyozták a királyi városfejlesztő politikával szemben. A legtöbb püspökváros esetében is
találkozunk az egyházfők, mint helyi földesurak tudatos kereskedelmi- és telepítő politikájával,
bár voltak olyanok, mint például Csanád, Kalocsa, vagy Nyitra, amelyek megsínylették a változásokat.
És az ispánsági központok?
Ezek már jóval ritkábban fordulnak elő az újfajta városok között, a tendencia pedig elsősorban a megyerendszer átalakulásával függ össze. A 13. században a megyék a központi igazgatás helyi szerveiből (királyi vármegye) fokozatosan a helyi nemesség érdekképviseleti fórumává alakultak át (nemesi vármegye). Érthető módon az erősödő önkormányzattal rendelkező városok érdekeivel ellentétes volt a megyei nemesség igényeinek kiszolgálása.
Az egykori ispánsági központok csak kivételesen töltöttek be városi funkciót a középkor későbbi századaiban.
A két legfontosabb kivétel Pozsony és Sopron, amelyek könnyen válhattak határvárból határmenti kereskedővárossá.
Ezek a kivételek azonban nem írják felül azt a tendenciát, hogy a legtöbb ispánsági székhely elvesztette korábbi jelentőségét.
Azok a védelmi és hatalmi szempontok, amelyek a 11. században előnyösnek bizonyultak a helyválasztásnál, nem voltak összhangban a 13. századi és későbbi kereskedővárosok igényeivel. Egyes korábbi ispánsági központok megőrizték szerepüket, mint piacos helyek, és később mezővárosokká fejlődtek. Mások falvakként éltek tovább, míg néhány már a középkor folyamán elnéptelenedett.
Mely városok lettek a „forradalom” legnagyobb nyertesei és miért?
Azok mellett a „régi központok” mellett, amelyek megőrizték központi, városias jellegüket és sikerrel alkalmazkodtak az új elvárásokhoz, a változások legfőbb haszonélvezői azok az új kereskedővárosok voltak, amelyek közvetlenül IV. Béla és utódai alatt és támogatásával jöttek létre.
Az ország 13. századi újjászervezésének legnagyobb nyertese kétségtelenül Buda városa volt,
amelyet az 1240-es években királyi parancsra alapítottak a pesti révvel átellenben fekvő, jól védhető dombtetőn. Az új város a Duna két partja funkcionális összetartozásának előnyét élvezve Pest gazdag kereskedővárosának korábbi, eredetileg még a tatárjárás előtt szerzett kiváltságait kapta meg. Az új alapítás sikerét jelzi, hogy hamarosan német telepesek is érkeztek Budára, és egy befolyásos zsidó közösség is élt itt, feltehetően a városalapítástól kezdve.
Budán kívül hol gyorsult be a városfejlődés?
Gyorsan felvirágoztak az újonnan alapított, határmenti vagy az oda vezető útvonal mentén létesült kereskedővárosok, mint például az északkeleti régióban a Krakkó felé vezető útvonal vonzásában létesült
Kassa, Bártfa, Eperjes és Lőcse.
Ezekben a városokban vegyes helyi és betelepülő magyar, szláv (szlovák) és német lakosság élt.
Az újonnan alapított városoknak előnyére vált, hogy nem kellett alkalmazkodniuk korábbi településrészek szokásjogához vagy kiváltságaihoz, hanem saját igényeiknek megfelelően alakíthatták helyi igazgatásukat.
A bányavárosok kialakulásáról mit tudunk?
Az újfajta városok egy speciális csoportja volt a bányavárosoké. Megjelenésük nem egyszerűen az új korszak következménye volt, hanem maguk indították el a változást.
Az arany-, ezüst- és réztartalmú ércek felfedezését követően Magyarország a 13. század második felétől egyre aktívabb alakítójává vált az európai gazdasági folyamatoknak.
