„A politikusok jelentős része nem olvas eleget” – Tóth Miklós Bálint a Mandinernek

Tóth Miklós Bálintot nagyon régről ismerem. A kilencvenes évek közepétől a kétezres évek közepéig a mexikói úti Mozgásjavító Általános Iskolában dolgoztam. Ebben az intézményben sok olyan gyereket ismertem meg, akikre máig emlékszem. Nehéz sorsokkal, gyógyíthatatlan betegségekkel éltek együtt, mégis – vagy éppen ezért – ugyanúgy tudtak gyerekek lenni, mint az épek. Néhányuk egészen rendhagyó életbölcsességgel rendelkezett, ami nyilván származhatott a közeli halál tudatából is. Miklósra viszont nem egészen ezért emlékeztem tisztán, hanem azért, mert ő volt ott az egyetlen gyerek, akivel már hetedikes korában el lehetett beszélgetni politikai és történelmi kérdésekről is. Ezt akkoriban is különösnek találtam. Enyhén szólva nem ez a jellemző tizenhárom éves gyerekekre. Voltak olyan délutánok, amikor Miklóssal ücsörögtünk az osztályban, és például az MDF-ről (!) beszélgettünk, illetve a rendszerváltó pártok közti különbségekről. Mondhatnám, hogy akkor is látszott már, hogy rá igazán nem lesz jellemző az a sajnos még mindig általánosnak mondható jelenség, hogy egy mozgáskorlátozott gyerek jó eséllyel elkallódik, nem tanul tovább, hanem a szülői házban vagy egy bentlakásos intézményben tölti élete hátralevő idejét. Számos ilyen elszomorító példát láttam. Miklós példája viszont egészen másfelé mutat. Az általános iskola után egy integrált középiskolába került, majd a Corvinus Egyetemen politológiát, politikatudományt hallgatott, s ebből doktorált is. Főbb kutatási területei a politika és az irodalom kapcsolata, a konzervatív politikai gondolkodás és a fogyatékosság politikaelméleti vonatkozásai. Nemrég pedig megjelent egy kiváló könyve, amely élvezetesen és árnyaltan járja körül a politikai ideológiák és az irodalom kapcsolatát. Munkahelyén, az MCC Társadalom- és Történettudományi Iskolájának egyik irodájában beszélgettünk, miközben odakint épp hóvihar tombolt. 

Nem vagyok híve az ilyesminek, de itt most egy személyes megjegyzést azért be kell iktatnom a végére: Miklós életútja, az, hogy idáig eljutott, és ilyen színvonalon végzi a munkáját, mindannyiunk számára példaértékű lehet. Hajlamosak vagyunk az önsajnálatra, a piszlicsáré problémák felnagyítására, miközben ő – akinek egy csésze kávé elfogyasztásához is segítségre van szüksége – kutat, tanít, előad, ír, és alapvetően optimistán éli az életét. Van mit tanulnunk tőle.

Nemrég megjelent Az ideológiától a nosztalgiáig című könyved, ami – most nagyon lebutítva mondom – azt a kérdést járja körbe, hogy milyen módon jelennek meg különféle ideológiák szépirodalmi művekben. Három regényt vizsgálsz: Koestler Sötétség délben, illetve Márai Sándor Szindbád hazamegy és Ítélet Canudosban című regényeit. Honnan jött az ötlet? 

Ez alapvetően a 2021-ben megvédett doktori disszertációm átdolgozott változata. Az egész alapját az a felismerés adta, hogy a politikatudomány nem fordít elég figyelmet a szépirodalomra. Mindez a modern tudományeszményre vezethető vissza. Ebben a megközelítésben a társadalom – a természethez hasonlóan – megismerhető, a társadalomtudományoknak úgy kell működniük, mint a természettudományoknak. A társadalom viszont nem egészen így működik. 

Nem írható le egyenletek mentén. 

Az emberi természetet érdekes tanulmányozni, de nem kell azt hinni, hogy a megállapítások minden esetben hasonlóan fognak működni. Az emberi társadalom bonyolult konstrukció, a politikai valóság is komplex valami, ami nem fejthető meg kizárólag a tudomány eszközeivel. 

Mintha a mai magyar politikai valóság is szép példája lenne ennek. Mármint annak, hogy miféle viszonyban vannak a politikai tér szereplői a – nevezzük így – valósággal. 

