„Mára a világ egyik legjobb balett-társulata a miénk” – Ókovács Szilveszter a dubaji turnéról a Mandinernek

Hosszú repülőút, 40 fokos hőség, magas páratartalom és napi két előadás – ahogy Solymosi Tamás, a Magyar Nemzeti Balett igazgatója fogalmazott lapunknak adott dubaji interjújában: itt csak a legerősebbek maradnak talpon. 

Amint arról beszámoltunk, az Emirátusokban turnézik a Magyar Állami Operaház Zenekara és a Magyar Nemzeti Balett társulata, 

A hételőadásos, kétprodukciós, összesen 244 művészt és munkatársat megmozgató túra az intézmény egy évtizedes közel-keleti jelenlétének eddigi legnagyszabásúbb bemutatkozása, egyúttal a magyar előadó-művészet valaha volt második legnagyszabásúbb vendégjátéka az Operaház 2018-as New York-i fellépése után. 

A helyi operaház közösségi oldalán is beszámolt a hatalmas sikerről, mint írják: „a szezonnyitó előadás abszolút diadal volt!”

„A hattyúk tava szereplői felejthetetlen előadást nyújtottak! Köszönet a Magyar Nemzeti Balettnek és a Magyar Állami Operaház zenekarának a kivételes produkcióért, amely magasra tette a lécet, és mindenkinek, aki jelen volt, valóban emlékezetessé tette az estéjét” – fogalmaznak.

Időközben a zenészek és táncosok mellé megérkezett az énekesgárda is, 

A Magyar Állami Operaház Zenekarát a dubaji turnén a debütáns Hontvári Gábor karmester dirigálja, aki Ókovács Szilveszter felkérésére vállalta – ahogy fogalmaz – ezt az igazán méltó feladatot.

A turnéra a Mandiner is elkísérte a társulatot. A hattyúk tava záró előadásán elcsíptük Ókovács Szilveszter főigazgatót is. Dubajból jelentkezünk!

Solymosi Tamás, a Magyar Nemzeti Balett igazgatója azt mondta lapunknak a Dubajban készült helyszíni interjújában, hogy óriási dolognak tartja azt a repertoármegújítási folyamatot, amelyet ön véghez vitt. Így, ha most bekopog az Operához egy ügynökség, olyan repertoárt tudnak letenni elé, amelyből bőven válogathat. Mi kellett ehhez? Hogyan zajlott az említett folyamat?

Solymosi Tamás igen szerény, saját hőstetteit is igazi balettos eleganciával hárítja át másra… Tizenkét évvel ezelőtt, amikor visszakerültem ide, és ő balettigazgató lett, kijelöltünk egy utat. Azt mondtuk: a klasszikus balettnek a korábbi egyharmad-kétharmad előadásszámon túl kell lendülnie. Körbenéztünk, és azt láttuk – ebben közrejátszott Tamás nagy nemzetközi tapasztalata –, 

És túl azon, hogy megtartjuk a Seregi-repertoárt, tehát a táncjátékosabb műveket, próbáljunk arra törekedni, hogy a klasszikus balettjeinket visszaépítsük, nagy neoklasszikus opuszokat megszerezzünk, és mindezt kifejezetten technikás formában, látványos produkciók bemutatásával. Tehát szerezzünk meg kifejezetten nehéz koreográfiákat és nagyszabású előadásokat. Igyekeztünk emellett a Magyar Nemzeti Balett létező kortárs játékát is igazi világsztárok friss műveivel kiegészíteni, ezt az irányt is huzamosan sikerült tartanunk. Az volt a közös célunk, hogy a balettnek nagyobb legyen a hangsúlya a Magyar Állami Operaházon belül, hisz míg opera-előadások máshol is léteznek, nemcsak a mi hazánkban, de a teljes nemzetünk „területén” sincs másik spiccbalett. Ez a cél tűzön-vízen át teljesült, nem hiszem, hogy bárki cáfolna. A korábbi 70-80 előadás helyett, most 140 balettelőadásunk van egy évadban, és mindegyik telt házzal megy, 

És ezt a nemzetközi balettsajtó írja.

Szirb György balettmester említette, hogy A hattyúk tava kifejezetten a meghívó fél kérése volt. Hogyan találta meg önöket a Dubaji Operaház? Miként érkezett a felkérés?

