A liberalizmus demó-verziója a felszabadítás. Csakhogy a gyakorlatban már nem ezt látjuk. A liberalizmus története a gyakorlati politikában a korlátozások története.
Ezeréves az a vicc, amely szerint a frissen pokolba kerülő delikvens megdöbben azon, hogy az örök kárhozatban nem azt tapasztalja, amivel az ördög odacsábította, és utóbbi azt mondja neki: ja, az a demó-verzió volt (vagy másik változatban a kampány, az örök kárhozat meg a kormányzás). Valahogy így állunk a liberalizmussal is.
A szűk pártpolitikai mezőben ugyan gellert kapott a liberalizmus, mert a magyar választópolgár egy már kimúlt párttal azonosítja, amely megszűnésekor méltán örvendett közutálatnak.
De talán ettől elvonatkoztatva a liberalizmus nem gyűlölt ideológia, eszünkbe juthat róla a 19. századi nemzeti liberalizmus, a magyar reformkor, a forradalom és szabadságharc stb.
Ha mai változatáért nem is rajongunk, lelki szemeink előtt megjelenik egy hajdanvolt liberális ideális képmása, aki nyitott szellemű, bátor, esetleg még nemzeti is (korábban tényleg akadtak ilyenek, sőt: egy időben szinte csak ilyenek akadtak).
A liberalizmus demó-verziója a felszabadítás: a létező korlátok lebontását, eltörlését, megszüntetését ígéri, és ezzel együtt egy szabadabb életet, nagyobb autonómiát, önrendelkezést, a választás szabadságát stb. A létező korlátok önkényesek, ezért minden esetleges korlátot (racionálisan) igazolni kell, vagy azokban meg kell mindenkinek egyeznie. Főszabály szerint (ezt azok is kívülről fújják, akik nem akarják) bárki szabadon tehet bármit, amíg a másik ugyanilyen jellegű szabadságát nem sérti. Nincs egyszerűbb, szebb, vonzóbb alapelv.
A gyakorlatban nem ezt látjuk. A liberalizmus története a gyakorlati politikában a korlátozások története.
Amíg az utópia meggyőző erővel bírt, addig az egyenlőség, a felszabadítás, az értelem, a haladás és egyéb ügyek miatt kellett keretek közé szorítani a szabadságot, olykor erőteljesebb korlátozások bevezetésével, mint amelyek a „felszabadítás“ előtt léteztek; manapság pedig az apokalipszis elkerülése érdekében kell ilyen korlátokat bevezetni, hiszen a folytonosan újrafogalmazott, reformált utópia végelgyengülésben kimúlni látszik: a klímakatasztrófa, a COVID, vagy a „populizmus“, esetleg a „gyűlöletbeszéd“ miatt kell korlátozni az egyéneket, a szólásszabadságot, vagy akár magát a választói akaratot is. (Természetesen felvethető, hogy nem csak liberális rezsimek hajoltak meg – többé vagy kevésbé – a nemzetközi gyógyszeripari lobbi és a liberális média azon óhajai előtt, hogy mindenkit zárjunk be és ültessünk monitor elé, ám ettől még a legabszurdabb korlátozások legelvetemültebb követelői kivétel nélkül haladárok voltak.)
Az utópia summum bonumát felváltotta a szekuláris apokalipszis summum maluma. A liberális jogkorlátozás nem azért szükséges, mert ezáltal eljutunk a létező világok legjobbikába, hanem azért, mert ezekkel kerüljük el az özönvizet, vagy a végidőket.
És aki azt hiszi, a liberálisoknál ez viszonylag új fejlemény, téved. Legkorábbi hőseiknél megtaláljuk annak gondolati magvait, hogy
az általuk elképzelt autonómia és szabadság nem jár mindenkinek, csak azoknak, akik már elérték a liberálisok által elfogadott „érettséget“.
Miként John Stuart Mill, a liberalizmus egyik legfőbb szentje érvelt A szabadságról (hö-hö) című művében: „Ahol a nép még kiskorú, ott a spontán fejlődés útjában álló kezdeti nehézségek oly nagyok, hogy ritkán lehet válogatni a leküzdésükre alkalmas eszközök között; s egy olyan uralkodó, akit a jobbítás szelleme vezet, jogosult bármilyen eszközt igénybe venni, ha ezzel egyébként esetleg elérhetetlen célt tud megvalósítani. Barbárokkal szemben a zsarnokság jogosult kormányzási forma, (!!!) ha a cél viszonyaik jobbá tétele, s az eszközök bizonyítottan e cél elérését szolgálják. A szabadság mint alapelv nem alkalmazható annál az időpontnál korábbi állapotokra, mikortól az emberiség képessé vált rá, hogy szabad és egyenlő viták révén tökéletesedjen.”
Azaz, ha Utópia polgárai megfelelő emberanyaggá váltak, esetleg legyőzték a klímakatasztrófát vagy a populizmust.
A trükk persze az, hogy ezeket a célokat az istenadta létező emberek valahogy sosem érik el, ezért korlátozásuk mindig indokolt.
Szegény bennszülötteink lehet, hogy sohasem jutnak el a fejlettség megfelelő fokára ahhoz, hogy a liberálisok megajándékozzák őket a várva várt szabadsággal.
Bárki, aki rendelkezik józan ésszel, elfogadja, hogy korlátok nélkül képtelenség rendezett, békés életet élni. Ám ha a liberálisok is korlátozni akarnak bennünket, az a kérdés, miért az általuk felállított korlátokat kell elfogadnunk, és miért kell lebontanunk azokat, amelyeket az idő már igazolt: családot, nemzetet, közösségeket, vallást stb?
Miért jobb az érzékenységek védelme érdekében korlátozni a szólásszabadságot, mint, mondjuk, a blaszfémia miatt? Mivel a liberálisok utópiái éppúgy, mint az apokalipszis-vízióik, meglehetősen kérészéletűnek bizonyultak, a korlátozások igazolásának terhe az ő vállukat nyomja.
(Nyitókép: MTI/AP/Petr David Josek)
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Nem várt támogatás.
A bevándorlás identitásképző ereje mutatta meg magát New Yorkban. Tari Tamás írása.
Magyar Péter „bámulatos szemfényvesztő”, aki a valóságot is képes átírni, ha az épp útban van – állítja Megadja Gábor a legújabb Reakcióban.
Magyar Péter alatt még ki se hűlt a Diákhitel Központ helye, már bekommentelte Hont Andrást: „Jól fizet a Tóni?”
Hisztike.
Kinek volt félnivalója Charlie Kirktől, beszélhetünk-e baloldali terrorizmusról és begyűrűzhetnek-e a politikai merényletek hazánkba is?
A jelölt személyéről szombaton döntött a szombathelyi Fidesz.
Illusztrációt mondjuk nem is keresett a bejegyzéshez.