A politikai szereplőknek fontos feladata lenne, hogy megértsék, mi is a valóság, mit jelent a valóság. Mert csak ennek megértése után gondolkodhatunk azon, hogy mit is kellene csinálnunk. Létezik az ideologikus gondolkodás. Ez a gondolkodás azt tartja magáról, hogy tökéletesen érti a valóságot, tudja a megoldást a problémákra, és azt gondolja, hogy az ő megoldásai tökéletessé teszik az egyébként tökéletlen valóságot. Erre a feladatra pedig a legalkalmasabb maga az ideológus, aki a filozófus és a politikus keveréke. A modern tudományeszménybe nem igazán fér bele a szépirodalmi látásmód. Viszont, ha jobban belegondolunk, az európai irodalom tele van politikai töltetű művekkel. Szophoklésztől kezdve, Shakespeare-en át egészen át huszadik századiakig, Huxley-ig, Orwellig. Amikor ezeket a műveket olvassuk, különféle politikai valóságokról is olvasunk. Erre próbáltam utalni, erre próbáltam felépíteni a könyvet. Hogy kezdjünk valamit ezzel a szépirodalmi hagyománnyal, ebben a könyvben konkrétan a magyarral. 

Politológus végzettséged van. Honnan ered nálad ez az érdeklődés? 

Orvoscsaládból jövök. Ez több választ is előrevetíthet. Nem kifejezetten politikai témákkal foglalkoztak, de volt közéleti érdeklődésük, beszélgettek, vitatkoztak. Már 13-14 évesen olvastam különféle napilapokat, folyóiratokat. Érdekeltek. 

Itt közbe kell vetnem, hogy mi régről ismerjük egymást, mert abban az általános iskolában dolgoztam egy időben, ahová te is jártál. Emlékszem például arra, hogy egyszer bent voltam az osztályotokban egyik délután, és valamilyen aktuálpolitikai témáról beszélgettünk. Ami annak fényében elég meglepő volt, hogy akkoriban nem lehettél több 12-13 évesnél. 

Bennem az maradt meg, hogy az MDF-ről beszélgettünk. Ami 2024-ből visszanézve elég furcsának tűnhet. 

Mintha egy letűnt civilizációról beszélgettünk volna. De ez egy általános iskolás gyerektől azért mégis csak rendhagyó. 

Akkoriban is izgattak ezek a dolgok. A politika világa. Nem vagyok politikus alkat. Nem áltatom magam azzal, hogy jó politikus lennék. A problémák, az arra adandó válaszok, a szereplők reakciói kifejezetten érdekelnek. A leegyszerűsített válaszok nagyon taszítanak. 

Szinte másból sem áll a politika, mint leegyszerűsített válaszokból. 

Van az ideologikus, és van a praktikus politikus. A praktikus érzékeli, hogy a helyzet folyton változik, a problémák is állandóan változnak. Mint egy hullámlovas, aki mindig a hullám tetején akar maradni. A politikai megváltókkal nem tudok mit kezdeni. 

Otthon mit szóltak ahhoz, hogy politológiára adod a fejed? 

Kicsit tartottak ettől. Az orvosi egzaktságtól elég távol áll ez az egész tényleg. Féltettek a politika vonzásától. 

A – mondjuk így – polgári hátterednek azért komoly jelentősége lehetett abban, hogy az érdeklődésed végül is milyen irányokat vett. 

Az, hogy tanulni kell, és ez az érvényesülés útja, az értelmes munka szeretete, ez mind nyilván otthonról jött, otthonról hoztam. 

Mozgáskorlátozottként élsz. Tehát azt is lehet mondani, hogy nehezített pályán kellett idáig eljutnod. 

