A színház világszerte veszélyes üzem, itthon és külföldről is sokan biztatták a maradásra, a megsérült színészeket sok szeretettel várják vissza – Vidnyánszky Attilát kérdeztük, miért vonta vissza a néhány héttel korábbi lemondását, és hogyan képzeli el a jövőt a Nemzeti Színház élén.
Írta: Farkas Anita
Mint ismeretes, november 10-én Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó balesetet szenvedett a Nemzeti Színház Rómeó és Júlia című előadása közben. A teátrum igazgatója, Vidnyánszky Attila ezután benyújtotta lemondását, amit Csák János kulturális és innovációs miniszter nem fogadott el, mondván, döntést ez ügyben csak a hivatalos eljárás lezárulta után tud hozni. A rendőrségi nyomozás még folyik, a Nemzeti munkatársaiból a baleset körülményeinek tisztázására alakult nyolcfős bizottság azonban lezárta a saját vizsgálatát, és kijelentette, hogy egyszemélyi felelősség nem állapítható meg, a tragédiát a körülmények szerencsétlen összejátszása okozta. Vidnyánszky Attila ezután visszavonta lemondását, és Csák János egyetértésével mégis marad a Nemzeti Színház élén. Az okokról, a színészek állapotáról és a színházban jelenleg uralkodó hangulatról Vidnyánszky Attilát kérdeztük.
Azonkívül, hogy a belső vizsgálat nem állapított meg egyszemélyi felelősséget, miért döntött úgy, hogy mégsem mond le az igazgatói posztról?
A környezetem – beleértve a nemzetközi és a magyar kulturális élet szereplőit, a nézőinket, az utcán hozzám odalépő embereket – támogató reakciói, szívmelengető szolidaritása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy újragondoljam a döntésemet.
A lelki folyamat, amíg idáig eljutottam, nem volt egyszerű.
Különösen, mert már régóta úgy létezem, hogy odafigyelek arra, mi miért történik, és lehet, hogy patetikusan hangzik, de igyekszem a jelek mentén is értelmezni az életemet, életünket.
Mire gondol pontosan?
Az elmúlt hetekben azt is próbáltam megérteni, miért történhetett ez a baleset, és miért pont most. Tíz és fél éve vagyok a Nemzeti igazgatója, ez idáig négyezer előadást játszottunk, adott esetben sokkal grandiózusabb és bonyolultabb díszletek között, és soha nem akadt semmilyen probléma. Ebből a számból is látszik, milyen nagy menet volt ez a több mint egy évtized, természetes, hogy az ember, akárcsak én, ennyi idő alatt el is fárad, el is használódik kicsit. Ugyanakkor azzal is kellett szembesülnöm,
hogy nem tudom olyan egyszerűen elengedni a színházat, mint ahogyan azt első felindulásomban hittem.
A munkának mennie kell tovább, ami ez esetben azt is jelenti, hogy az előadásokat újra kell strukturálni, ahol lehet, beugró színészeket bevezetni Szász Juli és Horváth Lajos Ottó helyett. És mivel ezen előadások egy részének én vagyok a rendezője is, az én vállamat nyomja a megoldás terhe: ilyenkor szinte új darab születik, hiszen Juli és Ottó akkor is ott vannak a színpadon, ha nincsenek; minden hozzájuk, az ő játékukhoz képest alakul. Az elmúlt másfél hónap nagyjából ezzel ment el: hogyan lehetne a lehető legjobban, a leggördülékenyebben fenntartani a Nemzeti mindennapi működését a két fontos színészünk hiányával együtt – vagy ellenére.
Minden esetben meg tudták-tudják oldani ezt a pótlást?
Nagyrészt igen, ma például Olt Tamás ugrik be a Csíksomlyói passióba. De például az Agónban Horváth Lajos Ottó egyszerűen kicserélhetetlen, azt az ő visszatértéig, ami remélhetőleg, akárcsak Julié, minél előbb megtörténik, kénytelenek voltunk levenni a műsorról. Ezeket az operatív döntéseket pedig nap mint nap meg kell hoznom, nem beszélve a számtalan egyéb, folyamatban lévő ügyről – ez is a maradás mellett szólt. A Nemzeti Színház ugyanis nem csupán az előadásokból áll. Elképesztően széles sávban működünk, egyfajta központ is vagyunk, összekötő kapocs a különböző társulatok, témák, projektek, emberek között, tevékenységünk számtalan ponton érintkezik a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel és a kaposvári egyetem hallgatóival, a Színházi Olimpia óta pedig nemzetközi szinten is erőteljesen jelen vagyunk. Utóbbira a számtalan fesztiválmeghívás és díj mellett bizonyíték az a sok biztató üzenet, telefon, amit külföldről kaptam; színházigazgatók, társulatvezetők kerestek, elmesélve sokszor a saját házuk táján történt hasonló baleseteket is.