A két legfontosabb Árpád-kori felvidéki bányaváros, Selmecbánya és Besztercebánya 1255-ben kapott kiváltságlevelet. Az aranybányászat és annak fő központja, Körmöcbánya az 1320-as évektől virágzott fel.
Hogyan illeszthető az Árpád-kori magyar városfejlődés az európai tendenciákba? Miben volt más a magyar városiasodás?
Az európai és a magyar fejlődés főbb vonásai hasonlóan alakultak, még ha általában 150-200 éves fáziskéséssel is.
A 11. századtól a 13. század közepéig az európai városfejlődés főbb típusai rendre megjelentek magyar területen is.
A legfontosabb korai városias települések kétségtelenül az uralkodói és egyházi hatalmi központok voltak, de a 12. századtól egyre több területileg széttagolt, központi funkciókat ellátó településcsoport is részét képezte a településhálózatnak: ezek sok hasonlóságot mutatnak a 9–10. századi nyugat-európai korai városias agglomerációkkal.
Kinézetre is követték a magyar városok az európai trendeket?
A 13. század folyamán kialakuló, fentebb bemutatott kiváltságolt városok az épített formáikat és társadalmi felépítésüket tekintve is
nagyfokú hasonlóságot mutattak
a jogi értelemben vett európai városokkal. Épületeik, kinézetük vitathatatlanul városias volt, még ha lakosságuk száma alacsony is.
Hogy alakult a lakoságszám?
A királyi városok népessége még a késő-középkorban is általában 2000-től legfeljebb 7-8000 lakosra becsülhető, és a „fővárosi” agglomeráció, Buda, Pest és Óbuda együttes lakossága is alig érte el a 14. században a 15.000 főt.
Hogyan jellemezné összességében a középkori magyar városiasodást?
Az itt vázolt fejlődés menete azt mutatja, hogy a magyar városiasodás folyamatában a belső igények és a külső tényezők szervesen összekapcsolódtak.
A magyar városfejlődés nem kész minták egyszerű átvételéből állt,
hanem végighaladt azokon a lépéseken, amelyet a helyi hatalomgyakorlás, gazdaság és társadalom megkívánt.
Voltak azonban egyidejű és közvetlen kapcsolatok is. Az Európa városiasodottabb részeiből érkező
bevándorlók kétségtelenül a közösségi élet új formáit közvetítették, de nem hoztak átfogó változásokat addig, amíg az általános helyzet meg nem érett
erre.
Az összeköttetések megerősödtek a 13. századi átalakulások után, amely sűrűbb és a kereskedelem számára megfelelőbb városhálózat kiépítését tette szükségessé. Ez pedig ismét csak újabb és népesebb telepes csoportokat vonzott az országba, akik nemcsak a meglevő keretekbe illeszkedtek bele, hanem azok további alakításában is aktív részt vállaltak.
Ezt is ajánljuk a témában
A legfrissebb kutatási eredményekről Szende Katalinnal beszélgettünk, aki elárulta: a korai városias központok belső fejlődés eredményeként jöttek létre az Árpád-kori Magyarországon, amit a telepesek kiegészítettek.
Nyitókép: Pozsony a 16. században, BRAUN, Georg & HOGENBERG, Frans. Pressburg - Posonium vel Pisonium vt Lazius Hungariae urb, metsző: Wolfgang Lazius, 1588
A vírussal fertőzött gyerekek közül csak egy volt beoltva.
A Stájer rímes krónika célirányos magyar fordítása új értelmet ad a szövegnek, ami felbecsülhetetlen forrás a középkori magyar történelem és a korabeli élet megértéséhez.
A legfrissebb kutatási eredményekről Szende Katalinnal beszélgettünk, aki elárulta: a korai városias központok belső fejlődés eredményeként jöttek létre az Árpád-kori Magyarországon, amit a telepesek kiegészítettek.
Törökországgal kerültünk egy lapra.
Felelősségteljeségről beszélt a JP Morgan vezetője.
