Somkuti: Nemcsak a kereskedelmi útvonalak miatt fontos a tengerek és óceánok feletti ellenőrzés

Nagyszabású konferenciát rendezett a Rubicon Intézet, aminek témája az évszázados álmából feltámadó tudományterületet, a geopolitikai gondolkodás volt, mely szemlélet rávilágít a földrajzi adottságok és a politikai döntések közötti kapcsolatokra. A konferenciáról szóló első beszámolónk itt olvasható.

A konferencia további előadásaiban többek között Somkuti Bálint, az MCC Geopolitikai Műhelyének kutatótanára a tengeri uralom fontosságát emelte ki. Mint utalt rá, mivel a Föld felszínének 71%-a víz, nem meglepő, hogy

Azonban nemcsak a kereskedelmi útvonalak miatt fontos a tengerek és óceánok feletti ellenőrzés. A lakosság jelentős része is partmenti településeken él, és a vízi útvonalak feletti kontroll a szárazföldön is jelentős katonai előnyhöz juttathatja a tengereken győztes felet, ahogy azt a Somkuti által felidézett számos hadtörténelmi példa is bemutatja. Nem csak az élet tanítómestere a történelem, hanem a hadtudományé is, ugyanis a haditechnikai fejlődés legfeljebb a módszereket és az eszközöket változtatta meg, az alapelveket nem – zárta sorait a kutatótanár.

Zoltai Alexandra, a Szegedi Tudományegyetem Konfuciusz Intézetének igazgatója, az Eurázsia Központ Kelet-Ázsia kutatója az Északi-sarkvidékről beszélt, mint a geopolitika új színteréről. Mint utalt rá, 

A klímaváltozás következtében az északi-sarki jégtakaró olvadásnak indult, ami hozzáférhetővé teszi az ott rejlő, még fel nem tárt erőforrásokat, valamint ennek hatására a föld északi részén új ellátási útvonalak is alakulhatnak. A kitermelhető energiaforrások és a potenciális útvonalak energia- és időmegtakarítás mellett fontos biztonság- és geopolitikai szempontot is képviselnek egyes országoknak, többek között Kína számára is.

Zoltai szerint Kína már több éve térségbeli stratégiájának kiépítésén munkálkodik, 2018 elején pedig kiadta első északi-sarki stratégiáját tartalmazó fehérkönyvét, amelyben szerepel, mint stratégiai terv, hogy az Északi-sarkkört is bekapcsolják az Övezet és út (Belt and Road Initiative – BRI) projektbe. Kína tehát külön stratégiai célokkal rendelkezik az Északi-sarkvidéket illetően, viszont sokkal gyengébb hatalmi pozícióval rendelkezik a térségben, mint a másik két nagyhatalom, az Egyesült Államok vagy Oroszország, így érdekei érvényesítéséhez komoly együttműködésre és gazdasági befektetésekre lesz szüksége.

Andrékó Gábor, a Neumann János Egyetem Eurázsia Központja Geopolitikai Kutatócsoportjának kutatója az ütközőállam és a hídállam elméletéről és gyakorlatáról adott elő a 20. században.Glant Tibor, a Debreceni Egyetem Észak-amerikai tanszékének kutatója az amerikai birodalmiság és a három Pax Americana témájában adott elő. Mint kiemelte, napjainkban az Amerikai Egyesült Államok hegemón világhatalom és semmiféle jel nem utal arra, hogy ezt a pozícióját fel akarná, vagy kénytelen lenne feladni.

Az amerikai birodalom a NATO bővítésével elérte legtágabb lehetséges határait, hiszen Oroszország, Kína, India és a Közel-Kelet nyilvánvalóan nem nyitott az integrációra. Előadásában ennek a birodalomnak a működési logikáját és önmagáról szóló narratíváját járta körül, utalva rá, hogy a mai Pax Americana az első világháború óta immár a harmadik kísérlet arra, hogy a világot Amerika képére formálják.

Búr Gábor Afrika geopolitikai szerepéről beszélt. Mint kifejtette, hagyományosan Afrika, azon belül is a szubszaharai Afrika számít a történelem „örök vesztesének”, az „üllő és kalapács közé beszorult”, marginalizált földrésznek, amely a legtöbb fontos mutatóban jókora elmaradásban van a többi kontinenshez képest. Ezeket a hátrányokat a dekolonizáció lezárulása óta sem volt képes behozni, sőt lemaradása sok vonatkozásban még nőtt is az utóbbi évtizedekben – jelezte a kutató. Érdekes jelenség a „bőség szegénysége”, miszerint mérhetetlen természeti kincsei és humán erőforrásai ellenére szegény Afrika. 

Kína, s más országok aktivizálódása pedig drasztikusan javította az addig elengedett kontinens pozícióit. Ez azonban nem minden afrikai államra igaz, néha még a közvetlen szomszédok is olyan nagymértékben különböznek egymástól, hogy az általánosítások sántítanak. A jelentős népességgel és nagy gazdasággal bíró államok, pl. Nigéria, vagy Dél-Afrika az egész kontinens nemzetközi pozícióit erősítik, egyes „gyenge államok” viszont regionális kockázat helyett egyre inkább globális kockázatúakká válnak, például a migráció, a terrorizmus, vagy akár a „lator államoknak” nyújtott támogatás terén.

Végül Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet igazgatója beszélt arról, hogy jelenleg az afrikai Száhel térsége Földünk egyik legakutabb válságzónája, ahol egyszerre vannak jelen a strukturális kihívások, mint a túlnépesedés, a klímaváltozás, az etnikai és erőforrás-konfliktusok, valamint a politikai krízisek, mint a katonai puccsok és a dzsihádista csoportok előretörése. Éppen ezért talán meglepőnek tűnhet, hogy a térség a nyugati hatalmak és Oroszország közti geopolitikai küzdelem egyik legfontosabb színterévé vált az elmúlt években. Moszkva tudatosan lovagolta meg a régióban jelen levő francia-ellenes érzelmeket, hogy lehetőségeihez képest destabilizálja a Száhelt és anyagi hasznot húzzon pozíciószerzésből.

Marsai szerint ebben kiváló partnernek bizonyultak az elmúlt években puccsal hatalomra került katonai vezetők, akik – ígéreteik ellenére – nem képesek gátat szabni a szélsőséges csoportok térnyerésének sem. 

Mégis úgy látszik, hogy Párizs kevés erőfeszítést tesz azért, hogy megállítsa a Wagner-csoport regionális megerősödését: úgy tűnik, a különféle erőfeszítések, mint a Takuba Alkalmi Harci Kötelék, elkéstek, és a puccshullám után Franciaország – legalábbis katonai értelemben – feladni látszik a térséget.

Fotó: Pixabay