Tulajdonképpen a meghívás és a vendégjáték jól mutatja, miféle kombinációba kódolható a siker. A tavalyi japán operaturné alatt Főző Virág, a helyettesem az egyik tokiói előadáson összefutott Matthew Bledsoe amerikai ügynökkel, aki az IMG-nek dolgozik, és aki korábban balett-táncos volt. Elkezdtek beszélgetni arról, hogy Japánba mindig operát viszünk, mert az ottani régi promóterünk, Kobajasi úr (nem azonos a karmesterrel!) ezt szereti és tudja eladni, ugyanakkor jó volna, ha a balett-társulat is utazna, a kitekintés ugyanis művész és közönség számára is win-win szituáció. Matthew azt felelte, szívesen eljön tavasszal, és megnézi az együttest Budapesten. Így is lett, épp A hattyúk tavát látta, illetve opera-előadásra is beültünk vele. Hamarosan leszerződtünk, és közben a Pillangókisasszony is a programba került, bár az opera műfajjal itt mindenki óvatosabb, nem annyira ismerik még a dubajiak. És mivel egy szakember könnyedén felméri, kikkel is hozta össze a sorsa, 

Meglátjuk!

A balettjátékon kívül tehát egy operát is hoztak. Ezek szerint lát itt „piacot” minkét műfajra?

A Dubaji Opera olasz igazgatója és művészeti vezetője, Paolo Petrocelli rendkívül nyitott, így végül valóban nem csak balettet hoztunk Dubajba. Ebből a vendégszereplésből akár olyan húszéves szerződés is kinőhet, mint amilyen a Concert Doorsszal, tehát a japánokkal elindult és ma is működik. Sőt: a Dubaji Operának nincs rezidens zenekara, sem balettegyüttese, az iskolarendszer és a kulturális megalapozottság bőven nem áll ott, hogy kitermelje magának a magas minőségű művészeti intézményeket. Ha operát, balettet vagy akár csak gálaestet, szimfonikus koncertet akarnak hallani, importálniuk kell a művészetet, ami nélkül viszont nem lehet hitelesen felmutatni az egész világot mindennel váró üveg-fém-klíma-tenger turisztikai attrakciót. 

Ott a Scalát a szakszervezetek béklyózzák le egészen pimf ügyekben is.

Ha már árak – sok helyen hangsúlyozta, hogy a fogadó fél állja a teljes turnéköltségeket, ami ebben az esetben félmilliárd forint körüli összeg. Miért tartja fontosnak ezt kiemelni?

Ez rendkívül lényeges információ a turnékkal kapcsolatban, amibe az újságolvasó közönség nyilván nem lát bele. Mindig kellene izgassa az emberek fantáziáját, hogy ha egy magyar együttes külföldre eljut, akkor az vajon állami pénzből történik-e, tehát adófizetői forintokon keresztül, vagy képes felhajtani olyan meghívó felet, amelyik mindezt állja. Magyarán: pénzt hoz vagy csak visz? Az efféle vendégszereplések során úgy tudjuk a magyar presztízst és a honi kultúra, előadó-művészet jó hírét terjeszteni, annak színvonalát mutatni, hogy közben nem kell direkt magyar forrást fordítani rá. Én ezt szeretem. 

Egy állami intézmény így átlátható, és remek volna, ha ragadós lenne a példa.

Melyik három turné zajlott állami pénzből?

Időnként a missziós tevékenység indokolható módon használ hazai finanszírozást. Például New Yorkba eljutni és a Metropolitan melletti színházat kibérelni másképp nem lehetett volna, s abban a Bánk bánt, a Kékszakállút, Vajda János Marióját vagy Goldmark Károly Sába királynőjét megmutatni. Ide kívánkozik, hogy több mint 100 millió forint volt a bevételünk is, amit hazahoztunk, de a költségek nyilván ennek többszörösét tették ki 2018-ban: az út a magyar kultúra valaha volt legnagyobb kitelepülése. Egy évvel korábban 400-an jártuk körbe a mai magyar határt A víg özvegy-balettel és a Hunyadival, az is missziós zarándoklat volt 34 előadással 17 helyszínen. Egyszer pedig, 2019-ben a külügy támogatásával kerültünk el Tel-Avivba Sábát játszani: ez a három presztízsutunk élvezett állami támogatást, se előtte, se azóta semelyik.

A bezárt Operaház idején lehetett, kellett és érdemes is volt ilyen típusú forrásokat szerezni, utakat szervezni. Ma más a helyzet, és szerintem figyelemre méltó, hogy kinyitott, épp Mozart- és Rossini-operákat játszó, János vitézre, Don Quijotéra, Spartacusra, Nabuccóra, Ringre készülő színházaink működése mellett is képesek vagyunk két nagyszabású produkcióval ilyen távolságban vendégszerepelni, ráadásul üzleti alapon. 

