Egy szent őrült, aki a célért képes feláldozni mindent – mozikban a Semmelweis film

Bevallom, kissé szkeptikusan ültem be a Semmelweis mozira, még ha a szándék nyilvánvalóan dicsérendő is: a magyar és remélhetőleg a nemzetközi közönségnek is megmutatni, valójában mit köszönhet a világ Semmelweis Ignácnak. A bizonytalanságom egyik oka éppen ez a félelem volt, hogy Koltai Lajos új filmje a nagy akarásban elcsúszik az egydimenziós hőstörténet felé; jön a fess magyar orvos, és dacolva minden ellenszéllel, kiváltképp a gaz osztrák kollégák irigységével végül csak megmenti az anyákat, beírva ezzel a saját nevét is a történelembe.

Kétségtelen, hogy ebből is születhetett volna érvényes, szerethető mozgókép, de sokkal jobb, hogy nem, vagy legalábbis nagyrészt nem így lett. A minden szinten biztos mesterségbeli tudással elkészített alkotás ugyanis szerencsére a fentinél többről is próbál beszélni; 

– akár a saját karrierjüket, egyéni boldogságukat, sőt adott esetben az életüket is. 

Ehhez pedig kiváló kiindulópont volt a megszállott, öntörvényű és így közel sem hibátlan Semmelweis Ignác alakja, ahogy kiváló választásnak bizonyult a címszerepben Vecsei H. Miklós is. Az eddig többnyire színpadon, egészen más szerepekben látható fiatal színészt Koltai casting nélkül, direktben választotta, akárcsak az orvos bába segítőjét-szerelmét, Emmát alakító Nagy Katicát. Ők ketten pedig nemhogy nem vallottak szégyent, hanem szép ívű, precíz, mégis érzékeny játékukkal a karaktereik szinte egész sorsát képesek felmutatni; Vecsei, ahogyan korábban a Mandinernek fogalmazott, „önmagát odatörő” játékában, a néha be-becsúszó teatralitás ellenére például ott a későbbi, a Semmelweishez hasonló típusú emberek esetében majdnem törvényszerűen bekövetkező tragikus vég is.

Ez a mozi azonban, és ezt a készítői nem győzik minden fórumon hangoztatni, 

Mindössze egyetlen év története. Azé az 1847-es esztendőé, amikor a híres bécsi szülészeti klinikán rövid idő alatt elhunyt rengeteg anya és gyermek tragédiájában önmaga és kollégái felelősségét megérző-megértő orvos „a kételytől a felfedezésig jut”. Ez pedig nem csupán arra ad lehetőséget, hogy egy – pontosabban két – magányos ember külső-belső harcait követhessük. Hanem arra is, hogy bár ez nem volt kifejezett szándék, egy kis ízelítőt kapjunk a korabeli viszonyokról és mindennapokról, tényeiben hiteles, de a könnyebb átélhetőség kedvéért némi fikcióval és romantikával feldúsított módon.

Mindehhez nagyszerű támasznak bizonyul a Pater Sparrow kivitelezte, részleteiben is hiteles látványvilág, amibe még az is belefért, hogy a régi leírások alapján újra legyártsanak néhány korabeli orvosi eszközt. Illetve Szakács Györgyi hasonlóan kiváló jelmezei; a vetítés utáni beszélgetésen Vecsei H. Miklós is megemlítette, milyen megrendítő érzés volt, hogy a Semmelweisként viselt kabátja tényleg 1847-ból való. És hasonlóan nagyszerű támaszként kísérik a két főszereplőt a kisebb mellékszerepekben feltűnő, kiváló színészek is. Különösen a klinikaigazgatóként végtelenül természetesen jelen lévő Gálffi László, akit színpadon-filmen mindig öröm látni, és Semmelweis szigorú szállásadónőjeként Györgyi Anna. Ahogy nem lehet panasz a látványra sem; az operatőr Nagy András profi módon érzékelteti a legapróbb rezdülések mellett az egész sztori az ideiglenes  happy end ellenére kissé baljós hangulatát.

Persze, ha mindenáron kötözködni szeretnénk, akadnak azért hibái is a filmnek. A forgatókönyvben itt-ott lyukak tátonganak, az erős, már-már akciófilmes kezdés elsőre talán nagyobb reményekkel kecsegtet a krimis-árulásos vonalat illetően, a tárgyalásos jelenet kiszámítható hollywoodiasságát – a jók népmesei győzelmét a gonoszok fölött – és a minden akadályt legyőző szerelmesek egymásra találását meg már ezerszer láttuk mindenféle szituációkban. Mindezek ellenére a Semmelweis az eddigi legjobb próbálkozások egyike abban a Nemzeti Filmintézet által kijelölt új irányvonalban, amelynek lényege, 

Mint például az a Semmelweis Ignác, aki a felfedezésével megcáfolta azt a filmben Emma szájából elhangzó mondatot, miszerint nekünk, nőknek „az a dolgunk, hogy szüljünk, akár az életünk árán is”.

Nyitó- és jelenetkép: Semmelweis/ Facebook