„Aki hisz Istenben, az vonakodni fog, hogy egy Hitlert vagy Sztálint kövessen” – Boris Kálnoky családeposzáról

Gali Máté, a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára írása

„Egy országot és egy népet csak akkor tud az ember megérteni, ha szereti – és ezt vagy felfogja az ember, vagy sohasem: megtanulni nem lehet!” E sorokat 1933 nyarán vetette papírra az eredetileg osztrák származású erdélyi földbirtokos, gróf Kálnoky Hugó, a Mathias Corvinus Collegium Média Iskoláját vezető Boris Kálnoky nagyapja. Unokája pedig az ő életén keresztül tárta elénk az egész Kálnoky-família históriáját a németül 2011-ben kiadott, magyar fordításban és átdolgozva pedig az MCC Press által idén megjelentetett Őseim földje. A Kálnoky család története címet viselő művében.

A vaskos, közel ötszáz oldal terjedelmű munka arról szól, hogy sosem szabad feladni. Akkor sem, ha az életünket olyan sorscsapások nehezítik, mint például Kálnoky Hugó esetében két világháború, melyek végeztével hullámsírba süllyedtek azok a világok, amelyekben addig élt, otthonosan mozgott, és megteremtett magának. A Jóisten által számunkra kijelölt feladatokat ugyanis helyettünk senki más nem végezheti el. A könyv „főhősének”, illetve a Föld számos országába elszármazott utódai egy részének a hivatása ugyanis az volt, hogy felleljék az igazi hazájukat. Miként 1936 karácsonyán Hugó megfogalmazta: „az életben az a fontos, hogy lehessen […] az embernek a saját házában egy kis Betlehemje, és azt megtarthassa!”

Hugó „Betlehemje” Kőröspatakon, a Kálnoky-család ősi fészkében volt. E község a trianoni békeszerződés előtt az erdélyi Háromszék vármegyében feküdt, napjainkban pedig Kovászna megyében található, Sepsikőröspatak néven, jóformán kőhajításnyira Sepsiszentgyörgytől. A Kálnokyak székely nemesi család, akik a régi erdélyi nemzetségek közül egyebek mellett az Aporokkal, a Nemesekkel, valamint a Mikókkal is rokonságban álltak. A família 1697-ben kapott grófi címet, és a 18. században morvaországi águk is kifejlődött. Jeles tagjaik közül szélesebb körben Kálnoky Sámuel erdélyi alkancellár és kincstartó, Kálnoky Antal lovassági tábornok, továbbá Kálnoky Gusztáv osztrák–magyar közös külügyminiszter nevei ismertek. A könyv lapjairól azonban az a kevéssé köztudott tény is kiderül, hogy történelmünk vérzivataros évszázadai során

Először a három részre szakadt ország korában, amikor az Erdélyi Fejedelemség lett az ún. „másik magyar haza”, és a kálvinista Kálnokyak a kurucok oldalán harcoltak, míg a katolikusok a bécsi udvar pártján, majd az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején a morvaországiak az erdélyiekkel váltottak pengét.

Kálnoky Hugó (1900–1955) maga is Morvaországból származott, ahonnan 1923-ban került Kőröspatakra, amikor az erdélyi ághoz tartozó, gyermektelen Kálnoky Ludmilla – az „utolsó Kálnoky Erdélyben” a szerző szavai szerint – úgy határozott, hogy maga mellé fogadja, hogy a halálát követően ő örökölje az uradalmát, és a család nevét tovább vigye Erdélyben.

ő pedig német anyanyelvű katolikusként, aki ráadásul félig osztrák is, a protestáns, markánsan nemzeti érzelmű erdélyi magyar nemesség szemében mindvégig valamennyire kívülálló maradt. A szerző úgy véli, hogy nagyapja a gelencei római katolikus templomban talált vissza „végleg a székelyekhez és saját magához; itt kötötte össze hite a származásával”. A templomra ugyanis sokan a nyugati kereszténység legkeletibb bástyájaként tekintettek, és 1932-ben Hugó közreműködésével renoválták.

Boris Kálnoky szerint Hugó ugyanolyan volt, mint ő: „korlátozottan életképes, könyöklésre alkalmatlan álmodozó és rajongó, aki a pénzt sem tudja élére rakni”. Mindez mutatja, hogy a kötet szerzője nemcsak szellemesen és elegánsan ír, hanem egy igen fontos erénnyel is bír: az önirónia boldogságával. Nem sokkal korábban leszögezve persze, hogy részéről a tényleges „nemesség” nem a grófi címet, hanem a korrektséget és a nagyvonalúságot takarja, valamint az udvarias, tisztességes, kötelességtudó és teljesítményorientált magatartást.

Hugó számára rendkívül fontos volt a vallás, hiszen telve volt keresztény kötelességtudattal és becsülettel. Politikai síkon legitimista nézeteket képviselt.