Ez egy progresszív betegség. Régebben meg tudtam csinálni dolgokat, amiket ma már nem, beszűkült a kézmozgásom is. A könyvet lapozás képessége például nagyon hiányzik. A családi háttér itt is nagyon fontos volt. Én sokat kaptam, sok jót kaptam. Nem beszéltünk túl sokat otthon ezekről a kérdésekről. Praktikus ember vagyok, arra koncentrálok, amit tudok, és nem arra, amit nem tudok. Gyerekként mindez nem okozott mély lelki válságot. Szűkebb a mozgásterem, mint a többségé, ez világos. Nem kergetek illúziókat. A számomra adott mozgásteret az adott lehetőségekkel szeretném bejátszani. Ötévesen kerültem a Mozgásjavító Általános Iskolába, ez volt számomra az első intézmény. Ez sok szempontból különös világ volt. Mindenki okkal volt ott, a sok mozgássérült gyerek. Ebben az iskolában mindenki fogyatékos volt, bár megvolt ennek is a belső rendszere. A „botos” gyerekek álltak a hierarchia csúcsán, nem a kerekesszékesek, mint amilyen én is voltam. 

Egy évtizedet töltöttél ott. 

Sok jó embert ismertem meg ott, sokat kaptam tőlük. Viszont az is jó volt, hogy utána egy integrált középiskolába kerültem. A Mozgásjavító olyan volt, mint egy inkubátor. Jó volt bekerülni, és nem véletlenül kerültem oda, de idejében ki is kell kerülni onnan. Meg kell erősödni és ki kell menni a világba. Nekem egy sokk volt, amikor az ötszáz fős középiskolába kerültem. Odajött egy srác az első napon és megkérdezte, hogy mikor fogok újra járni. De ezekkel a kérdésekkel soha nem volt bajom, nem vagyok egy hiperérzékeny ember. Nem volt egyértelmű, hogy politológia szakra menjek később. Igazából a történelem ugyanúgy érdekelt, az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy mégis a politológia lesz. 

Mi alapján döntöttél? 

Részben hajlottam is erre, de itt is volt egy praktikus szempont. Elmentem az ELTE BTK épületébe, hogy megnézzem, mennyire akadálymentes. Hát, kevésbé. A Corvinus viszont teljesen akadálymentes volt. Jó döntés volt, nem bántam meg. 

Társasági ember vagy? 

Inkább az vagyok, mint nem. A kis társaságokat szeretem leginkább. Azt, amikor valakivel beszélgetek. Ha ott van egy harmadik, már egészen más egy beszélgetés dinamikája. Ha két-három napig otthon vagyok, az már nyomaszt. Sőt, azt érzem, hogy ilyenkor szűkül a szókincsem. Nincsenek impulzusok, lassul a gondolkodásom. Jól esik beszélgetni, egy sört meginni, moziba menni. 

A könyvedet olvasva az látszik, hogy az irodalom iránt is érzékeny vagy. 

Szerencsés vagyok, mert olyasmit csinálhatok, amit kifejezetten szeretek. Olvasni és közben politikai szempontból elemezni. 

Miért épp Márai regényeire esett a választásod ebben a könyvben? Ráadásul azokat a regényeit választottad, amelyek messze nem a legnépszerűbbek. 

Az, hogy egy szépirodalmi műben van politika, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az adott mű politikaelméleti szempontból is érdekes. Olyan szerzőket és műveket kerestem, amelyek mélyebb elemzésre is alkalmasak. Direkt magyar szépirodalmi műveket kerestem (ebből a szempontból Koestler is magyar, hisz Budapesten született). Ezek irodalmilag is értékes alkotások. Biztosan vannak olyan művek is, amelyek esztétikai szempontból gyengébbek, viszont politológiai szempontból jobban használhatók, engem viszont azok a művek érdekelnek, amelyek művészi és politológiai szempontból egyaránt értékesek. Márai általam vizsgált regényei talán kevésbé ismertek, de nagyon is megéri elolvasni őket. 

Márai itthoni recepciója, fogadtatástörténete is nagyon érdekes. Volt egy nagy rácsodálkozás a rendszerváltás után, volt egy európai sikertörténete, az utóbbi években viszont mintha kissé lanyhult volna iránta az érdeklődés. Ez az ív más, a rendszerváltás előtt szintén tiltólistán szereplő szerzőkre is jellemző többé-kevésbé. Hamvas Bélára is például. Ilyenkor az történik, hogy a helyükre kerülnek és ezért csitul az érdeklődés irántuk, vagy egyszerűen elfelejtődnek? 