Mert a színház, bármilyen körültekintőek is igyekszünk lenni, és a minimumra csökkenteni a kockázatot, bizony világszerte veszélyes üzem.
A Magyar Teátrumi Társaság vezetőjeként, amely a hazai társulatok nagy részét tömöríti, van némi rálátásom erre a területre itthon is; naponta jönnek be hozzánk olyan információk, hol, melyik színházban milyen kisebb-nagyobb baleset történt – legutóbb például Zalaegerszegen. Amivel nem azt akarom mondani, hogy ne érezném magam rettenetesen a Szász Julival és Horváth Lajos Ottóval történtek miatt.
Hanem mit?
Azt, hogy a szakmai berkeken belül más a visszhangja egy-egy ilyen esetnek, mint amit a politika akar belőle csinálni csak azért, mert a Nemzetiben történt, aminek én vagyok az igazgatója. Besenczi Árpád szintén súlyos színpadi balesete egy napig volt csak hír, ez véletlen?
Folyamatosan, sok éve próbálnak egyesek fogást találni rajtam, rajtunk.
Most is jó néhány gátlástalan és mindenfajta erkölcsiséget túllépő gorombaság zúdult a fejemre. De őszintén nem izgat. Mert ezek a vélemények, támadások, valótlan állítások sehol nincsenek többek között ahhoz a több mint kétszáz levélhez, e-mailhez, sms-hez képest, amiket vadidegenektől kaptam, akik egytől egyig a támogatásukról, a megbecsülésükről, szeretetükről biztosítottak. Úgy érzem, ezek valamennyire visszaigazolásai is az eddigi munkámnak; nagyon meghatottak.
Ha visszaforgathatná az idő kerekét, nem is csinálna semmit másképp? Vagy másképpen fogalmazva: megtalálta rá a választ, miért pont most és így történt mindez?
Jó ideje igazi társulatként, remek csapatként működünk, bármilyen külföldi rendező vagy nemzetközi társulás jött eddig hozzánk, velünk dolgozni, kivétel nélkül hangsúlyozták, milyen világszínvonalúak a színészeink. De ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna belső feszültségek, talán a munka intenzitása, a sokféle irányultságon alapuló létezési rendünk miatt. Ezt az én felelősségem lett volna esetleg intenzívebb kommunikációval, nagyobb odafigyeléssel oldani. Ha visszafelé értelemszerűen nem is lehet változtatni semmit, a jövőben néhány dolgot ezért újra kell gondolni, erre vannak formálódó ötleteim.
De most még, ami a legfontosabb: mit lehet tudni Szász Juli és Horváth Lajos Ottó állapotáról, színpadra való visszatéréséről?
Mindkettőjük gyógyulása hosszú folyamat lesz, nyilván van egy nem siettethető ideje, mire Horváth Lajos Ottó keze, illetve Szász Juli lába teljesen rendbe jön. Én csak annyit tudok tenni,
hogy minden létező fórumon jelzem, hogy a legnagyobb szeretettel várjuk vissza őket.
Aztán majd meglátják, milyen tempóban fognak visszaépülni a Nemzeti életébe.
Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
A tragédia körülményeiről a Budapesti Rendőr-főkapitányság Közlekedésrendészeti Főosztály vezetője, dr. Léránt Krisztián r. alezredes tartott sajtótájékoztatót.
Az alelnök és felesége sértetlenül megúszták a balesetet, a titkosszolgálat szerint a biztonságuk egy pillanatra sem került veszélybe.
Az autóban utazó hat fiatal közül egy 18 éves lány élte túl a balesetet, de ő is súlyos sérüléseket szenvedett.
A gépen húsz török állampolgár utazott.
A stuttgarti bíróságon döntenek az ügyben.
A színésznőnek újra kellett tanulnia beszélni és járni.
A megalázkodás helyett akár simán meg is kérhetné Magyar Pétert, hogy végre hívja már meg a Tiszába.
Képzeld el, hogy a jövőbeli éned képeslapot küld. Rajta egy kérdés: „Miért tetted ezt velem?”. A tudomány szerint a válasz egyszerű. Mert a jelen agyunk számára az azonnali jutalom csábítóbb, mint bármilyen jövőbeli következmény. Ez a mechanizmus teszi a drogokat különösen veszélyessé, hiszen felerősítik azt a torzítást, amely eleve bennünk él.
