Krasznahorkai László is megérdemelné a Nobel-díjat, szó se róla. Ha másért nem, az 1985-ben megjelent Sátántangó című regényéért mindenképp. Ez volt az első regénye, azelőtt – némi túlzással – semmit sem publikált. Itt-ott novellákat talán. Erős kezdés volt, a semmiből, a teljes ismeretlenségből.
Minden évben ilyentájt kapnak szárnyra a hírek arról, hogy ki tartanak esélyesnek az irodalmi Nobel-díjra. Van egy fogadásokat összesítő angol oldal, a Nicer Odds, ott lehet például böngészni az idei évre összeállított, végtelenül fontos listát.
Ezen a listán idén második helyen szerepel Krasznahorkai László (Jon Fosse norvég író mögött), aki egy ideje – Nádas Péter mellett – rendre feltűnik a díj várományosainak illusztris névsorában.
Ha vetünk egy pillantást a fent említett oldalra, láthatjuk, hogy az irodalmi Nobel-díj mellett szerepel itt még amerikai foci, darts, futball, golf, jégkorong, és még számos sportág, amikre fogadni lehet. De van politika is, például arra is lehet tippelni, hogy ki nyeri meg 2024-ben Oroszországban az elnökválasztást. Mondhatnánk, hogy mindez ártatlan játszadozás, szerencsejáték, kit érdekel. Fogadjunk az írókra ugyanúgy, mintha krikettre vagy lóversenyre fogadnánk. Jaj, úgy izgulok, nyilván az olvasók zöme is így van ezzel.
Magyarországnak ez idáig egyetlen irodalmi Nobel-díjas írója van, Kertész Imre, aki 2002-ben nyerte el az elismerést.
Abba itt nem érdemes belemenni, hogy Kertész előtt melyik magyar író érdemelte volna meg a díjat, nyavalyogtak már erről eleget.
Szerény véleményem szerint amúgy Kertész Imre megérdemelte, nem feltétlenül a fő művének tartott Sorstalanságért, hanem a teljes életművéért, leginkább az esszéköteteiért, azon belül is a Gályanaplóért. Kertész életműve ebben – is – hasonlít Márai Sándoréra, akinek nem a regényei a legerősebbek, inkább a minden szempontból hatalmas napló-folyama. Például ő is megérdemelte volna a Nobel-díjat. Nem kapta meg. Az sem kizárt, hogy át sem vette volna, ahogy annak idején a Baumgarten-díjat sem vette át.
Krasznahorkai László is megérdemelné a Nobel-díjat, szó se róla. Ha másért nem, az 1985-ben megjelent Sátántangó című regényéért mindenképp. Ez volt az első regénye, azelőtt – némi túlzással – semmit sem publikált. Itt-ott novellákat talán. Erős kezdés volt, a semmiből, a teljes ismeretlenségből.
A Sátántangó az utóbbi évtizedek legerősebb írói indulása volt Magyarországon, azóta sem láttunk olyan írót errefelé, aki azonnal ilyen magasra tette volna a lécet.
A magasra tett lécet aztán a későbbiekben sem verte le. Jött a Kegyelmi viszonyok című novelláskötete 1986-ban, majd Az ellenállás melankóliája 1989-ben. Ez a három könyv igazi raritás a huszadik századi magyar irodalomban, ritka erős trilógia. Bár Krasznahorkai nyilván nem trilógiának szánta őket, mégis lehet olyan érzésünk, hogy sok szálon kapcsolódnak egymáshoz. Krasznahorkai olyasmiről beszél ezekben a könyveiben, amiről előtte a magyar irodalomban alig valaki beszélt. Az ember létbe-vetettségének metafizikai dimenzióit rajzolja meg végtelen hosszú mondataival, s ezen dimenziókat bontogatja szét akkurátusan és kétségbeejtően.
Világképével, apokaliptikus hangoltságával nyilván lehet(ne) vitatkozni, nevezetesen és főképp arról, hogy valóban ennyire reménytelen-e az ember helyzete a világban. Hajlok arra, hogy Krasznahorkainak majdnem igaza van. Hogy miben nincs igaza, abba itt most nem érdemes belemenni, elvégre nem vitairatokat publikált, hanem regényeket és novellákat, amelyek elsősorban és mindenekelőtt irodalmi élmények, katartikus erejük megkérdőjelezhetetlen.