Márai esetében szerintem másról van szó. A közéleti felfutásában, népszerűségében nagy szerepet játszott a politika, és nem feltétlenül politikai értelemben. Mostanában nézegettem például, hogy hány írónk volt országgyűlési képviselő. Jókai, Mikszáth, Madách, a közelmúltban Csurka István vagy Kukorelly Endre. Ennek van hagyománya. Márait igyekezett mindenféle politikai erő „használni”. Máraitól idéztek egymással szemben álló politikai erők. A Márai által gyakran használt polgár fogalma is jelentősen visszacsúszott a közbeszédben, ez sem független attól, hogy mostanában kevesebben hivatkoznak rá. 

Vannak ilyen „használatba vett” íróink. Wass Albert is ilyen. 

Wass Albertet a jobboldal emelte fel, őt például az SZDSZ nyilván nem nagyon idézte. Inkább vudu-bábunak használták. 

A könyvedet olvasva az volt az érzésem, hogy politikusok számára kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Hogy hasson a szemléletükre. Hogy lássák, a jó irodalom igenis képes valamit állítani arról a valóságról, amiben élünk. Mintha a mai irodalom kevésbé tenne erős állításokat a világról. 

A politikusok jelentős része nem olvas eleget. Sokkal többet kellene olvasniuk. Kritikusok sok esetben azt ünneplik, ha egy író hiper-trendi, ha tökéletesen megragadja 2024 Magyarországának valóságát. Ennek viszont az a következménye, hogy az adott műnek egy-két év elteltével nem igazán lesz már jelentősége. Akik szerint a régi sémák alkalmatlanok a mai problémák leírására, azok szerintem tévednek. A hagyomány, a folytatólagosság fontos, ez a diskurzus lényege. A politika és a szépirodalom hasonlóak abban, hogy mindkettő közügy. 

Rendszeresen elhangzik, hogy a szépirodalomnak a rendszerváltás előtt még volt valamilyen társadalmi súlya, ami mára eltűnt. Ha Csoóri, Illyés, Mészöly Miklós megszólalt, az még érdekelt valakit. 

Az, hogy az írókat engedték szóhoz jutni, kétfenekű dolog. Persze, hadd beszéljen, úgysem ő lesz a döntéshozó. Jó lesz szelepnek. Majd mi eldöntjük, mi legyen. A nyolcvanas évek értelmiségi illúziója volt, hogy most eljött a mi időnk. Az érintettek azt hitték, alakítói lehetnek a folyamatoknak. 

Hát, rosszul hitték.

A politikai elit professzionalizálódott, még ha ez nem is tűnik mindig így. Az író közéleti kérdésekben viszont nem professzionális. 

De mintha nem is lenne kíváncsi ma már senki az értelmiség véleményére. 

Az értelmiségi és a politikai szerep is ütközésben van. A politikusnak ugyanis vállalnia kell a felelősséget a szavaiért, azaz számonkérhető, az értelmiségi nem. A magyar egy sokat szenvedett társadalom. Mögöttünk van a kőkemény huszadik század, annak minden borzalmával együtt. Ha megyünk az utcán, sokszor nem jó belenézni az emberek szemébe. Mintha dezintegrált lenne a jelenlegi társadalom. És van egy hagyományszakadás is. Hogyan tudnánk normális társadalom lenni, ha nincsenek meg azok a formák, amelyek által folytatólagosan tudnánk létezni? Költői kérdés. 

A magyar társadalom a huszadik században végzetes sérüléseket kapott? 

Mindent viszünk magunkkal. Nincs olyan család, ahol ne lenne jelen valamilyen trauma, vagy annak emléke. 

A régi traumákra ráadásul ráépül a modern világ számtalan baja is. 

Ebbe tényleg csak beleőrülni lehet. Az emberek horizontja szűkül. Viszont az fontos, hogy valami értékkel is megtöltsük az életünket. Az értelmetlennek tűnő létezés érzete egyre általánosabbá válik. A dezintegráltság a kulcsfogalom, szét vagyunk esve, nincs középpont. Hogy mi a megoldás, azt viszont nem tudom, nem vagyok politikus, de ha egy dolgot kéne kiemelnem, azt mondanám, hogy arra építsünk, amink van, ami megmaradt.

Most min dolgozol? 

Tervben van a könyv amerikai kiadása, emellett tanítok, szakpolitikai elemzéseket írok. Ha valaki elolvassa a könyvet, láthatja, hogy sok minden érdekel. Olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek. Ez nagy ajándék. 

(Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner)