Egy korszakos politikus rejtélyes meggyilkolása – 105 éve lőtték le Tisza Istvánt

1918. október 31-én, napra pontosan 105 éve gyilkolták meg gróf Tiszta István egykori miniszterelnököt (1903-1905, illetve 1913-1917), akinek 

A vitatott megítélésű, kiemelkedő képességű politikus portréjának megrajzolása, és a kor korántsem fekete-fehér viszonyainak maratoni elemzése helyett ezúttal az események körül somfordálunk.

a világháború végéig. Egy labilis idegállapotú ellenzéki képviselő már 1912-ben, a parlamentben Tiszára lőtt, de célt tévesztett. Másodszor egy huszártiszt próbálkozott, amikor Tisza hazatért az olasz frontról, de ő sem talált. A harmadik merénylet 1918. október 16-án történt, de az is sikertelen volt. Aztán jött 1918. október 31.

Tisza a háború ellen foglalt állást, mégis a háború kirobbantójának tekintették

Röviden keretezve az ügyet: az őszirózsás forradalom napjaira a háborútól szenvedő, elkeseredett tömegek Tiszát tekintették a háborús politika megtestesítőjének, sőt, a háború kirobbantójának. Ebben a vélekedésben, Tisza nevének összemosásában a háborús irányzattal az antant-propaganda és a trianoni utódállamok lobbija egyaránt ludas volt, miközben a háborúpártiságnak épp az ellenkezőjét látjuk az akkori miniszterelnök politikájában: Tisza István a Monarchia utolsó politikusa volt, aki hozzájárulását adta a fegyveres megoldáshoz a trónörökös szerbiai meggyilkolása után, és 

Tisza háborúellenességének a háború kitörése előtt végtelenül egyszerű oka volt. A vezető politikus a magyar érdeket helyezte az első helyre, a háború pedig győzelem és vereség esetén is a magyar érdek ellen lett volna – ismerte föl. „A Monarchia győzelme esetén attól kellett volna ugyanis tartani, hogy az azzal járó újabb délszláv lakosság bekebelezésével a dualista egyensúly tarthatatlanná válik, a háború elvesztése pedig a történelmi Magyarország megszűnésének rémét vetítette előre. 

Német birodalmi körök ugyanis kifejezésre juttatták előtte, hogy amennyiben a Monarchia kihasználatlanul hagyja a Szerbiával való leszámolás lehetőségét, akkor elveszíti német szövetségese támogatását. Utóbbi pedig a Monarchia nagyhatalmi státuszának megrendülését, és végeredményben a Szent István-i Magyarország összeomlását eredményezhette volna” – írja Paál Vince történész.

Így Tisza végül „beleállt” a háborúba, ami a saját logikája szerint a kisebbik rossznak számított, mert bízott Németország erejében.

Történészek szerint a háború vége felé egyre többen kérlelték Tiszát, hogy hozza nyilvánosságra a fentieket, a német nyomás döntő szerepét, hiszen mind őt, mind pedig Magyarországot a háború kirobbantójának tekinti a közvélemény: 

Arra is kérték, hogy meneküljön, de nem tette.

A felesége előtt lőtték agyon

Ahogy írják, a két, külön katonai autóval érkező, 5-5 fegyveres a merényletet „látványosan előre kitervelten, forgatókönyvszerű aprólékossággal hajtotta végre”. 

Az események rövid krónikája: 1918. október 31-én délután öt órakor Tisza István Hermina úti, bérelt villája előtt már Tisza-ellenes jelszavakat kiabált egy beazonosítatlan csoport. Később, hat óra felé kettő katonai teherautó érkezett, melyekből katonaruhás alakok szálltak ki fegyverekkel. 

így a támadóknak könnyű dolga volt: nyolcan átmásztak a hátsó vaskerítésen, lefegyverezték az egyetlen hátrahagyott rendőrt, majd négyen behatoltak a villába, ahol az inast is semlegesítették. 

Ezt követően hárman az ebédlőbe mentek, ahol maga Tisza István fogadta őket revolverrel a kezében, felesége, Tisza Ilona grófnő és unokahúga, Almássy Denise grófnő társaságában. Különböző források szerint a fegyveresek megkérték a nőket, hogy lépjenek hátra, akik nem engedelmeskedtek. A puskáját Tiszára szögező egyik férfi állítólag azt kiáltotta neki: 

A fegyverek csöve valamikor a levegőbe emelkedett, Tisza valamikor eldobta a revolverét és valamikor rávetette magát az egyik merénylőre. Ezek pár pillanat alatt történhettek. Eldördültek a halálos lövések, az egyik Almássy grófnő arcát is súrolta. A fegyveresek a haldokló Tiszát otthagyták és távoztak.

Kóbor katonák, vagy precízen megtervezett gyilkosság?

A közvetlenül a gyilkosság után indult nyomozás eredménytelen volt, a hatóságok kóbor katonákra hivatkoztak, ami a tervszerű végrehajtást tekintve teljesen valószerűtlen. A Tanácsköztársaság után újra megindult nyomozás már azt állapította meg, hogy a gyilkosság előre kitervelt volt, de 

A felbujtással Fényes László újságírót, volt képviselőt, Tisza engesztelhetetlen politikai ellenfelét és a Károlyi Mihály baráti köréhez tartozó Kéri Pál újságírót vádolták meg, de Friedrich István volt miniszterelnök bűnrészessége is felmerült. „A vád szerint a merénylet ötlete Kéritől származott, aki Csernyák Imre századost, a 11-es Katonatanács elnökét is megnyerte tervének, a végrehajtásra pedig a Károlyi-párt köreihez tartozó katonákat sikerült rávenniük” – írják a Tisza-perről.

A per csődjét látva 

A vádlottak egy részét felmentették, vagy ejtették ellenük a vádat, másoknak enyhítették a büntetését, illetve megszüntették a kiadatásukért indított kérelmet.

Tisza felesége és unokahúga sem ismerte föl biztosan a gyilkosokat

Valójában kettő perről beszélhetünk, egy katonai (1920) és egy polgári (1921) perről. „Tanúk serege vonult fel a bírósági tárgyalások során, de mindegyikük csak másodkézből értesült a bűncselekményről, a fent említett, a gyilkosság helyszínén tartózkodó két Tisza-családtagon kívül” – írja Hollósy Katalin.

Anélkül, hogy a részletekbe bonyolódnánk, megjegyezzük: 

de végeredményben semmi lényegeset nem sikerült tisztázni. Még Tiszta István szobában tartózkodó felesége és unokahúga sem ismerte föl teljes bizonyossággal a gyilkosokat a vádlottakban, amit úgy is lehet magyarázni, hogy a komoly stressz miatt – pszichológiailag amúgy teljes mértében igazolhatóan – a gyilkosság alatt nullára csökkent a felismerőképességük, beszűkült a tudatuk, meg úgy is, hogy a gyilkosok nem a vádlottak voltak. 

de konkrét bizonyíték híján az összes variáció csupán találgatás a jog szempontjából.

Elképesztő feszültség: az egyik vizsgálóbíró kiugrott az ablakon

Mint kiderült, a katonai per fővádlottjai, Hüttner és Sztanykovszky „a szálakat összekuszálva, számtalanszor módosítottak vallomásaik szövegén.” 

A főszereplőkről, a teljesség igénye nélkül: 

és joggal tartott attól, hogy a Tisza-gyilkosság ügyében is perbe fogják. Így hát, „szorult helyzetéből menekülve, az enyhébb büntetés reményében vállalta a tanú, majd a tettes szerepét is a Tisza-gyilkosságban”, írják róla. Végül 15 év letöltendő fegyházbüntetésre ítélték, ám 1923-ban meghalt a börtönben. 

Sztanyovszkyt elsőfokon kötél általi halálra ítélték, másodfokon 17 évi fegyházat kapott, 1937-ben szabadult a szegedi Csillag börtönből. Később 

A felbujtással vádolt Kéri Pál újságírót is kötél általi halálra ítélték, de 1922-ben a szovjet kormánnyal kötött fogolycsere-egyezmény alapján Moszkvába került. Pogány József „tanácsköztársasági” népbiztos ellen kiadatási kérelmet adtak ki, mert Ausztriába menekült. Később a Szovjetunióba távozott, ahol a

Jelzi az egész pert jellemző, őrületbe hajló feszültséget, hogy az egyik vizsgálóbíró a tanúvallomás felvétele közben öngyilkos lett, kiugrott a harmadik emeletről. A gyilkosság körülményei most úgy tűnik, örök időre tisztázatlanok maradnak. 

Íme, a korabeli sajtóvisszhang

Ugyan Tisza István életét és halálát is a tiszta és oktalan gyűlölet szélsőséges megnyilvánulásai kísérték, halálakor, 

„Mint a szélvész száguldta be a várost a meglepő esemény híre...megdöbbenéssel regisztráljuk a katasztrófát, amely a vértelennek indult forradalmat mégis csak véressé tette.” (Pesti Napló)

„Ezt a sorsot senki sem szánta neki azok közül, a kik vele szemben állottak...Magyarország tragikus sorsával most eggyé lett az ő tragikus sorsa...Holttesténél a kiengesztelődés igéjeként elmondhatjuk talán azt, a mit — a magunk számára — életében is annyiszor elmondottunk: hogy 

(Világ)

„Tisza felelős volt a háború megindításában való részességéért, de a háború-oktalan, céltalan, folytatásáért is...Ez a kivégzés — a mi érzésünk szerint — fölösleges volt. A győztes forradalomnak az ártalmatlanná vált ellenséggel már nem lett volna egyéb dolga, mint az erkölcsi leszámolás”. (Népszava)

„A népharag ölte meg, melyet gyakran ő maga szított, de tragédiájában részvét kíséri a nagytehetségű embert.” (Pesti Hirlap)

Holt teteménél erényeinek azok is fognak igazságot szolgáltatni, a kit tévedései miatt halálra gyűlölték”. (Ujság)

„A fiatal népuralom emberien nemes részvéttel hajtsa meg győzedelmes lobogóját a koporsó előtt, a melyben ellenfeleinek legnagyobbja nyugszik. Bátor, erős, gránit jellem, minő egész életében volt, maradt Tisza utolsó lehelletéig”. (Pester Lloyd)

„Tisza István tragikus halála megrendít. Keményen és férfiasán halt meg, úgy. hogy egész életében harcolt. Lehetetlen mély emberi részvét nélkül állani ravatala előtt. Meggyilkolták és erre a gyilkosságra nem volt szüksége az emberi jogok diadalmas forradalmának.” (Est)

„A virágos forradalomra vér is fröccsent: Tisza Istvánt tegnap megölték, a mily végzetszerű volt e tragikum, annyira fájdalmas és 

Szomorú volna akkor is, ha a szörnyű tett nem lett volna mindenképpen felesleges és elítélendő, — elítélendő megint csak első sorban éppen azon elvek szerint, melyek a forradalomban győztek.” (Magyar Hirlap)

Koncepciós per vagy épp az ellenkezője?

A történészek máig megosztottak a témában. 

Pölöskei Ferenc szerint Bethlen István „akarva, nem akarva, szükségszerűen eltüntette – úgy tűnik, immár örökre – a Tisza gyilkosság rejtélyéhez vezető nyomokat. Annyi vált csak bizonyossá, hogy az előkészítés szálai nem a Nemzeti Tanácstól indultak, s a gyilkosok személye sem azonos a Hüttner-féle vallomáson alapuló ügyészi vádiratban foglaltakkal”. 

Pölöskei és Hajdu Tibor ezen felül úgy véli, hogy koncepciós perrel állunk szemben: Tisza „gyilkosainak pere talán az első modern magyar koncepciós per, ahol legkevésbé az igazi gyilkosok megnevezésére törekedtek”.

Vincze Gábor, vagy Maruzsa Zoltán mindezt máshogy látja: „A per éppen abban különbözik a kommunista időszak koncepciós pereitől, hogy bár itt is voltak, akik valóban szerettek volna koncepciós jellegű pert, 

így Károlyi Mihályt sem.”

Nyitókép: Tisza István 1894-ben (fotó: Koller utódai)