Későbbi műveiben olykor még képes volt hasonló magasságokba jutni, főként az 1999-es Háború és háborúval, a 2003-ban megjelent Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényével és a 2008-ban napvilágot látott Seiobo járt odalent című elbeszéléskötetével. Azóta
mintha ismételné önmagát, mintha a korábban már bejárt köreit futná újra, csökkenő lendülettel.
Mindez azonban semmit sem von le abból a tényből, hogy – ha szigorúak vagyunk – Krasznahorkainak legalább három olyan könyve van, amelyekkel beírta magát a magyar és a világirodalomba. Ami nem kis teljesítmény.
Könyveit számtalan nyelvre lefordították, az utóbbi két évtizedben szinte minden jelentősnek mondott nemzetközi irodalmi díjat megkapott, köztük a Nobel-díj előszobájaként emlegetett Nemzetközi Man Booker-díjat is, még 2015-ben. Ismertségéhez nyilván hozzájárult az is, hogy Tarr Béla több filmet is rendezett Krasznahorkai regényeiből. A két legismertebb ilyen film az 1994-ben kijött, hét és fél órás Sátántangó, és Az ellenállás melankóliája alapján készült, 2000-ben bemutatott Werckmeister harmóniák.
Ilyenkor jöhetne az, hogy hány és hány olyan írónk volt még, akik hasonlóan komoly teljesítményük ellenére soha még csak a közelébe sem kerültek a Nobel-díjnak. Ebben is van igazság.
Eszünkbe juthat Móricz Zsigmond, Weöres Sándor vagy Krúdy Gyula, a sor nyilván – ha nem is a végtelenségig – de folytatható lenne.
Weöres Sándoron kívül volt még néhány magyar író és költő, akit annak idején jelöltek Nobel-díjra. Ilyen volt Herczeg Ferenc, Illyés Gyula, Mécs László, Szabó Dezső és Tormay Cécile. Közös jellemzőjük, hogy szinte minden esetben külföldiek, vagy külföldön élő magyarok terjesztették fel őket a díjra.
Ennek a fogadási listának évek óta állandó szereplője Nádas Péter is, aki – elsősorban közéleti megszólalásai miatt – nyilván kiveri a biztosítékot az ilyesmire fogékony, nem túl népes olvasótábor egyik felénél, miközben ezen tábor másik fele hajlamos őt már-már az istenek soraiban látni.
Nem hiszem, hogy tűkön ülve várjuk december tizedikét, a díj átadásának napját.
Aki esetleg fogadott valamelyikükre, nyilván izgulhat kicsit. A díjjal egyébként nagyjából háromszázötven millió forintnyi pénzjutalom is jár.
Régi közhely, hogy az írót nem a díjak minősítik. Krasznahorkait sem a korábbi díjai és a lehetséges Nobel-díja minősíti természetesen, hanem a teljesítménye. Ez a teljesítmény pedig kétségkívül érdemes az olvasók figyelmére.
Nyitókép: Budapest, 2016. szeptember 19., Krasznahorkai László, Kossuth-díjas író felolvas Báró Wenckheim hazatér címû mûvébõl a könyvbemutatón az Írók Boltjában, Budapesten 2016. szeptember 19-én. MTI/Marjai János
Klebelsberg csábította haza, Hitler személyesen adott parancsot az elfogására, Sigmund Freudot előzte be a Nobel-díjnál, imádta a nőket és a sportot – mutatjuk egy csodálatos életút állomásait.
Magyar Péter megvon minden támogatást a Nobel-díjas Krausz Ferenc vezette kutató csoporttól és az eddigieket is visszaköveteli.
A döntés tovább erősíti a professzor jelenlétét a globális tudományos térben.
Emmanuel Macron kézzel írt sorokkal egészítette ki a dokumentumot.
Az író Milánóban adta le voksát.
A külpolitikai szakértő szerint az Európai Unió egyre nehezebben tudja összeegyeztetni a Szerbiával szembeni elvárásait a térség valóságával, az idő pedig nem az EU bürokratáinak dolgozik.
A Fidesz kommunikációs igazgatója a jobboldali média leépítéseire is reagált.