1934-ben fel is kereste őt Belgiumban, ahol a találkozásuk végén az emigráns Ottó ekképpen búcsúzott tőle: „Nem fogom Erdélyt elfelejteni”. Amikor pedig 1955-ben Hugó már halálos betegen feküdt, a végnapjaiban telefont kért, tisztelete jeléül feltámaszttatta a betegágyát, és felhívta Habsburg Ottót, hogy búcsúzóul kijelentkezzen a szolgálatból a „királyánál”. A legitimizmusa mellett szükséges kiemelni, hogy élesen elítélte a modern kor mindkét totalitárius diktatúráját: tántoríthatatlanul náciellenes és antikommunista volt. Unokája a könyvében az alábbi meggyőződésének adott hangot: „Aki hisz Istenben, az vonakodni fog, hogy egy Hitlert vagy Sztálint kövessen.”

Hugó Németországban nősült meg, Ingeborg Louise von Breitenbuch-ot véve feleségül 1934-ben. Nejével Kőröspatakra költözött, ahonnan azonban 1938 karácsonyán távoznia kellett. A román állam tudniillik nem hosszabbította meg az eredetileg csehszlovák állampolgár Hugó tartózkodási engedélyét. Ingóságai nagy részét eladta, a kastélyt azonban a nagyformátumú erdélyi püspök, Márton Áron gondjaira bízta, mert korábban a szavát adta Ludmillának, hogy mindig fog Kálnoky lakni Kőröspatakon, ameddig ki nem hal a család. A tőle könnyek között búcsúzú falubelieknek pedig ígéretet tett:

A fogadalmát betartotta, mivel az után, hogy 1940-ben, a második bécsi döntés révén Észak-Erdély visszakerült hazánkhoz, a vidéket birtokba vevő magyar honvédek előőrseivel együtt Hugó is visszatért. Az életét azonban a már zajló második világháború forgatagában főképpen Magyarországon, és nem Erdélyben folytatta. Az ország területére 1944-ben behatoló szovjet csapatok elől Hugó a családjával a győri Püspökvárba menekült, ahol rokona, a mártírrá lett győri püspök, báró Apor Vilmos biztosított számukra védelmet. Az 1997-ben boldoggá avatott, a magyar zsidóság világháború alatti haláltáborokba deportálása ellen nyíltan kiálló főpap a fosztogató és erőszakoskodó szovjet katonákkal szemben fellépve halt vértanúhalált 1945 húsvétján. Elhunytának híréről személyesen Hugó tájékoztatta a néhány hónap múlva hercegprímássá kinevezett Mindszenty Józsefet, akit később a kommunisták koncepciós perbe fogtak, hogy a katolikus egyház és a hívek erejét megtörhessék. Találóan állapította meg jelen műve hasábjain a szerző, hogy

Mindszenty volt az is, akinek javaslatára – tekintettel a közelgő kommunista hatalomátvételre, illetve azért, hogy az ország érdekeiért továbbra is küzdeni tudjon – Hugó 1946 márciusában elhagyta hazánkat. Először Ausztriába ment, ahol újságíróként nem tudott gyökeret verni, így onnan a feleségével és a négy gyermekével az Amerikai Egyesült Államokba költözött. Az Újvilágban nem alakult tökéletesen az élete, hiszen kezdetben fizikai munkából élt, ráadásul a neje is elvált tőle. Ugyanakkor az USA-ban is nyíltan szembesült az otthonkeresés, a valahová tartozás fontosságával. Az őslakos meszkvaki indiánok egyik főnöke mesélt neki arról, miként vásárolta vissza a kormányzattól a törzse azokat az Iowa állambéli földeket, ahol eredetileg éltek.

Mert bár a kormány elfogadható birtokot utalt ki népének a „Nagy-tavak partján: ott is volt víz, és ott is nőttek fák. De embereinknek honvágyuk támadt. Az ősi víz és az ősi fák után vágyakoztak, ahol korábban éltek. Az embert elűzni a hazája földjéről olyan, mint egy fát átültetni, vagy egy vadállatot befogni. Egy darabig tovább élhetnek, sőt gyökeret ereszthetnek, ám sose lesznek már ugyanazok, mint azelőtt. Ami az embereket illeti, tovább vonszolhatják a testüket. De a lelkük bolyongani fog, s nem fogja meglelni a helyét.”

Hugónak sajnos nem adatott meg az a kegyelem, hogy még az életében visszatérjen Erdélybe. Napjainkban viszont a gyermekei közül Farkas, míg az unokái sorából Tibor élnek az erdélyi Erdővidéken, Miklósvár településen, ahol egy 17. században emelt Kálnoky-kastély áll. Tibor ez évben az erdélyi magyarságért végzett szolgálataiért Magyar Örökség Díjban részesült. Helyben fontos értékmentő munkát lát el, és minekutána a felesége is erdélyi származású, így

Bátyja, az újságíró Boris a nagyívű családeposza legvégén amellett tört lándzsát, hogy „a hon ott található, ahova tartozni akar az ember; más szóval hazánk egy hitvallás – az akarás maga”. Miképpen pedig az erdélyi írófejedelem, Tamási Áron az Ábel Amerikában című halhatatlan regényének utolsó oldalain megfogalmazta: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

***

Címlapkép: Földházi Árpád