Lehet, hogy a honoráriumok kisebbek lesznek, mint odahaza, ez néha előfordul, de az adófizetők pénzét nem költjük idegen ügynökségek anyagi vagy más népek szellemi hasznára. Ezért tartom fontosnak hangsúlyozni a mostani alkalmat is, nehogy valaki azt gondolja, hogy mert nem beszélek róla, akkor ez állami pénzből van. Nem: az Egyesült Arab Emírségek vásárolt most magának európai kulturális élményt a Magyar Állami Operaház 244 tagjának kiutaztatásával.

Sokszor merül fel a kérdés, hogy miért nem nyugati országokba utaznak?

Tény, hogy ma a célpontjaink nem lehetnek Európában. Még akkor sem, ha egyébként egy-egy utat abszolváltunk Berlinbe, Bécsbe, Brüsszelbe vagy Szentpétervárra, vittünk produkciókat Észtországba, játszottunk Olaszországban, kooperáltunk Genffel, díszleteket kölcsönöztünk Spanyolországba és Szicíliába, sőt van új megkeresésünk Torre del Lagóból is. Ezek mind szép feladatok, ám volumenük messze az ázsiai utak alatt marad. Európában nincs fogadókészség, legfeljebb viszonos alapon, de nagyon drága minden. Kiépültek a hídfőállások, még ha lefele is tart Nyugaton ezek produktivitása és intenzitása, az óceán túlsó partja pedig messze van, jelenleg csak egy kisebb dél-amerikai kooperáció fér bele. 

Ott van egyrészt a Távol-Kelet, a már meggyökeresedett Japánnal, ahol eddig több száz előadást játszottunk, ott van Kína, amelyik erősen zárkózik föl, most már szuperszonikus színházaik vannak, Sanghajba tervezünk is majd eljutni Tiencsin után, ahova tíz éve négy operaprodukciót is vittünk. És dél-koreai kapcsolataink is szépen épültek a kettes számú nagyvárossal, Teguval, most épp megint ők vannak soron, jönnek az Erkel Színházba. A Távol-Kelet mellett pedig a Közel-Kelet az, ahova el lehet most jutni, ők egy hosszú kulturális út elején tartanak. Nem véletlen, hogy már az ötödik országban vagyunk az Arab-félszigeten, Katar, Kuvait, Jordánia és Omán megvolt. A kettő között félúton pedig ott fekszik a jövő legnagyobbja, India, ahol szintén kicsit megmerítkeztünk tavaly a Bánk bánnal és A denevérrel, és van egy visszahívási kísérletünk a Rigolettóval jövőre. Tehát a nyugati utak lesznek a ritkábbak. 

Ez miért van?

Irigységgel is találkozni, de a magyar sajtó sajnálatos infantilizálódása, politikai stemplizhetnéke és bulvárgravitációja révén ma már csak katasztrófaturizmus esetén vagyunk érdekesek a tágabb nyilvánosságot birtoklók számára otthon, tisztelet a nagyon kevés számú kivételnek, például önöknek. Ha valaki, helyesebben: bárki kiprésel magából egy hiányos, de az Operaházra nézve dehonesztáló mondatot, az címlapot kap, ha igaza van, ha nincs. Az utóbbi tíz év két legnagyobb elérésű operás érintettsége egy idős, évtizedek óta nyugdíjas szopránunk tragikus adventikoszorú-tűzesete és a minapi öngyilkossági kísérlete egy balettművészünknek – ez is tragédia, miközben a nemzetközi szaksajtó észreveszi sztárjainkat és a teljesítményünket, díjakkal jutalmaz, ahogy a dubaji közönség is, hallottuk, miként üdvrivalg. Ugyanúgy, mint az Operaház tavaly bevezetett nyári előadásain, ahol többnyire külföldiek ülnek, és spontán reakcióikkal valódi mércét állítanak.

Milyen visszajelzések jutottak vissza önhöz eddig a dubaji előadásokról?

Ez egy nagyon gazdag ország, mégsem kérhetjük rajtuk számon az otthoni színházi kultúrát. A Dubaji Operaház még csak alapításának hetedik évében jár, most megy iskolába. Többnyire kultúrházként használják, még több benne a musical, mint a magas műfajok produkciója. Előadás alatt vidáman filmezik a színpadot, nem érzik, mikor van szünet, eléggé új nekik a négyszáz éves európai tradíció. 

Természetesen a visszahívás ígérete fontos, de abból megállapodás kérdése, lesz-e valami, és amúgy is csak két-hároméves távtartással színesítheti az életünket, nem állandóan, tehát azt meg nem oldja. Ugyanakkor a visszajelzések rendkívül fontosak itt is, sok ezer kilométerre otthonról, hogy elhiggyük: amit csinálunk, az valóban jó. 

Nyitókép: Földházi Árpád